Rinocerológia, avagy a képek hatalma

vagy egy kép
képe
(Miroslav Holub: Eredj, nyiss ajtót)

• 1. A pápa rinocérosza • 2. Orrszarvú a visszáján • 3. Az első alom • 4. Az eltussolt igazság • 5. Távoli rokon

Bejegyzésünk címének második felét David Freedberg nagy hatású könyvétől, a The power of images: Studies in the history and theory of response-tól (1989) kölcsönöztük, amelyben arról ír, milyen befolyást gyakorolnak gondolkodásunkra, kategóriáinkra, értékeinkre a köröttünk lévő képek, amelyek mindegyikének megvan a maga külön életútja, folyton változó jelentéseinek, hatásainak és hagyományozódásának története.

Ebben a most induló, néhány posztra tervezett füzérben olyan kacskaringós kirándulásra, mondhatnánk Rinocérosz Emléktúrára invitáljuk az olvasót, amelyben egyetlen képnek, az orrszarvú képének útját követjük attól a pillanattól fogva, hogy ez a csodás állat először felbukkant a felfedezések korabeli Európa horizontján, s az első képet megalkották róla.

A történetben az a különös, hogy a képet nem az eleven orrszarvúról készítették, hanem úgy rakták össze különféle képi és szóbeli morzsákból, s az első perctől független életet élt modelljétől. A kép újabb képeket szült, ezek más képekkel párosodtak, s kialakították a maguk külön kis legelőjét a reneszánsz képek és jelképek repertoárjában. Nagy ritkán egy eleven orrszarvú is felbukkant, ilyenkor a képek gyanakvóan kerülgették a betolakodót, ellenségesen szuszogtak, de közben lopva átvették egy-egy részletét, majd utána nagy hangon hirdették az összes korábbi ábrázolás pontatlanságát.

Az út végére az orrszarvúról majdnem olyan keveset fogunk tudni, mint az elején. Semmiképp sem többet, mint amennyit a reneszánsz ember tudott róla. A reneszánsz képek rejtett életéről viszont annál többet. Különös, magának való kis dzsungel ez. Ügyeljenek a liánokra.