A háromkirályok üvegtrombitája

A háromkirályok immár évről évre tiszteletüket teszik ünnepnapjukon itt a blogon. Ez alkalommal Mallorcából jelentkeznek be, ahová tegnap este érkeztek díszes karavellájukon, majd dúsan megrakott tevéikkel és fényűző kíséretükkel áldást és ajándékokat osztva bejárták Palma óvárosát, pontosan azon az útvonalon, amelyen két hét múlva majd a démonok vonulnak végig tüzes szekereikkel.

A háromkirályok menetét ma rezesbanda kíséri és tölti be az utcákat a felvonulás jelentőségéhez mért zenebonával. A tizenkilencedik században azonban a kaotikus zenei aláfestést még maga a lakosság szolgáltatta, s ennek jellegzetes hangszerei a kagylókürt és az üvegtrombita voltak. Utóbbiaknak a mallorcai etnomuzikológus Amadeu Corbera Jaume szentelt nemrég külön tanulmányt. Ebben kimutatta, hogy az üveghangszereket a palmai Santa Catalina negyed üveggyári munkásai készítették szórakozásból, két valódi munka között.

„Örömünk akkor hágott a tetőfokára, amikor a tömeg kiáltozása és sikoltozása, elvegyülve az apokaliptikus üvegtrombiták éles hangjával és a kagylókürtök mély búgásával, betöltötte az ucát, hirdetve, hogy itt vannak a Királyok.
»A Szent Királyok!« kiáltottuk. És tódultunk ki az erkélyre, faltuk szemünkkel a csődületet, az égő fáklyákat lóbáló gyerekeket és sihedereket, közöttük egy feketére mázolt arcú, piszkos és rongyos ruhába öltözött figurával, fején két különböző színből formált turbánnal, egy kétágú létra tetején, amelyet fél tucatnyi utcagyerek vitt a vállán hatalmas hangzavar közepette.” (Miquel Binimelis, La Tradición 1897)

Az üvegtrombitákat többnyire a rakoncátlan sihederek fújták, bele a járókelők arcába, és egyéb módokon is kötözködve velük. A háromkirályok menete Palmán egyszersmind az utcai erőszak többé-kevésbé tolerált rituális alkalma is volt, mint manapság a szurkolók felvonulása a focimeccsek előtt és után.

„A legnagyobb felháborodással ragadunk ma tollat, hogy elítéljünk bizonyos cselekményeket, amelyeket tegnapelőtt este követtek el fiúcsapatok, akik minden megfontolás nélkül, üvegtrombitákkal, kagylókürtökkel és más különféle disszonáns hangszerekkel felszerelkezve járták a város utcáit, kezükben fáklyákat lóbálva, és jobbra-balra szikrákat szórva, ezáltal jelentős kárt okozva a szegény járókelőknek, akiknek testét és ruházatát folyamatos károsodás veszélye fenyegette.” (Diario de Palma 1863. jan. 7.)

Az erőszak hagyományos tárgyai azonban nem a random járókelők, hanem egyes jól bevált célcsoportok voltak. A mórok már rég eltűntek, na de ott voltak még a zsidók! Igaz, a mallorcai zsidók, a xueták már 1391-ben testületileg keresztény hitre tértek, ahogy ezt megírtam. De a zsidó csak zsidó marad.

„Emlékszem még rá, hogy Háromkirályokkor a külvárosi sihederek fel-alá vonultak a városban az üvegtrombitáikat fújva. És emlékszem még a tombolásra is, amelyet minden évben az Ezüstművesek utcáján [a xueta negyed főutcáján] műveltek, betörve a kirakatokat és megrongálva a berendezést. Ennek szerencsére vége szakadt Rubert polgármester idejében, az ezüstműves bizottság intézkedéseinek köszönhetően, amelynek elnökét, a Szent Pálhoz hasonlóan termetes és kövér senyor Felicindót még magam is ismertem.” (Miquel Forteza költő (1888-1968) emlékirataiból)

Nem csoda, hogy Palmán a „régi keresztények” és a xueták nem házasodtak egymással, bármennyire katolikusok, sőt hívő katolikusok voltak is az utóbbiak. Olyannyira, hogy az izraeli rabbinátus ma is tiszta vérű zsidóknak ismeri el a xuetákat, akiknek csupán a zsidó hitre való visszatérés szükséges a Népbe való visszafogadáshoz. És az Ezüstművesek utcájában álló Szent Eulàlia templomnak, a három ismert középkori zsinagóga egyikének előcsarnokában mindmáig kint van egy a márványtábla a xueta családok neveivel, „akik ide járnak”, más helyi katolikus oda be nem tette a lábát.

De változnak az idők, és velük változnak a ricsajkeltő eszközök is. Az üvegtrombita mint a szegény néprétegek hangszere éppúgy eltűnt Mallorcáról, ahogy gyerekkorom szilveszteri papírtrombitáiból sem hiszem, hogy bárhol lehetne még egyet is fellelni. Annyira megszokott és közönséges portéka volt, hogy senki nem rakott el belőle példányt. Ahol fennmaradt, írja Amadeu Corbera Jaume, az a brüsszeli Hangszermúzeum. A brüsszeli múzeumi negyedben, az egykori Old England szecessziós nagyáruházban működő múzeumot első kurátora, Victor-Charles Mahillon fejlesztette a 19. század végén a világ egyik legnagyobb hangszergyűjteményévé. Ő levelezett világszerte népzenegyűjtőkkel, így a mallorcai Antoni Noguera i Balaguerrel (1869-1904) is, aki számos mallorcai népi hangszer között három üvegtrombitát is küldött neki. Ezek ma is a múzeum gyűjteményében vannak, és a Mahillon-katalógusban az 1316. számon szerepelnek.

Amikor idáig jutottam a tanulmány olvasásában, felálltam, és elsétáltam az innen nem messze lévő Hangszermúzeumba, hogy saját szememmel is lássam és saját lencsémmel is megörökítsem a jeles zajokozókat. De nem jártam szerencsével. A Mahillon által gyűjtött közel négyezer hangszernek csupán egy töredéke került be a néhány száz kiállítási tárgy közé, s az üvegtrombiták nincsenek közöttük.

Azért nem hiábavaló bejárni a Hangszermúzeum három emeletét. Csodálatos darabokat láthat az ember az egész világból. És mint a Kis herceg sivataga, a gyűjtemény attól is szép, hogy valamelyik raktárában három mallorcai üvegtrombitát is rejt. Három olyan tárgyat, amelynél a hozzátapadt történet szinte érdekesebb és fontosabb, mint maga a tárgy.