A bukott katedrális

Biniamar háromszáz fős kis falu a mallorcai Sierra Tramuntana keleti lábánál. Neve, mint Mallorca sok más Bini- kezdetű helységéé, onnan ered, hogy a mallorcai muszlim királyság idején (902-1229) egy arab vagy berber törzs élt itt, akik egy közös ős fiainak (bani), Biniamar esetében Amar fiainak (bani Amar) tartották magukat. A katalán hódítást követő évszázadok során Amar fiai katalán parasztokká és jó katolikusokká váltak. Középkori templomukat Szent Teklának, Szent Pál tanítványának és a női autonómia korai patrónusának szentelték, akinek tisztelete elterjedt volt a katalán hódítók között. Neki szentelték a katalóniai Tarragona székesegyházát is, ahol minden év szeptemberében tíznapos (!) látványos felvonulással ünneplik őt.

Biniamarban azonban mégsem Szent Tekla temploma a legnevezetesebb szentély, hanem az, amelyet Església Novának, Új Templomnak hívnak. Ezt a főtéren álló épületet azonban a térkép nem jelöli templomként, és noha a 2010-ben homlokzatára csavarozott emléktábla a százéves évfordulóját ünnepli, valójában soha nem is szentelték fel. Csak a helyszínen látva derül ki, miért: mert nincs teteje, soha nem is volt. A mellékhajók gótikus ívei fölötti konzolokról keresztboltozatnak induló bordák mindjárt indulás után megtorpannak, s az épület nyitva áll az ég felé. Ezért nevezik a templomot a Befejezetlen Székesegyháznak is.

Gótikus székesegyházaknál nem ritka, hogy nem fejezték be őket, mint a kölni dómot, amelyet a mondás szerint „ha befejeznek, akkor vége lesz a világnak”, a sienai Duomót üresen tátongó nagy főhajójával, vagy a beauvais-i székesegyházat, ahol már maga az ötszáz éves állványzat is műemléknek számít. Ezeknek azonban éppolyan komoly oka volt, mint amilyen komoly az épület maga: háború, fekete halál, földrengés. Biniamarban amilyen komikus, hogy gótikus székesegyház épüljön, éppolyan banális és bohózatba illő a félbemaradás oka is.

A falu háromszáz lakosának eszébe sem jutott volna ekkora templomot építeni magának, ha nem úgy lett volna, hogy a palma de mallorcai születésű Antonio Maura (1853-1925), a Franco előtti Spanyolország hatszoros miniszterelnöke itt lakó nagybátyjánál töltötte gyermekkorának nyarait.

Antonio Maura. Kâulak (Antonio Cánovas del Castillo y Vallejo) fotográfus portréja a La Esfera folyóirat 1917. május 5-i számának kettős oldalán

Maura már a 19. század végétől jól látta a spanyol állam strukturális problémáit, s azokat a katasztrófákat, amelyekhez ezek vezethetnek (és vezettek is), és hat kormánya alatt következetesen ezeken próbált változtatni a „felülről irányított forradalom” reformjaival, és a „caciquismo”, a helyi klientúrával állam-az-államban módjára működő vidéki földbirtokos-politikusok (keresztapák, oligarchák, NER-lovagok) hatalmának letörésével. Ehhez képest, mint mindjárt látni fogjuk, ő volt az első a 20. századi Spanyolországban, akinek egy alulról jövő forradalmat kellett erőszakkal letörnie, és az első politikus, akit Mallorca sikeres szülöttjeként „caciquét” megillető személyi kultusszal öveztek a szigeten. Erről tanúskodik az a szecessziós emlékmű is, amelyet Palma de Mallorca városa közadakozásból állíttatott Mariano Benlliure szobrásszal 1929-ben a Plaça del Mercaton.

És erről tanúskodik Biniamar „székesegyháza”, amely csak annak köszönhette létét, hogy Maura önnön vélt jelentőségéhez mért formában kívánt emléket állítani gyermekkora színhelyén. A spanyol politika nagy visszatérője második miniszterelnöksége (1907-1909) alatt „szerzett” 100 ezer pesetát Biniamar új temploma számára. Az alapkőletétel 1910. szeptember 25-én, Szent Tekla ünnepe után két nappal történt, s az összeg elég volt arra, hogy a falakat egészen a boltozat kezdetéig felhúzzák. Ekkor azonban már látszott, hogy gond lesz a folytatással.

A Melilla marokkói spanyol enklávé-város körül 1909 nyarán kirobbant ún. második Rif-háború nem alakult jól Spanyolország számára, és Maura kénytelen volt elrendelni a tartalékosok behívását. A behívó megváltható volt 1500 pesetával, ami egy munkás egy évi bére volt. Ilyenformán a gazdagok megúszták, de a szegényebbeket, akik közül sokan egyedüli családfenntartók voltak, elvitték egy olyan háborúba, amely a spanyol nép szemében kizárólag a Melilla környéki gazdag bányatulajdonosok érdekeit szolgálta. A sorozás ellen tüntetések majd felkelések robbantak ki, elsősorban Barcelonában, amely már ekkor is fontos központja volt a későbbi polgárháborúban jelentős szerepet játszó anarchizmusnak. A kormány a július végi „tragikus hét” alatt fegyverrel verte le a lázadást, amelynek során több mint százan haltak meg. Öt szervezőt, köztük a lázadás vezetőjét, Francesc Ferrer i Guàrdiát, a barcelonai „Szabad Iskolák” szervezőjét halálra ítélték. Az ítéletet és a kivégzést hatalmas európai tiltakozás kísérte, s ennek hatására XIII. Alfonz király leváltotta Maurát miniszterelnöki posztjáról.

Francesc Ferrer i Guàrdia (1859-1909) szabadgondolkodó, anarchista, pedagógus

Barcelona égése 1909. július 28-án, amelyről Antonio Ribas készített filmet La ciutat cremada (A felgyújtott város) címmel 1976-ban

És minden úgy történt, ahogy ilyenkor lenni szokott. A közérdekű projektek mentek tovább a következő miniszterelnök, Segismundo Moret alatt: a Rif-hegység berber harcosait visszaszorították a bányavállalatok által kisajátított földjeikről, amelyekért harcoltak. A magánjellegű projektek azonban azonnal leálltak. A következő megígért 100 ezer peseta már nem érkezett meg Biniamarba. Az ívek megindultak, de nem folytatódtak. A templom tető nélkül maradt.

És minden úgy folytatódott, ahogy szokott lenni az olyan projektekkel, amelyek pusztán a hatalmas mecénás kedvtelését és presztízsét szolgálják, de a helyi közösségnek ténylegesen nincs rá szüksége. A stadionokat felveri a gaz, a műemlékek helyén épült családi birtok birkahodállyá lesz, a kultúrpaloták beszakadt mennyezete alatt kábszeresek lövik be magukat. Ahogy Izajás dramatizálja:

„Bojtorján nő majd palotáiban, csalán és bogáncs a váraiban. Sakálok nyugvóhelye lesz ott, és struccmadaraknak tanyája. Vadmacskák találkoznak ott hiénákkal, vadkecskék kiabálnak egymásnak. Ott vesz menedéket a lilith is magának, ott talál nyugvóhelyet. Ott fészkel majd a nagy bagoly és tojást rak, melegíti és ki is költi őket. Keselyűk gyűlnek oda, mindegyik a maga párjával.”

Biniamarban a négy fallal körülvett tágas teret sportpályává és közösségi térré alakították, mert maximum ennyire volt szüksége a helyi közösségnek. A főkapun belesve látni baloldalt a félretolt focikaput, a déli kapuval szemközti kereszthajóban pedig a kosárlabdapalánkot és a szabadtéri mozi egymásra pakolt műanyag székeit.

És ma, Szent Antal estéjén, amikor a sziget minden falujában a szent remete megkísértésének színjátékára és az azt követő közösségi malacsütésre készülnek, már látni a templom előtt a közösségi máglya hatalmas farakását és a kapu fölött fénylő „Boldog ünnepet!” feliratot.

Alkonyodik. A környező házak fölött vérvörösen bukik le a nap. Dezsőnek ma meg kell halnia.