Gyerekkoromban olvastam egy orosz népmesegyűjteményben Kityezs városáról, amely a legenda szerint gyönyörű és gazdag város volt valahol a Volga mentén, míg csak a tatárok szemet nem vetettek rá. Batu kán személyesen indított támadást a város ellen, amely könnyű prédának ígérkezett, hiszen még falai sem voltak. Ám ahogy a mongolok a város közelébe értek – vagy Rimszkij-Korszakov operája szerint a Kerzsenec folyónál áttörtek a védők seregén –, hirtelen köröskörül víz tört föl a földből, s a város csöndesen alásüllyedt egy tó mélyére. Azóta is ott van. A környéken legeltető pásztorok még ma is hallják a tó mélyéről a harangszót, a kakasok kukorékolását, a tehenek bőgését.
Nyikolaj Rimszkij-Korszakov: A kerzseneci csata, a Kityezs, a láthatatlan város legendája (1905) c. opera negyedik felvonása. A teljes opera itt megnézhető. Az illusztráció hozzá Nyikolaj Roerich A kerzseneci csata c. képe (1911)
Alekszandr Benua: Kityezs vára, 1933.
Ilja Glazunov: Kityezs, 1990. Talán ez a legmegrendítőbb kép. Míg a tó partján, a lélektelen lakótömbök alján valamilyen szocialista ünnepet ünnepelnek vörös zászlókkal – voltaképpen győzött az ázsiai barbárság –, a tó mélyén az ikonok részleteiből komponált elveszett Oroszország él tovább Szent Györggyel, szentekkel, angyallal, körmenettel.
Ha gyerek voltam is, de olvasni már tudtam, úgyhogy azt is tudtam, hogy ez csak mese. Viszont ugyanekkortájt láttam egy albumban Kizsi mesebeli templomának képét is. Valami ilyesmit.
A két hasonló név összeolvadt a fejemben, és attól kezdve meg voltam győződve róla, hogy Kityezs mesebeli városa valóban áll még valahol, fel lehet keresni. És elhatároztam, hogy fel is keresem majd.
Gyermek- és ifjúkoromban a Szovjetunióba eljutni éppolyan lehetetlen volt, mint alászállni egy tó mélyére. Később az én útjaim kanyarogtak szükségszerűen másfelé. De néhány hónapja végre elértem a szabadságnak arra a fokára, hogy sikerült megvalósítanom gyerekkori álmomat, sőt egyszerre kettőt: eljutni a Szentpétervárról ötszáz kilométerre északra fekvő Kizsi, majd onnan további ötszáz kilométerre fekvő Szolovki szigetére (amelyről a következő posztban lesz szó).
Kizsi temploma ugyan szigeten áll, az Onyega-tó földrajzi középpontjában, de nem egy elmerült város egyetlen kiálló temploma (amilyen egyébként sok van az elárasztott oroszországi településeken). A templomot 1714-ben ácsolták Kizsi sziget valamennyi (akkor még tizennégy, ma már csak három) faluja számára. Sok hasonló templomot ácsoltak a környéken, más szigeteken és az egész környező Karéliában is. Ennek a templomnak az egyedülálló szerencséje az volt, hogy Alekszandr Opolovnyikov építész az 1940-es évek végén ide került restaurátornak, s hihetetlen energiával és odaadással restaurálta Kizsi és a környező vidék fatemplomait. Az ő javaslatára tették meg Kizsi sziget déli, akkor már lakatlan részét skanzennek, ahová Karélia számos veszélyeztetett régi faépületét is átszállították. Jellemző, hogy a Szovjetunióban nagyon sok fontos és nagy hatású pozitív döntés egyes emberek személyes felelősségvállalásán múlott.
A kizsi műemlék-együttes középpontja: a templomegyüttes és tőle balra az osevnyevói Osevnyev-gazdaház. Előtérben a ma is hagyományosan művelt földek.
Kizsi mint múzeum története ilyenformán csupán hetven évre néz vissza. Az ott őrzött épületeké is csak néhány száz évre. De egy múzeum története nem azonos a gyűjtemény történetével, hanem azt a történetet is magában foglalja, amelynek emlékeit őrzi. A kizsi skanzen az egész egykori Karélia ezeréves történetének letéteményese. Megértéséhez ezért először ezt a történelmet kell megismernünk.
Karélia nagyjából Szentpétervártól a Kola-félszigetig terjedő, folyókban, tavakban, erdőkben gazdag síkság. Őslakói finnugor halász-vadászok voltak, akik közül a karéliaiak és az Onyega-tótól délre élő vepszék maradtak fenn napjainkig.
Hogy a karéliai önálló nyelv-e vagy a finn egy tájszólása, az vitatott kérdés, és politikai hozzáállás függvénye. A finnek és a korai szovjet rendszer finn tájszólásnak tekintették, és ezért az orosz mellett a finnt tették meg a Karéliai Autonóm Terület hivatalos nyelvének. Az 1930-as években azonban a finn már a burzsoá határrevízió nyelvének számított, s ezért 1938-ban betiltották, és egy új karéliai hivatalos nyelv kidolgozásába fogtak a finntől leginkább eltérő dél-karéliai tájszólások alapján. Ma a karéliai önálló nyelvnek számít, de a karéliaiaknak az a kb. 50%-a, aki még finnugor anyanyelven beszél, a hivatalos változat helyett valamelyik helyi tájszólást használja. (Paul M. Austin: „Soviet Karelian: The language that failed”, in: Slavic Review 1992, 16-35.)
Novgorod alapításától, a 10. századtól kezdve a nemes szőrmében és szőke lakosságban – a távolsági kereskedelem e két legnagyobb értékű luxuscikkében – gazdag terület folytonos határviták tárgya volt a novgorodiak és a svédek között, mígnem 1323-ban felosztották egymás között: a novgorodiak kapták a fenti térképen sárgával jelölt Kelet-Karéliát, a svédek pedig a zölddel színezett Nyugat-Karéliát, ahol mindjárt egy erős központot is építettek, Vyborg várát. A határ hatszáz éven át, az 1940-es finn-orosz háborúig változatlan maradt, csupán az országok változtak mögötte: Novgorodot a lassan Oroszországgá váló moszkvai fejedelemség kebelezte be, míg Svédország keleti részén létrejött a Finn Nagyhercegség, amelyet 1809-től 1917-es függetlenné válásáig az oroszok uraltak (a mindenkori finn nagyherceg az orosz cár volt). A két vidék vallása is más, minthogy a keleti részt az oroszok térítették meg orthodox, a nyugatit pedig a svédek katolikus, majd lutheránus hitre.
A 19. században kibontakozó finn nacionalizmus a nemzet szerves részének tekintette Kelet-Karéliát, annál is inkább, minthogy Elias Lönnrot nagyrészt itt gyűjtötte az 1830-as és 40-es években azokat a dalokat, amelyek alapján az 1849-ben megjelent Kalevala nemzeti eposzt összeállította. Az irredenta mozgalom a terület Finnországhoz csatolásáért csak a második világháború végével szűnt meg. Azóta a vidék éppúgy kihullani látszik a finn nemzeti emlékezetből és identitásból, mint a Kresy, az Ukrajnához csatolt Kelet-Lengyelország a lengyelből.
Azok a finn (piros) és karéliai (kék) falvak, ahol a kajaani (zöld) körorvos Elias Lönnrot a Kalevala dalait összegyűjtötte. Uhtua városka 1963 óta hivatalosan is a Kalevala nevet viseli.
1940-ben a náci szövetségesek nyugati sikereitől felbátorodott szovjetek elérkezettnek látták az időt a Kelet-Európában elveszített egykori birodalmi területek visszaszerzésére még azon felül is, amit a Molotov-Ribbentrop paktum engedélyezett számukra. Így foglalták el ultimátummal Besszarábiát és csatolták Nyugat-Moldávia néven a korábban éppen ezért, legitimitás-alapként létrehozott, keskeny csíknyi Kelet-Moldáviához. És így próbálták meg visszafoglalni Finnországot is, hogy az előzetesen már létrehozott Karéliai Köztársasághoz csatolják. A többek között Soros György által is pénzelt finnek azonban visszaverték a szovjet támadást, s végül csupán két nyugat-karéliai terület átadására kényszerültek, ahonnét a négyszázezres őslakosságot Finnországba mentették. A két terület azóta is Szovjet-Karéliához tartozik, amelyet 1956-ban, Finnország bekebelezésének feladásával köztársaság rangjáról autonóm területté fokoztak le. 1941-ben a finn hadsereg egész Karéliát megszállta, de 1944-ben a szovjetek visszaállították az 1940-es határokat. A Szovjetunió széthullásakor, 1991-ben Karélia visszanyerte köztársaság rangját, de a többi köztársasággal ellentétben már nem vált ki a Szovjetunióból.
Kizsi előtt érdemes áttekinteni a legfontosabb karéliai és ahhoz közel eső településeket. Az első Vyborg városa, amelyet a svédek 1293-ban alapítottak Nyugat-Karélia központjaként. A várost Nagy Péter Finnország többi részénél száz évvel korábban, 1710-ben foglalta el, majd az egész Finn Nagyhercegség 1809-es megszállása után I. Sándor ahhoz csatolta vissza. A századfordulós képeken nyugodt, szép és művelt skandináv kisvárosnak látjuk. 1940 telén egész lakosságát Finnországba evakuálták; a szovjetek egy néptelen szellemvárosba vonultak be.
A Ladoga-tó szigetén a 14. században épült Valaam orthodox kolostor 1940-ig finn terület volt, így a szerzeteseket nem ölték meg, mint az orosz kolostorokban. A Szolovkiról szóló következő posztban majd az ottani, gulággá alakított kolostor ellenpontjaként mutatok fényképeket az 1930-as években még működő valaami közösségről. 1940-ben, a vidék elcsatolásával a szerzeteseket is evakuálták, ők azóta a heinävesi Új Valaam kolostorban élnek. 1990-ig Valaam katonai objektum volt, szigorúan zárt terület. Azóta az orosz orthodox egyház visszakapta, a kolostor újra benépesült, s ma újra az orosz egyházi zene egyik legfontosabb központja, mint azelőtt évszázadokon át.
Sztaraja Ladoga városka a tó partján azzal büszkélkedhet, hogy ő volt az orosz föld legelső fővárosa. A novgorodi törzsek által 862-ben fejedelemnek meghívott Rurik és varégjai ugyanis itt, a Ladoga-tavat Novgoroddal összekötő Volkhov folyó partján építették fel első várukat, s csak később telepedtek át a Novgorod melletti Gorodiscsébe. A vár ma is áll, benne az orosz művészet egyik első nagyszabású alkotásával, a 12. századi freskókkal – köztük a legkorábbi orosz Szent György-ábrázolással – díszített Szent György-templommal, amelyről majd még írok. Mellette épült Alekszandr Nyevszkij fejedelemnek a német lovagrend fölött aratott 1240-es győzelme után a pompás Nyikolszkij kolostor.
Még egy fontos kolostor van a környéken, noha már Karélián kívül, attól délre, de még egykori vepsze területen: a tyihvini Szűz Elszenderülése-kolostor, ahol az orosz orthodoxia egyik legszentebb ikonját, az 1300 körül festett, de a hagyomány által Szent Lukácsnak tulajdonított Tyihvini Istenanyát őrzik. A csodatévő ikon miatt a kolostor a karéliai hívők számára is fontos zarándokhely.
A Tyihvini Istenanya ikonja önmagában és ünnepi rizával
Már csak három kis falu maradt hátra a fenti térképre bejegyzettek közül, s ezek elsősorban a kizsi faépületek miatt fontosak. Anhimovo 1708-ban épült fatemploma az 1714-es kizsi Színeváltozás-templom modellje volt. Szergej Prokugyin-Gorszkij alábbi századeleji fotóján még teljes pompájában látjuk, de a bolsevikok bezáratták, s attól fogva rohamosan pusztult, majd 1963-ban leégett. Szerencsére még ezt megelőzően Alekszandr Opolovnyikov, a kizsi múzeum alapítója felmérte, s ez alapján készült el a templomnak a szentpétervári skanzenben 2003-ban felállított másolata.
Az Onyega-parti Scselejki falu azért fontos, mert itt áll az utolsó fennmaradt példája ennek a sokkupolás kizsi templomtípusnak. Egy kilométerrel arrébb van Gimreka falu, ahol egy másik szép 18. századi fatemplom példázza a karéliai templomépítő ácsok kreativitását.
Az utolsó falu, Szjoltozero azért fontos, mert ez volt az Onyega partján élő vepszék központi települése. Noha a középkori orosz krónikák többször is említik az akkor még nagy területen élő vepszéket, a vepszét mint önálló finnugor nyelvet csak a 19. század végén fedezték fel. Ekkor 25 ezren éltek Kelet-Karéliában. A szovjetek eleinte támogatták az önálló vepsze kultúrát és oktatást, de 1937-től mindezt betiltották. Ma kb. 8000 vepsze él, főleg nagyvárosokban, de már szinte egyáltalán nem beszélik egykori anyanyelvüket. Szjoltozeróban – vepszéül Šoutjärvben – áll a vepsze kultúra múzeuma, Kizsi szigetén pedig egy vepsze lakóház.
Jevgenyij Molodcov A vepsze erdő (2013-2016) c. fotóprojektjéből
Az utolsó kép e történelem egy másfajta megközelítési lehetőségét is felvillantja. Azt, hogy ne térképeken és épületeken, hanem emberek fotóin keresztül próbáljuk meglátni, mi történt itt az elmúlt száz évben.
Alekszandr Antonovics Belikov (1883-1941) szentpétervári/leningrádi néprajztudós a néprajzi fotográfia egyik úttörője volt a 20. század elején. Pontosan száz éve, 1920 táján kezdett kijárni a karéliai falvakba, és fényképen dokumentálni azok életét. Fotóhagyatékát a pétervári néprajzi múzeum digitalizálta és rakta ki a Yandex fotószájtra. Érdemes alaposan végignézni őket, hogy a kizsi műemlék házak tárgyaihoz hozzá tudjuk képzelni az egykor őket körülvevő életet.
A forradalom még csak néhány éve volt, eredményei nem jutottak le ide a falvakba, amelyek még a maguk évszázados hagyományos életét élik. Azzal szemben, amit a cári birodalomról tanultunk, ezek az emberek egyáltalán nem tűnnek elnyomottnak vagy kizsigereltnek. A nyilvánvalóan nehéz élet ellenére arcuk intelligenciát, belső tartást, kiegyensúlyozottságot tükröz.
Jól megépített házaik és berendezésük, használati tárgyaik bősége, ruháik sem nélkülözésről, hanem inkább egy rendben tartott hagyományos életformáról tanúskodnak.
A képek java része természetesen azokat a kenyérkereső munkákat ábrázolja, amelyekkel életük legnagyobb részét töltötték: a gabona megtermelését és betakarítását és a halászatot.
Húsz évvel Belikov után, 1943-ban újabb rövid fotósorozat készül a vidékről, mégpedig a Karéliába bevonuló finn katonák által. E húsz év alatt a tartomány még szovjet viszonylatban is rendkívül sokat szenvedett a kitelepítésektől, mészárlásoktól, népirtástól, s attól, hogy itt volt a Gulág bölcsője, a Szolovki-szigeten, s első monumentális alkalmazása, a Belomorkanal, a Fehér- és Balti-tengert összekötő csatorna építése. A finn katonákat vendégül látó család tagjain ez a szenvedés tükröződik, de az öröm is a „rokonok” láttán, akik legalább egy időre véget vetettek ezeknek. Az idős családfő, arcából és ruhájából ítélve, talán helyi értelmiségi, tanító lehetett. A fiatalabb családfőt – a fiatalabb asszony férjét, a két gyerek apját – nem látjuk: valószínű, hogy még a finnek bevonulása előtt besorozták a Vörös Hadseregbe. Csak remélni tudom, hogy a család baj nélkül túlélte a szovjetek újra bevonulását.
Steve McCurry 2008-as karéliai fotói a történet végét ábrázolják. Szereplőik azok az egykori okos, szép arcú, reményteli gyerekek, akiket Belikov és a finn katonák képein láttunk, már az a kevés, aki nem pusztult el a terror, a népirtás és a háború során, vagy nem menekült el a városba gyári munkásnak. Nyomorban élő, meggyötört, megtört emberek. Csak a jóság ugyanaz a szemükben, mint az 1920-as évek öregekében. Tárgyi környezetük pedig teljesen méltatlan hozzájuk és nagyapáikhoz, nem is hasonlítható azok gazdag, célszerű, esztétikus tárgyi világához. Lakásaikban hangsúlyosan jelen vannak a régi fotók, az elveszítettek emlékei, amelyeket majd fiatal orosz bloggerek fognak összegyűjteni a pusztuló házakból, ha már mindenki meghalt a faluban.
Mariusz Wilk lengyel újságíró, a Rzeczpospolita oroszországi tudósítója ugyanebben az évben publikálta Dom nad Oniego (Ház az Onyega partján) című könyvét. Ő itt, az Onyega-tó partján vett meg egy elhagyott parasztházat, s évekig innen figyelte a környéket. Egyik súlyos következtetése: „A huszadik század legfontosabb oroszországi eseménye a falu pusztulása volt.”
Ebben az értelemben Kizsi valóban Kityezs. Elsüllyedt város a tó közepén, ahová az egykori Karélia szépsége és civilizációja visszavonult a barbárság előrenyomulása elől.
Kizsit hajóval éri el az ember Petrozavodszkból, Karélia közigazgatási központjából. A hajóállomás a skanzen közelében van. Először egy sétát teszek a sziget déli skanzencsücskén, a templomegyüttestől elindulva és bejárva az egykori parasztházakat és gazdasági épületeket, majd felmegyek a sziget északi részére is, a még ma is élő falvakhoz. Nincs sok időm: a hajó tíz óra körül ér ide, és kora délután indul vissza. Szállás a szigeten nincs.
A sziget egykori és a skanzen mai központja a Kizsi Pogoszt – „Kizsi faluközpont” –, a templomegyüttes. Sokkupolás első épületét, a Színeváltozás templomát egy 1694-ben leégett 16. századi templom helyén 1714-ben ácsolta helyi mester, ahogy mondtam, az 1708-as anhimovói templom mintájára, s a legenda szerint amikor elkészült, szekercéjét a tóba dobta, mondván, hogy ennél szebbet úgysem készíthet vele. Volt igazsága. A templom kis hagymakupolái és az őket tartó hagymakupola-metszetű oromdíszek – amelyek egyszersmind az egy szinttel lejjebb lévő kupolácska köré vonnak glóriát és nagyítják fel azt – úgy magasodnak fel a tó partján, mint egy csodálatos megfagyott vízesés egy kínai festményen.
Az együttes drónfotója Ilja Varlamov blogjáról
Amikor tavaly júliusban ott jártam, a templom zárva volt. Belsejét és 17-18. századi – tehát részben még a korábbi templomból származó – ikonosztázát éppen restaurálták, már folyamatosan a nyolcvanas évek óta. Azóta már megnyitották, s a felújított ikonosztáz képét is közzétette az orosz sajtó, úgyhogy legalább onnan bemásolom ide. Az ikonosztáz virtuális rekonstrukciója, az egyes ikonok nagyítható képével és rövid leírásával itt látható.
Az együttes másik temploma az Istenanya Oltalmának (Pokrov Bogorogyici) szentelt ún „meleg templom”: Északon szokás, hogy a főtemplom mellett egy kisebb, fűthető templom is szolgál a téli időszakra, az Oltalom ünnepétől, október 14-től húsvétig. Ez tulajdonképpen egyetlen nagy négyszögletű terem, csupán a központi rész, az andrón fölött emelkedik nyolcszögű fa kupola, kívül kilenc kis kupolával díszítve, mintegy a főtemplom szabad idézeteként. Az 1694-ben, mindjárt a nagy tűzvész után emelt templomban gyönyörű ikonosztáz áll, részben a korábbi templomból átmentve, amelynek egyes ikonjait itt lehet közelről megnézni. A templomtérben különböző helyekről származó más ikonokat is kiállítottak, amelyeket egységes északi stílusuk, színeik és népies motívumaik összekapcsolnak az ikonosztázzal. Különösen részletgazdag a nagy Utolsó Ítélet-ikon a templom előterében.
A templomegyüttestől délre két nagygazda-ház áll a tó partján, az Osevnyevóból áthozott Osevnyev-ház, és a Klimenyeckij-szigetről áthozott Jelizarov-ház, mindkettő az 1870-es évekből. A házak szokatlan, aszimmetrikus formájúak. A lakóépülettel egybeépült a földszinti istálló és az emeleti műhely tömbje, hogy a kemény északi télben se kelljen kimenni a házból az itteni munkákhoz, s a lakóépület közel 45°-os lejtésű tetejével szemben a gazdasági épületet kis lejtésű, hosszú tető zárja le. Ezt a formát a helyiek кошель-nek, ʻerszény’-nek nevezik. A lakóépület két szintjén erkély fut körbe, esztergályozott korláttal. A homlokzatot, az ablakokat és ajtókat fűrészelt dekoráció szegélyezi, amitől a faépületeknek mézeskalácsház-hangulata lesz. Mintha egy szecessziós opera díszletén vagy egy Bilibin-rajzon látnánk, illetve – ami valószínűbb – mintha az utóbbiak stílusa szivárgott volna le a paraszti építkezésbe.
A kétszintes lakóépületben szintenként két-két fűtött helyiség van, egy kemencés konyha-szövőszoba és egy vendégfogadásra is alkalmas nappali/hálószoba, ikonsarokkal. Az emeleti különösen tágas, nagyobb társaság fogadására is alkalmas. Itt vannak a családi fényképek – amelyek valóban az egykori Osevnyev- és Jelizarov-család fényképei, a helyi emberek szívesen mesélik el a családi összefüggéseket –, s persze a cár és a trónörökös képe. A tárgyi világ nagyon gazdag, sok városi darabbal, mint a Singer-varrógép (зингеровская швейная машина) vagy a felhúzható gramofon. A szobákban és a műhelyben környékbeli kézművesek dolgoznak népviseletben: a gyűjtemény tárgyainak másolatait készítik és árulják, magyarázatot adnak a tárgyi világról, és kézművességet is tanítanak.
Továbbsétálva, a sziget déli csúcsán két faépület a tótól nyugatra fekvő Prionyezsjéből: a Szergejev-ház Logmorucsejből és egy kovácsműhely Szujszarból. A Szergejev-ház előtt kis kikötő a sziget hagyományos halászbárkáinak, amelyeken még mindig ki lehet futni a tóra, s magában a házban nagy helyi hajóépítő kiállítás és műhely.
A prionyezsi házaktól visszafordulva az első, ami a szemünkbe ötlik, a domb hajlata mögül kiemelkedő templomegyüttes. Mint az északi sark a mágnest, vonzza a tekintetet, a sziget minden pontjáról mutatja, merre járunk.
Visszafelé az első épület a 17. századi Szent Mihály-kápolna Lelikozero faluból. Három része – torony, andrón és a szentély – nagyon szép arányban áll egymással, s a szentélyben még megmaradt a 17. századi ikonosztáz is.
Továbbhaladva még utoljára egyben látjuk a központi templomegyüttest és az Osevnyev-házat, s mögötte a földeket, amelyet mindmáig hagyományos módon művelnek meg (erről a képet helyi kiadványból vettem):
majd lassan magunk mögött hagyjuk a templomot
és elérünk a még mindig élő Jamka faluhoz a sziget keleti partján.
A falut 1563-ban említik először, de legrégebbi házai a 18. századból maradtak fenn. Ezeket még mindig lakják, akárcsak a Karélia más részeiről idehozott épületeket. Még továbbmenve két másik falut is találunk, Vasziljevót és Pudozst. Mindkettő lakott, mindkettőben vannak eredeti és máshonnan hozott régi faházak is. De ezekhez már eléggé ki kell lépni, vagy még egy napra áthajózni Petrozavodszkból a szigetre.
A falu végén temető, benne színesre festett sírok, kerítéssel, padokkal, hogy az élők összejárhassanak enni a halottakkal, ahogy az orthodox temetőkben szokás. A sírokon kortól és hitvallástól függően más-más szimbólumok. A legérdekesebb a 2001-ben elhunyt Ivan Fedorovics Bereszové: a kizsi halászcsónakba, kizsankába helyezett háromrészes kizsi templom. Igazi kizsi identitásszimbólum.
A hajó tülkölt. Visszaindulok.
Utoljára a templom tűnik el a szemünk elől.
Ezt a bejegyzést élőszóban is előadtam a Wang folyó virtuális útjai online előadássorozatban. Itt látható YouTube-on:
„A két terület azóta is Szovjet-Karéliához tartozik, amelyet 1956-ban, Finnország bekebelezésének feladásával köztársaság rangjáról autonóm területté fokoztak le. 1941-ben a finn hadsereg egész Karéliát megszállta, de 1944-ben a szovjetek visszaállították az 1940-es határokat. A Szovjetunió széthullásakor, 1991-ben Karélia visszanyerte köztársaság rangját, de a többi köztársasággal ellentétben már nem vált ki a Szovjetunióból.”
VálaszTörlésEz így nem felel meg a valóságnak.
1. A terület nem tartozhat Szovjet-Karéliához, hiszen több mint negyed százada nincs Szovjetunió.
2. Ha Karélia visszakapta volna korábbi státuszát, azaz szovjet tagköztársaság lett volna, akkor a Szovjetunió szétesésével önállóvá lett volna (l. a párhuzamot, Moldáviát). Az igaz ugyan, hogy első szintű elemből második szintűvé fokozták le, most pedig megint első szintű, de ez csak azért van, mert a legfelső szint (ti. a Szovjetunió) eltűnt.
Vyborgról: https://www.nyest.hu/renhirek/vyborg
A karjalai nyelvről pedig bővebben itt: https://www.nyest.hu/renhirek/miben-kulonbozik-a-karjalai-a-finntol