Hegedűs a Selyemúton

Gyurinak, születésnapra

Shaxiba, a tea és ló útjának egyik legszebb és legarchaikusabb karavánszeráj-városkájába az ezeréves karavánút és a mellette futó patak az északi városkapun lép be, s a déli városkapun lép ki, hogy a Marco Polo látta öreg hídnál érje el a Heisu-folyót. A két kapu között teaházak szegélyezik, s keskeny gyalogutcácskák ágaznak le róla. Az utcácskákban épült módos kereskedőházak némelyikét már vendégházzá alakították át az újkori selyemút vándorai számára. Másokban még öregek laknak, akik a turizmus uszályába kapaszkodva ugyancsak kiadnak egy-egy szobát, vagy szuveníreket árulnak a ház elé kitett asztalokon.

„Ma van kiadó szoba: normál és franciaágyas!”

A kiadó szobát kínáló ház ajtaja vendégváróan nyitva, zene szűrődik ki rajta. Benézünk. A nagy terem közepén, épp az ajtóval szemben szép, karakteres arcú öregember ül a széken, s erhun, kéthúros kínai hegedűn játszik. „Bejöhetünk?” „Persze, qing zuo, qing zuo, üljenek csak le.” A nagy asztal mellett kapunk helyet, épp szemben az öreggel. Körben a családtagok ülnek, jobbra nagy képernyőn történelmi film fut, de a hangot levették. Az öreg lehunyt szemmel játszik, befelé figyel, mintha a belülről hallott zenét közvetítené számunkra pontosan, tisztán, lenyűgöző könnyedséggel. Mint Okudzsava hegedűse.

Vagy fél óra folyamatos játék után az öreg szünetet tart, nem néz ránk, a háziakkal tréfálkozik. Szokatlan számára az európai publikum, de tetszik is neki a helyzet. Hívjuk, hallgasson bele a felvételbe. Felteszi a füllhallgatót, megint ugyanolyan odaadással figyel befelé, mint az előbb, mintha a kétféle belül szóló hangot vetné össze.

Kérdezgetni kezd, de erős tájszólását szinte egyáltalán nem érteni. Orvosságos dobozt vesz elő a zsebéből, feltépi, és arra írja a kérdéseit kínai karakterekkel: honnan jöttünk, mit csinálunk itt. Írásban beszélgetünk egy darabig. Aztán visszaül, újra játszik. A családfő feláll a tévé mellől, úgy fotózza őt a mobiltelefonnal, hogy mi is rajta legyünk a képen.




Még negyedóra, s aztán kezével jelzi, hogy kiszáradt, inni szeretne. A sarokba állítja a hangszert, töltenek neki. Mi is elérkezettnek látjuk az időt a búcsúzásra. Köszönetet mondunk az öregnek és a háziaknak, meghajolunk. A családfő az ajtóig kísér.


Yünnani túránk első napján Daliban barátom, az egyik legeredményesebb kínai népzenegyűjtő, Shi Tanding látott vendégül minket. 2006 óta több mint kétszáz CD-t adott ki a nyugat-kínai nemzetiségek zenéjéből. Éjszakába nyúló előadásán azt mutatta be számos felvétellel, mennyire eleven még ma is ez a zenei kultúra, mennyire áthatja a falvak és kisvárosok életét, és milyen kitűnő előadókkal találkozhat még mindig lépten-nyomon az ember. Ezt illusztrálta most ez a szép találkozás is.

Illés Gábor, Kálmán Dani és Sajó Tamás fotói, Kálmán Dani videói

Falu a völgyben

Daliból, Yünnan északi központjából nyugatra, a burmai-tibeti határ felé igyekezve az út tíz mérfölddel Nuodeng, az ezeréves királyi sóbányaváros előtt éles kanyart ír le. A kanyarban jobbra fordulva fokozatosan szép kis folyóvölgy nyílik ki előttünk. Először a szépen művelt teraszok erezete terül elénk, mint lenyűgöző mintájú nomád szőnyeg, aztán fokozatosan kibontakozik a völgyben fekvő falucska is. A hegyoldalba vágott útról letekintve a sok száz éves házak fehérre meszelt vagy barnán hagyott vályoghomlokzatainak, ívelt cseréptetőinek, faragott kapuinak, szabálytalan ablakainak egymás fölé rendeződő mozaikja úgy sorakozik fel a túlsó domboldalon, mint Český Krumlov házai egy Schiele-képen.

Egon Schiele: Krumau an der Moldau, 1914

Sokszor mentem végig ezen az úton, s a falucska előtt elhaladva mindig azt kívántam, bárcsak megállíthatnám a buszt, bárcsak leereszkedhetnék a völgybe, beléphetnék a Schiele-képbe, végigjárhatnám az utcákat, megcsodálhatnám a faragott kapukat, átléphetnék küszöbükön. Most ennek is eljött az ideje.

Heping falu, 和平村 Hépíngcŭn olyan kicsi, hogy a legtöbb térképen nincs is rajta. A minitúránk számára bérelt kisbusz vezetője nem is hiszi el, hogy létezik, a tizenöt kilométerrel korábbi Guanping faluban áll meg. „Mit akarnak látni ezen?” mutat végig a poros főutcán. „Ezen semmit. De menjen még egy kicsit tovább”, mutatom neki a Maps.me-térképre tett pint. Bólint. Nem először történik már, hogy neki, a kínai turisták igényeihez szokott dali sofőrnek újat tudok mutatni Yünnanban. Elindulunk.


A folyócska hídja előtt háromkerekű tuk-tukok parkolnak, a legtehetősebb falubeliek verdái, akik már ilyennel járnak a tíz kilométerre lévő Yunlong városba, és hoznak árut is onnan. A híd korlátjáról régi kőoroszlánok nézik őket szigorú tekintettel. A hídon túl nincs motoros közlekedés. Gyalog indulunk el a faluba.



Az alsó főutcán elegáns, klasszikus kínai házak sorakoznak, magas homlokzattal, pompás faragott kapuval. Ezek azok a házak, amelyeknek fehérre meszelt, két-háromemeletes hátsó homlokzata néz a folyó és az út felé. A legtöb kapun lakat, a legtöbb homlokzatról már nem is a vakolat, de a vályogtégla mállik. The bourgeoisie has left the building.





Ahogy haladunk előre, nyolc európai hatalmas teleobjektívekkel, a mellékutcákon sorra nyílnak a házak, kíváncsi nők kapaszkodnak fel a lépcsőkön a a főutcára. Néhány férfi is, mintha épp csak arra járna. Néznek, mintha filmforgatás zajlana, mintha egy párhuzamos valóság vonulna végig a falun. Kínaiul szólítom meg őket, összerezzennek, nevetve válaszolnak, ők is belépnek a képbe.





Felkapaszkodunk a felső utcára. Itt vár ránk az a ház, amely az autóútról nézve úgy áll díszes kapujával a kínai Schiele-kép közepén, mintha templom lenne, nagygazda háza, történelmi titkok tudója. A képen köréje épül fel a falu. Sokszor elképzeltem már, ahogy szekér áll meg előtte, árut rakodnak, kivilágítják, vacsorát, esküvőt tartanak benne. Van benne valami az erdélyi házak hívogató otthonosságából. Itt állunk előtte. A szép kapu fölé beillesztett márványlapon megzöldült – egykor nyilván aranyszínű rézzel megfestett – felirat, mint a nagy földbirtokos-udvarházakon szokás.




A ház tornácán két szelíd férfi tessékel be minket. Dédapjuk még szolga volt, aztán a burzsujok után ők maradtak a házban, amely már csak árnyéka egykori önmagának. A valaha festett faburkolatokat sok évtizedes újságpapírral tapétázták ki, de már az is mállik le, annak megújítására sincs erő, hát még a házéra. A központi átriumot felverte a fű, tyúkok kapirgálnak benne, kukoricadaráló áll üresen a néhai disznóknak. Az egyik férfi kihív a hátsó udvarba, felmutat a ház hátsó falára. A falon a császári időkből származó rajzok és feliratok, amelyeket az ólak tetői óvtak meg a pusztulástól.






A falu mégsem halott. A pusztulás, elhagyatottság és nyomor évtizedei után, úgy tűnik, Kína nagy gazdasági robbanásának hasznából valami ide is kezd lecsorogni. Noha a falunak, ahogy azt a főutcán kiragasztott társadalombiztosítás-befizetési regiszter mutatja, csupán százötvenkét lakosa van, mégis sok házat az elmúlt időben kezdtek rendberakni. Behívnak az udvarba. A vályogfalakat Ytong-téglára cserélték le, a régi faburkolat helyére olcsó csempe került. Az udvar egykori kövezetét sík betonnal öntötték le. Ami túlélte Mao rendszerét, az most esik az új világ áldozatául. Valószínűleg ezek az utolsó évek, hogy a yünnani hegyvidéken még mindenütt fennmaradt hagyományos falvakat eredeti formájukban láthatjuk.




A híd oroszlánjai még jobban összehúzzák szemöldöküket, amikor Csaba bekapcsolja a drónt. Valaki telefonálhatott, mert kisvártatva rendőrségi autó jön le a hídhoz. Ki sem szállnak, megfordulnak, visszaindulnak, hagyják, hogy a külföldi légifelvételt készítsen a szigorúan titkos faluról. Ez már az új világ. A drón végigszáll a falu fölött. A szürke háztetők pajzsai alatt vékony árok a főutca, sötét négyszögek a zárt udvarok. Madártávlatból nem látszanak a részletek.

Palackposta

Yünnan tartomány az ismeretlen csodák földje. Északnyugati hegyei között, már a burmai határ közelében fekszik Nuodeng, az ezeréves sóbányaváros, ahol – mint hamarosan megírjuk – az 1400-as években megállt az idő. És Nuodengtől csupán nyolc kilométerre van az a természeti csoda, ahol a Bijiang folyó önmagába visszafordulva egy valódi taijitut, yin-yang-szimbólumot ír bele a tájba. Azt várnánk, hogy taoista kínaiak tömegei zarándokolnak el ide, akárcsak a hasonló Český Krumlovba, de nem. Míg a kínai nyelvű Európa-útikönyvek mind kiemelik Český Krumlov csodás yin-yang-formáját, addig a Bijiang-folyó csodájáról jóformán senki sem tud. A yünnani társaság, akitől a buszt bérlem kínai utunkra, az útvonaltervet látván haboz, majd azt mondja: „hát ezt majd magyarázza el a sofőrnek”. Mutatom a sofőrnek a pontot, amelyet még yünnani vándorlásaim során szúrtam be a Maps.me-be, de ő kételkedik, hiszen helyi lévén még sosem volt ott, s mielőtt felmennénk, egy közeli vendéglősnél teszteli az infót. És jól is teszi, mert a csodás látvány előtt még egy pompás yünnani ebédet is végigehetünk.


Míg eszünk, magányos férfi áll meg a vendéglő üvegajtaja előtt, kék ingben, katonazubbonyban, kortalan, szikár arccal, akárhol negyven és hetven között. Egy darabig ő is nézi azt, ami neki a csoda, a valószínűtlen jelenést, a nyolc fehér embert itt, Kína határán, egy kisváros szélén, egy útmenti vendéglőben.


Megpróbál kommunikálni velünk, kézzel-lábbal integet, mosolyog, fintorog. Kinyitom az ajtót, kínaiul szólok hozzá, de nem válaszol, ez számára már valószínűleg túlmegy a hihetőség határán. Ráfogom a fényképezőgépet, azonnal katonás pózba vágja magát, feszesen szalutál, majd nem létező pisztolyát mutogatja.



Egy darabig próbálok még kommunikálni vele, de innentől kezdve már csak ezt a két gesztust váltogatja. Visszaülök enni. Eltűnik. Egy fogással később visszatér, kihív az ajtó elé. Egy füzetből kitépett papírlapot ad át, szép kalligrafikus írással. Visszaülök, sillabizálni kezdem.

„Chengduból vagyok, katona voltam, a vietnámi háborúban harcoltam. Katonai számom: …248. Tisztelettel. Yang Zhi Cheng, helyi lakos. Kelt 2017. november 17-én.”

Kínai katonák a vietnámi háborúban? Eszembe jut a bolekhivi ukrán Zénón, a volt szovjet katonatiszt, aki teljes természetességgel mesélt etiópiai és közel-keleti bevetéseiről, ahol pedig hivatalosan szovjet katona sosem járt. Rákeresek az interneten. A kínai állam csak az 1980-as évek végén szivárogtatta ki félig-meddig hivatalos formában azt, amit korábban határozottan tagadott, hogy háromszázhúszezer katonája harcolt a vietnámi háborúban az amerikaiak ellen. Tényleg lehet, hogy ez a férfi is közülük való volt? Tényleg lehet, hogy életében másodszor fehér embereket látva szerette volna elmondani nekik a titkot, ki ő, és mi köti őt hozzájuk?

Míg olvasom, a vendéglős fölém hajol. Gyorsan átfutja a levelet, aztán valamit kiált a férfinak, és kezével mutatja, hogy táguljon innen. Mire a végére érek, és felemelem a fejem, már nincs sehol.

Reggel Daliban

Virrad. Az Erhai-tóból felbukkanó nap még nem látszik, de fénye már felragyog a Himalája előhegysége, a Cangshan-hegy gerincén. Dali óvárosában életre kel a piac. Először a locsolóautó jön a szürkületben, harsány kínai operaáriát játszva, hogy időben ki lehessen térni előle. Aztán kofák jönnek a környező falvakból, bai népviseletben, hátukon, kosárban, vagy kétkerekű kordén hozva az éjszaka szedett termést.




A halal húsboltban ínycsiklandozó húsdarabokat függesztenek ki, az elhaladó férfiak lelassítanak, hozzáértően méregetik őket. A baiok egy része a mongol hódítás óta muszlim, boltjaikon és kifőzdéiken kínai és arab betűs a felirat. A boltban bai népzene szól, a boltos kislánya kiperdül a bolt elé, önfeledten táncol rá.


A piaci kifőzdékben miant mérnek, forró, csípős tésztalevest, tetején kanál darált hússal. Az árusok felváltva jönnek enni egy-egy tállal, a Himalája alatt hideg a reggel, míg fel nem kel a nap. A másutt bambuszgőzölőben árult töltött batyukat, a zöldséges baozit és a húsos jiaozit itt nem kapni, azok két yüannal többe kerülnek, túlságosan drágák már a piac népének.



Idős bai asszony gyógynövényből készült illatos gömböket árul. „Mire jók ezek?” „Mosdásra, kedveském. Szappannak. Vegyenek, csak két yüan darabja.” Mindannyian veszünk, a néni arca ezer jókedvű ráncba szalad. „Kérdezd meg, hány éves!” sürgetnek. „Nyolcvan vagyok, fiacskám”, neveti el magát. A ráncai többre vallanak, de a mosolya lánykora óta nem öregedett. „Aztán el ne felejtsék, ez szappan, mosdásra való. Nehogy megfőzzék teának!”