A fényképezőgépet 2014 nyarán vettem egy tbiliszi üzletben. Munkaeszköznek szántam. Tükörreflexes gépet vettem: addig csak kis kompakt gépekkel fényképeztem.
A munkaeszköz rövid időn belül identitásom részévé vált. Használata gyökeresen megváltoztatta a kutatáshoz való viszonyomat. A fényképezőgép arra kényszeríti az embert, hogy az objektívon keresztül újraértelmezze a helyek és emberek jelentését. A képkivágás és az ebből születő fotó nem véletlenszerű kattintás eredménye. Épp ellenkezőleg: tudatos vizuális beszámolót akarok adni kutatásom tárgyáról, ez a kép nem pusztán a rajtam kívül létező tér, és a tőlem független emberek látványa, hanem a közöttünk lévő bensőséges és folyamatos dialógus lenyomata, amelyben az esztétika és a gyakorlat egyesül egy megismételhetetlen pillanatban.
„Amit a fénykép örökkévalóvá reprodukál, csak egyszeri. A fénykép gépiesen megismétli azt, ami a valóságban soha nem ismétlődhetnék meg. A fénykép maga az abszolút egyedülvalóság, a legfőbb véletlenszerűség, az Ilyen (ilyen vagy olyan fénykép, és nem a Fénykép), egyszóval maga a fáradhatatlanul megújuló Szerencse, Alkalom, Találkozás és Valóság.” (R. Barthes, Világoskamra 1.)
A munkaeszköz rugalmassága és gyakorlatiassága lehetővé teszi számomra, hogy folyamatosan újraértelmezzem az engem körülvevő környezetet és társadalmat. Gyorsan felfedeztem, hogy még ha ugyanazt a teret fényképezem is, képeim igazodnak nemcsak az adott pillanat kutatási igényeihez, és a tervezett leíráshoz, de minthogy a fényképezés már részemmé vált, egyszersmind pillanatnyi hangulatomhoz és elképzeléseimhez is. Nagyon érdekes az is, amikor adatközlőim kezébe adom a gépet, hogy ők fényképezzenek vele. Ezek a képek a valóság „belülről látott” nézetei, még sokkal személyesebb leképezései.
Kettesével szedtem a lépcsőket lefelé a toronyházban. Végig akartam menni a Zahesi-negyedet kettévágó főutcán, amely Jvari kolostorához vezet. Lelkesedéssel töltött el a kezemben tartott eszköz, a gondolat, hogy végre el tudom mesélni – önmagamnak is – az engem körülvevő valóságot.
Eljutottam a negyed egy addig ismeretlen részére. Néhány asszony beszélgetett önfeledten, ruhájuk fekete kontúrja élesen kirajzolódott a szürke tömbházak előterében. Az utat tudakoltam tőlük. A fényképezőgépet bámulták, az egyik szórakozottan intett valamerre. Arra indultam. Hamarosan egy kis épületre találtam, félig már benőtte a növényzet. Sima falán táncosok és zenészek lendületes figurái, csupán a szürke anyag mozdulatlansága merevíti ki őket, ez nem az álmok anyaga. A tömbházak után végre valami, amin tesztelhetem új eszközömet. Nem volt könnyű. Éreztem, nem vagyok még elég érzékeny. Néhány kattintás után megcsappant önbizalommal, szomorúan hagytam el a terepet.
A ragyogó nap azonban csupa jót ígért. Kevesebbet törődtem az új játékszerrel, inkább azzal, hogy megfelelő tárgyat találjak, mintha Robert Capa térne vissza Tbiliszibe. Köröskörül burjánzó növényzet, néhány romos betonépület, semmi más. Az utcán néhány kisfiú jött szembe, nevettek, akár egymáson, akár rajtam. Nem kérdeztem őket. Nekem kellett megtalálnom a magam tárgyát. Hosszas séta után egy kék folt szűrődött át a fák ágai között. Mintha egykori kút lett volna, vagy gyerekjátszótér. Sohasem tudtam meg. Halak, hullámok, hínárok. A mozaik apró szemeit nagy gonddal rakosgatta ki a munkás vagy a művész, akit személyesen Brezsnyev kért fel a feladatra, vagy talán csak egy helyi funkcionárius, hogy egy kis elevenséget vigyen a lakótelepre. A tenger Zahesiben. Kitano Zahesiben.
Kelaptari: Sacekvao. A Georgian Dancing Melodies (2012) CD-ről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.