Örök barátság

A grúz hadi út, Grúzia legfontosabb északi főútja Tbilisziből indul, az Aragvi mentén halad felfelé, majd a Nagy-Kaukázus gerincén a Szent Kereszt-hágón átkelve és a Terek folyó mentén leereszkedve ér Vladikavkazba és azon túl Moszkvába. De pontosabb lenne azt mondani, hogy Moszkvából indul és Tbiliszibe érkezik, mert alapvetően erre az irányra építették ki a 18. század végétől, miután II. Katalin cárnő és II. Erekle, Kelet-Grúzia uralkodója 1783-ban aláírták a georgievszki szerződést. Ebben a grúz király hűséget fogad a mindenkori orosz uralkodónak, az pedig katonai segítséget ígér a perzsa és török fenyegetéssel szemben. A segítség sosem érkezett meg. A perzsa sah a szerződésen felbőszülve akadálytalanul pusztíthatta végig Grúziát, s már a teljes keresztény lakosság áttelepítését tervezte Perzsia belsejébe, mint elődje, Nagy Abbász sah tette a 17. században Dél-Örményország és Kelet-Grúzia népével. Az orosz hadsereg csak azután jött le a hadi úton, hogy egy orgyilkosnak köszönhetően a perzsa veszély pillanatnyilag elmúlt, s ekkor mindjárt Oroszországhoz is csatolta a kivéreztetett Grúziát. A georgievszki szerződés kétszázadik évfordulóján, 1983-ban a Tbilisziben tartott ünnepségek fényéhez a Sakartvelo szamizdat folyóirat különszámmal járult hozzá, amelyben részletesen leírták, hányszor és hogyan rúgta fel Oroszország a megállapodás alapvető pontjait.

Emlékművek a grúz hadiút mentén. Térkép: Baedeker Russland 1914 (nagy méretben itt)

Ezen ünnepségek keretében avatták fel a Szent Kereszt-hágó alatt néhány száz méterrel, ahol az első szép látvány nyílik a Kaukázus déli lejtőire Oroszországból jövet, vagy az utolsó Grúziából távozva, az Orosz-Grúz Barátság Kilátót, avagy ahogy orosz oldalakon emlegetik, az Арка Дружбы-t, a Barátság Ívét, Zurab Tsereteli munkáját. A kilátóról tényleg lenyűgöző panoráma tárul a szemünk elé: a mélyben az Aragvi legfelső szakasza, amely itt már szinte csak patak, s amelyet oroszul az ördög völgyének neveznek, fenn pedig a Kaukázus északi oldaláról lefelé sodródó hatalmas felhők. Nem csoda, hogy mindenki letér itt a hadi útról egy fotózkodásra. Itt hallottam először tizenéves lányoktól a давай поселфимся, „szelfizkedjünk!” kifejezést.

A kilátó mozaik-dekorációjának olvasása középről indul. Itt anya ül gyermekével, három-három grúz ill. orosz sárkányölő lovagtól, szekuláris Szent Györgyöktől közrefogva, távoli Madonna-motívum, amely itt valószínűleg „a jövő nemzedéket” jelenti. Mellette a két nyelven olvasható Rusztaveli-idézet szerint a barát szívből segít barátjának, s ezt látjuk kibontakozni, alapvetően jobbról, az orosz oldalról balra, a grúz oldal felé. Az oroszok már a középkorban is a harangokat félreverve siettek a grúzok segítségére (itt valószínűleg nem a grúz-orosz kapcsolatok első fejezetére gondolnak, amikor Jurij Bogoljubszkij fejedelem a 12. században kétszer támadt muszlim szövetségben Grúziára, s Tamar királynő mindkétszer legyőzte őt és megbocsátott neki, csak harmadszorra zárta életfogytig börtönbe). A mesefigurák után egyéb hősök jönnek, a Forradalom vörös tengerésze és polgárháborús katonái, a horogkereszten tapodó szovjet hős, és végül a szép új világ képe. A grúz oldalon a grúz élet bukolikus-etnográfikus ábrázolásai után ugyancsak nagy ugrással jönnek a népi felkelések alakjai, majd ugyanez a szép új világ. Napról napra örömtelibb az élet. Mintha még az épület formája is a himnusznak azt a sorát illusztrálná: дружбы народов надежный оплот, „erős bástya a népek barátsága!”



Союз нерушимый республик свободных – Szövetségbe forrt szabad köztársaságok

Az ünnepi alkalomból a hadi útnak nemcsak közepén, de a két végpontján is emeltek egy-egy barátság-emlékművet. Mindkettővel ugyancsak Zurab Tseretelit bízták meg, aki azóta is páratlan simulékonysággal szolgál ki minden rendszert túldimenzionált emlékműveivel. A Tbilisziben, a hadi út kezdetén álló Узы дружбы, „A barátság köteléke” című szobrot, ahol két egymásba fonódó gyűrű belsejére volt felírva a georgievszki szerződés szövege, 1991-ben lebontották, s nem sikerült róla fotót találnom. Moszkvában azonban ma is áll a Дружбы навеки, „Örök barátság” című oszlop, amelynek tetejét orosz kalászkoszorú koronázza, oldalán grúz szőlő fut fel, s két nyelven rakták ki rajta a „Barátság”, „Egység”, „Munka” és „Béke” szavakat. Az oszlopot az egykori Gruzinszkaja szlobodán, VI. Vahtang grúz király egykori birtokának központjában állították fel. A téren hosszú ideig grúz piac volt, s a moszkvai városvezetés ennek kisöprésével biztosított helyet az orosz-grúz barátság oszlopának.



Két év múlva, 1985-ben újabb emlékművet avattak Grúziában, az Aragvi folyón lejjebb létesített zhinvali vízierőmű gátja mellett, ahogy hatvan évvel korábban a Zages mellett is Ez azonban nem Lenint ábrázolja. A betonból öntött építmény ősi grúz erődtornyot formáz, amelyen kívül harcosok állnak kopjával, hogy védjék a belül a falhoz simuló nőket és gyermekeket.

Az emlékművön nincs felirat, s a neten szinte nem is találni utalást rá, mit ábrázolhat. Az orosz oldalak „háborús emlékműnek” nevezik, sőt van, amelyik „a zhinvali víztározó építésén dolgozó munkások emlékművének”. Csupán a Google Mapen olvasható mellette, csak grúz nyelven, a „300 არაგველი”, „a háromszáz aragvi” felirat.

A háromszáz aragvi az innen, az Aragvi-folyó mentéről származó háromszáz grúz katona volt, akik az 1795-ös perzsa betörés idején, amikor hiába várták a szerződésben megígért orosz segítséget, háromszáz spártai módjára halálukig harcoltak a perzsa túlerő ellen, hogy biztosítsák a király megmenekülését. Nekik állítottak névtelenül emlékművet itt, az északi hadi úton, világosan jelezve, ki az, akire számítani lehet, ha meg kell védeni a hazát, és melyik irányból kell megvédeni azt. Ez az emlékmű a ki nem mondott, de minden grúz által megértett válasz a Barátság Kilátó hivatalos frázisaira. Belsejében, mint a koromból látszik, gyertyákat szoktak gyújtani, mint a templomokban. A központi vasoszlopot körbefutó vaslemezbe vésett felirat kiböngészése még grúznak sem egyszerű feladat:

სამშობლოს არვის წავართმევთ, ნურც ნურვინ შეგვეცილება, თორემ ისეთ დღეს დავაყრით მტერსაც კი გაეცინება

samshoblos arvis ts'avartmevt, nurtrs nurvin shegvetsileba, torem iset dghes davaq'rit met'ersats ki gaetsineba

„Nem raboljuk el senki hazáját, de tőlünk sem rabolhatja el senki, mert olyan ádázul harcolunk érte, hogy a halottak is nevetnek kínjukban”

Az idézet, mondja Jacopo, míg a fordítást csiszolja, a nagy hazafias költő, Vazha-Pshavela (1861-1915) verséből való, amelyet már a szovjet időkben is többször megzenésítettek és nem-hivatalos himnuszként énekeltek.



Mgzavrebi: Vutia vutisofeli (Vazha-Pshavela verse)

Egy harmadik emlékmű is áll a hágón, közvetlenül a hágót jelző oszlop, s a hegytetőn a hagyomány szerint még Tamar királynő által állított kereszt mellett. A térképen azt látjuk, egy kis temető van itt, a hágó legtetején, sok-sok kilométerre minden lakott helytől. Felkelti a kíváncsiságunkat, megállunk. Keresztek hármas csoportokban. A középső, magányos kereszt alatt felirat: „Hier ruhen Kriegsgefangene, Opfer des zweiten Weltkrieges.” – „Hadifoglyok nyugszanak itt, a második világháború áldozatai.” Berlinbe hazatérve nézek utána a haditemető-nyilvántartásban, hogy 1943-tól német hadifoglyok építették itt az utat a Szent Kereszt-hágón át. A temető méreteiből ítélve a hadifogoly-élet nem volt mindenütt olyan idilli, mint Hubert Deneseré Uglicsban. Ehhez az emlékműhöz, az értelmetlen háború után értelmetlenül elpusztult kiskatonák emlékéhez nem tartozik sem győzelmi, sem hazafias ének. Csak a kamionok zaja, ahogy húznak felfelé az orosz határra, a csepergő hólé, a mezők felett szálló varjak károgása.



Szent Kereszt-hágó, német hadifogoly-temető. Lloyd Dunn felvétele