Internacionalizmus

Grúzia a vízierőművek országa. A magas hegyekből alázúduló, télen-nyáron bővizű folyóinak és az azokon épült  huszonöt működő vízierőművének köszönhetően az egyetlen európai ország, amely nemcsak teljes mértékben ellátja magát zöld villamos energiával, de még folyamatos exportra is képes.

„Villomosítással (sic!) az ellenforradalom ellen!”

Tbilisziből a Kura mentén az örmény határ felé haladva Borjomi után különös sztálinbarokk ipari épület tűnik fel jobbfelől. A sztálinbarokknak az a sokemeletes ívekkel és mély bélletekkel dekorált keleties változata, amely a 30-as évektől dominánssá vált a Kaukázusban, s amely ma is virágkorát éli a jereváni és bakui modern építkezéseken. Körülötte pár házból álló falucska, Chitakhevi a neve, nyilvánvalóan az erőmű kiszolgálására jött létre.



Noha kisbusszal vagyok, megkérem a csoportot, pár percet várjanak, míg lefényképezem a jelenséget. Ahogy közeledek az épülethez, a kapuban már megjelenik az őr. „Jó napot, Mi ez a létesítmény?” veszem át a kezdeményezést, mielőtt ő kérdezne. „A vízierőmű transzformátor-állomása.” „Mikor épült?” „A háború után, 1949-ben adták át. Maguk honnan vannak?” „A csoport Magyarországról, én Németországból.” „Na, akkor pontosan maguk építették.”


A szovjet vízierőművek történetét 1914-1950 között dokumentáló Как воевали плотины projekt külön cikket szentel annak a nagy számú szovjet vízierőműnek, amelyet a háború alatt és közvetlenül utána német, japán, magyar és olasz hadifoglyokkal építtettek. A cikk idéz az uglicsi erőmű építkezésén dolgozó Hubert Deneser emlékirataiból, amelyeket oroszul is kiadtak: „Huszonkét hónapot dolgoztam Uglicsban. Száznegyvennyolc lépcsőn kellett le-fel futnom egy-egy vödör vízzel a betonkeveréshez. Számos építőipari fogást elsajátítottam. Amikor 1948-ban hazatértem a fogságból, Németországban magam építettem fel a házamat. Télen jeget vágtunk a Volgán, nyáron a mezőkre hordtuk ki a trágyát. Ott lányokkal is találkoztunk, tréfálkoztunk, nevettünk.” Idilli élet lehetett.