Barlang a Tiscali-hegyen

„Időszámításunk előtt járunk. A rómaiak megszállták az egész provinciát. Illetve… nem az egészet. Egy megtörhetetlen kis falu még mindig ellenáll a hódítóknak. És esze ágában sincs megkönnyíteni a környező helyőrségekben állomásozó legionáriusok életét.”

Ugye tudják, melyik faluról van szó? Nem, nem. Ne kapkodják el a választ. Ez nem Asterix faluja Bretagne-ban. Hanem ahol az igazi Asterixek éltek: Tiscali Szardíniában.

Attól fogva, hogy a római légiók Kr.e. 238-ban, a pun háborúk során meghódították Szardíniát, a sziget lakói a gyűlöletes megszállót látták bennük, s ez lényegében mindmáig nem változott, ahogy a rómaiak is a barbárt látják a szárdban Catótól napjainkig.

Coro Bitti: Cantu a tenore

A szárd falvak lakói elkeseredetten védekeztek a behatolók ellen, s száz éven át felkelések hosszú sorát lobbantották lángra újra meg újra, amelyeket a rómaiak újra meg újra eltapostak, egyre mélyebbre hatolva a sziget belsejébe. De Szardínia szíve, a belső hegyvidék úttalan völgyei és sziklák között rejtőző falvai elérhetetlenek maradtak számukra. A hódítóknak ellenálló szárdok innen ütöttek rajta rendszeresen a völgyek bejáratánál emelt helyőrségeken, amelyek katonái tehetetlen dühükben Barbariának, a barbárok földjének nevezték az ellenőrzésükön kívül eső vidéket. Ez a név maradt rajta mindmáig.

A Supramonte meredek, kopár hegyvonulata áthatolhatatlan falként magasodik a Barbagia völgyei fölött. Belsejében, mintha csak egy Jókai-regényben olvasnánk, a külvilágtól elzárt, termékeny, tágas völgy tárul fel, a Lanaittu völgye. A völgyön az ezerötszáz méter magas Pruna-csúcs oldalában fakadó Sa Oche patak fut végig olajfaültetvények és juhnyájak között. A völgy egyetlen bejárata ott nyílik, ahol a Sa Oche beletorkollik a Cedrino folyóba, s a folyó egyszersmind meg is nehezíti a behatolást a völgybe. Ideális terep a védekezésre. A völgyben közel harminc ókori szárd falu maradványait tárták fel, amelyek a római hódítás után még legalább száz éven át ellenálltak a légióknak. Amikor pedig a völgy alsó része már nem nyújtott elég biztonságot a behatolókkal szemben, felhúzódtak a völgy fejébe, a Tiscali-hegyre, ahol, úgy tűnik, háborítatlanul túlélték Róma bukását.


A Cedrino-folyón ma már híd vezet át, háborítatlanul kelek át rajta. Virrad. A Supramonte szikláit még felhők borítják, de alatta már kivehetőek a szőlőskertek, amelyek első tőkéit még a jezsuiták nemesítették a szomszédos Olienában a sziget sok ezer éves ősi szőlőfajtájából. Az út lassan emelkedik felfelé, már felülről látni a Cedrino mély kanyonjának sziklafalát, s visszatekintve az olienai völgyet. Aztán élesen felkanyarodik a Sa Oche patak völgyébe. Olajfaültetvények között haladok tovább. A mészkősziklákban itt is, ott is barlangok nyílnak: a Grotta Rifugio, a Bonu Ighinu nép hétezer évvel ezelőtti temetkezőhelye, a Grotta del Guano, ahol a hatezer évvel ezelőtt élt Ozieri nép istennőszobrocskáit találták, a Sa Oche e Su Ventu kettős barlang a húszezer évvel ezelőtti emberi település nyomaival, a Grotta Corbeddu, ahol a híres banditavezér, Giovanni Corbeddu Salis rejtőzködött a 19. század végén. És egy idő után az olajfák koronái fölött feltűnik a Tiscali-hegy csipkézett csúcsa.

Az út a patakot keresztezve meredeken emelkedni kezd. A nap is süt már, a borókafenyők átható illata tölti be a levegőt. Vissza-visszanézek, figyelem, hogyan emelkedik ki egyre jobban a fák mögül a völgy, amelyen keresztüljöttem. Széles mészkőplatóra érek, ahonnét ellátni a völgy kapujáig, a Cedrino folyóig. Valahonnan mélyen lentről bégetés hallatszik, kutyaugatás. Itt kell legyen a pásztor kunyhója, akivel nemsokára találkozni fogok. A térképre nézek. Ötszáz méter van még hátra, de egy órának jelöli a hátralévő időt. Továbbhaladva egyre inkább megértem, miért.

A platóról meredek ösvény kanyarodik fel a fölöttem magasodó sziklához. Peremén a kínai tusrajzok szélcsavarta, kérgüktől megfosztott fenyői kapaszkodnak a hegy repedéseibe. Át kell kelnem a szikla negyven méter magas, két méter széles hasadékán, kidőlt fák csavarodott törzsei a lépcsőfokok. A sziklafalon hosszú vízszintes bemélyedés, alig néhány millió éve még a tenger vájta itt a parti sziklát. Aztán jött a jég, amely visszavonulása során holdbéli formákat gyalult a mészkő felületébe.

A széljárta platón a jég vájta lyukak ideális védelmet nyújtanak a növényzetnek. Minden egyes lyuk és horpadás egy-egy kis kert, amely hatalmas életerővel tart ki a terméketlen szikla szorításában, mint a szárdok. A lyukak alján lassan gyűlő földön magok sokasága vár türelemmel a sorára.


Bach: 5. c-moll csellószvit, BWV 1011, courante. Isang Enders, 2014

A platóra felérve száz méter széles kráter tárul fel előttem. Egy óriási barlang teteje szakadt be évmilliókkal ezelőtt, s a barlang elrejtett völggyé vált. Itt építették fel a völgyből felhúzódó szárdok az új falut, amelyre a rómaiak sosem találtak rá. A kráter közepén a beszakadt tető egy darabja áll függőlegesen, mint egy hatalmas megalit, s a barlang oldalán, épp a megfelelő helyen nagy természetes ablak nyílik, ahonnét állandóan szemmel tarthatták a völgyet. A kráter alján ötven ház maradványait tárták fel. Néhány száz ember lakhatott itt, pásztorkodásból és fosztogatásból élve, ahogy a Barbagia egész népe az ezt követő két évezreden át.


Nem tudni, hogyan szűnt meg itt az élet. Úgy tűnik, nem valami kataklizma következtében, hanem inkább fokozatosan költöztek le a lakók a völgybe a római uralom megszűnése után. A faluról aztán két évezreden át el is feledkeztek. 1863-ban azonban a piemonti kormány rendelete szabad utat engedett a szárd erdők kiirtásának, amelyet torinói vállalkozók majdnem száz éven át űztek. Egész hegyoldalakat taroltak le, hogy épületfával lássák el a fejlődő olasz ipart. A favágók találtak rá a beomlott barlangra Tiscali falu maradványaival, s megindult a régészek és a kincskeresők versenyfutása. Az első kutatók még viszonylag épnek látták és írták le a házak kőfalait, amelyeket azonban száz év kincskeresése már alaposan lepusztított.

Ahogy Petrarca a Mons Ventosusra felérve, én is könyvet veszek elő a szeles hegy csúcsán, Elio Aste Tiscali című monográfiáját. A tudós összefoglaló higgadtan, aprólékosan, széles áttekintéssel és veretes olasz retorikával kalauzol végig a vidék geológiai szerkezetén, földtörténeti fejlődésén, ismerteti a történeti forrásokat, szembeállítja a régészeti hipotéziseket, rekonstruálja a fennmaradt falmaradványokat. Csupán a könyv záró mondata hangzik szokatlanul egy tudományos műben:

„Rendkívüli utunk során egyedülálló tapasztalattal gazdagodtunk, amely reflexióra késztet, ama távoli üzenet befogadására és megértésére, amelyet ősatyáink hagytak ránk a Tiscali dolinájában: hogy az emberi szabadság és méltóság megfizethetetlen, még ha nehéz, szűkölködéssel és veszélyekkel teli élet árán kell is megőriznünk azt.”

És a történelmi fejtegetésekhez három oldalas appendix járul, egy szárd tájszavakkal megtűzdelt, sűrűn lábjegyzetelt óda, fennkölt poéma, nem mástól, mint magától a tudós szerzőtől: Óda Lanaittu hőseihez.

„…Ezer és ezer éve már, hogy a szikla méhének mélyén fészek lapul, fegyveres férfiak fészke, akik mint a merész sasok, mindig készek harcra, fosztogatásra. A szikla titkos menedékén várták a nőstényfarkast, a vérengző bestiát, dicsőségre, hódításra kiéhezettet, akit a századok hoztak el a völgy bejáratához nyájakat rabolni, tűzhelyeket feldúlni, mígnem jóllakván ott verte fel tanyáját.

S egy holdfény nélküli éjszakán felrivallt a kürt, a völgy beleremegett! Lecsaptak a farkasra, a nagy bestiára, dicsőségre, hódításra kiéhezettre, s vele együtt pusztító, megszálló seregére, akik nem ismerték még a szárdok erejét. Így álltak bosszút a feldúlt tűzhelyekért, a legyilkolt apákért, meggyalázott nőkért. Azon az éjszakán vérrel folyt a folyó, idegen vér hintette bőven Lanaittu földjét!”

A tudós szerzőből előbújt a szárd, aki kétezer év múltán sem felejt. Tiscali népének krónikája még nem ért véget.