Mesék a Majdanról

Két éve, hogy 2014. január 16-án a kijevi parlament Janukovics elnök nyomására törvényen kívül helyezte az akkor már második hónapja a Majdanon tüntető sok százezres tömeget. Hamarosan megkezdődtek az első, halálos áldozatokat követelő összecsapások a tüntetők és a rohamrendőrség, a Berkut alakulatai között.

A nyugati internetes portálok most elsősorban Maxim Dondyuk fotóival emlékeznek meg az évfordulóról, aki nemzetközileg a legnagyobb sikert aratta a Majdan véres hónapjáról készült tudósításával. 2015-ben a Prix Pictet-díj finalistái között volt, és számos más díjat is nyert. A megemlékezések hangsúlyozzák képeinek festmény- és meseszerűségét:

„Fotóin az ukrán polgárháború szereplői ikonikus beállításban jelennek meg, mintha csak a fény és a sötétség vagy a jó és a gonosz csapnának össze.” (Index)

A fotós a Photography-nak adott tavalyi interjújában maga is hangsúlyozza, hogy a legfontosabb inspirációt nem más fotóktól, hanem festményektől, sőt csatajelenetektől kapja. Képei meseszerűségével azonban nem áll egyedül. Hasonló fotókat készített az összecsapások csúcspontján Mustafa Nayyem is, akitől aznap éjjel idéztünk, és sok más ukrán fotós. Mintha általános lett volna az a viszonyulás, hogy a földöntúli látvány, a legenda, a fény és sötétség közötti apokaliptikus küzdelem jegyében fotózzák a Majdant.

Hogy ez a viszonyulás valóban általános volt, azt jól mutatja az a mesekönyv, amely néhány hónappal később jelent meg Lembergben az Öreg Oroszlán könyvkiadónál, ugyanott, ahol később az ukrajnai háborúról szóló mesekönyv is. A Hrisztina Lukascsuk – fiatal lembergi író-építész-grafikus, a Kurva (2013) című nagy sikerű erotikus-pszichologikus regény szerzője – által álomszerűen illusztrált könyv szintén a jó és a rossz közötti összecsapásként mutatja be a Majdant. Egy naiv vásári olajnyomat módján ünnepélyes és misztikus, félig keresztény, félig panteista ukrán nacionalista világkép keretei közé illeszti az eseményeket, amelyek így egyetemes dimenziót nyernek, és heroikus példává válnak a mesekönyv kis olvasói számára. Mitológiája, noha más-más módon, számukra is, számunkra is segít megérteni az ukrán valóságot.

Mese a Majdanról

„Valamikor régen, igen-igen rég, nem volt még sem ég, sem föld, csak a mély kék tenger, amelynek közepén egy szép zöld juharfa nőtt. A juharfa ágára reászálltak Isten galambjai, s azon turbékoltak, tanácsot tartottak, hogyan teremthetnének egy csodálatos világot, s a csodálatos világhoz méltó csodálatos embert. Elhatározták, hogy alábuknak a tenger legmélyére. Amikor először alábuktak, egy sárga kavicsot hoztak a felszínre. Ebből lett a Nap. Másodszor is alábuktak, s egy zöld hálót hoztak fel. Ebből lett az ég boltozatja. Harmadszor is alábuktak, s egy kék követ hoztak fel. Ebből lett a Hold. Alábuktak arany homokért: ebből lettek az apró csillagok. Alábuktak sötét iszapért: ebből alkották meg a fekete Földet. S ez a föld termette meg a búzát és a rozsot, s minden más terményt. Ezt az áldott termékeny földet pedig Ukrajnának nevezték el. S ezen a földön egy szorgalmas nép telepedett meg: az ukránok.”

A megtelepedő szorgalmas ukránok férfi képviselője feltűnően hasonlít az ifjú Sztepan Banderához, az ukrán nacionalizmus atyjához, a nácikkal együttműködő, és a lengyel és zsidó népirtás piszkos munkáját helyettük elvégző Ukrán Függetlenségi Hadsereg megteremtőjéhez. Ami érthető is, hiszen a hivatalos ukrán történetírás és állami ideológia őt tekinti az ukrán történelem origójának.


„Ez a föld igen-igen gazdag volt. Egy nap alatt körül nem jártad – lóval körbe nem futottad. Egyik végét a mély tenger mosta, amelyben csudaszörnyek éltek, a másik végén magas hegyek emelkedtek. A legmagasabb hegyek csúcsán százéves hucul öregasszonyok ültek, s pipájuk füstjéből fehér felhőket eregettek. A fehér felhők pedig leereszkedtek a völgyekbe, s belőlük lettek azok a kőbálványok, amelyek az ukrán sztyeppe békéjét őrzik.”

110 éves hucul öregasszony. Verhovina, 1926. Mikola Szenkovszkij fotója
(A magyarázó képek és kommentárok a Wang folyó betoldásai)

„A hegyek lábainál tavak szunnyadtak. A tavak tiszta tükrén át látni lehetett a víz alatti királyság sokszínűségét, a vízimanókat, tündéreket és sellőket. A tavak között az ukránok fehér házikókat építettek, kenyeret sütöttek, magas templomokat emeltek. Mindenek felett szerették Istent és földjüket, s szeretetben nevelték gyermekeiket.”

A szirének szokásos ábrázolása orosz lubokon, 1866

„Télen az ukrán gyerekekhez eljött Szent Miklós. A jóknak ajándékot hozott, a rosszaknak virgácsot. Tavasszal pedig fel-alá röpködtek a fecskék, s hozták-vitték a gazdag termés, a tele kamrák, a boldog szülőföld hírét.”


„A téli dalok, tavaszi körtáncok azonban nem tartottak örökké. Akár a vad állatok, úgy lestek a szép szülőföldre az irigy szomszédok. Akár a fekete sárkány, rontottak nem egyszer Ukrajnára, hogy egy-egy darabot elszakítsanak tőle.”

A rajz nem hagy kétséget afelől, melyik szomszédokról van szó. Kinek a szimbóluma a fehér sas, a Wulf és a Brezsnyev-képű Misa mackó?


„Sokféle uralmat megélt Ukrajna. Némelyik messziről jött, másokat maguk választottak. Teltek-múltak az évszázadok, s Ukrajna fölött fekete felhőkként gyülekeztek a Rossz madarai. Ukrajna vezetőinek csak ritkán sikerült felhőtlennek megőrizni az eget. Nagyon sokszor ugyanis egy fekete lyuk volt csak a szívük helyén. Mindig így történik azokkal, akik elfordulnak Istentől és a néptől, s ehelyett arany bálványokat imádnak. Az utolsó vezető különösen kapzsi volt. Mind jobban és jobban kizsarolta országát és népét. Minél szegényebbek lettek az emberek, ő annál fényesebb palotákat emelt nagy mohóságában.”

A Janukovics módjára korpulens vozsgy, fején koronás usankával, elmélyülten szemléli összeharácsolt kincseit. A drágaszágok, a kisajátított élővilág, a hajók és gyárak, és az arany tallérok mind könnyen érthető gazdagság-szimbólumok. No de a könyvek? Az ilyenfajta zsarnokoknak nem a könyvespolc az epitheton ornansuk. Kivéve Janukovicsnak! Ő, mint láttuk, a könyvek szerelmese volt. Nagyon valószínű, hogy erre utal a szokatlan státusszimbólum.



„Az ég pedig Ukrajna felett egyre inkább elsötétült a fekete madaraktól. Az emberek sokáig tűrtek. De végül elfogyott a türelem. Egy napon az ukránok kivonultak a Majdanra. Igazságos vezetőt követeltek maguknak. Véget akartak vetni az igazságtalanságnak és a gonoszságnak. Vállvetve álltak ott éjjel és nappal, az imádság, az ének és a szó volt az egyetlen fegyverük. Nekik köszönhetően a Majdan szabad ég alatti templommá vált. Olyan sokan voltak, hogy amikor besötétedett, kiderült: a csillagos ég a földre költözött. Reggel pedig a galambok fehér szárnyai hozták el az új napot.”


„De hirtelen a Majdan fölött is megjelentek a Gonosz fekete madarai, a gyilkos sasok [berkut]. Fenyegetően köröztek a galambok körül, egyre szűkebbre vonva a kört. Félelmet és hideget árasztottak az emberekre, a halál hidegét. De a Majdan nem ürült ki, hanem épp ellenkezőleg, színültig megtelt.”


„És eljött a nap, amikor a sasok támadásba lendültek. És ez a harc nem az életé volt, hanem a halálé. De a rettenthetetlenek, noha fegyvertelenek voltak, egy lépést sem hátráltak. Megtartotta őket a Szeretetbe vetett rendíthetetlen hitük. És a ragadozók nem tudták ezt elviselni. Végül fekete tollaikat hullajtva elrepültek. Meglátta ezt vezetőjük, ez a vérszívó kullancs, s megrettent Isten és az emberek haragjától. Az emberek győztek. De a győzelem keserű volt. Sok hős örökké a Majdanon maradt – szép fiatal fiúk és megtörhetetlen testvéreik…”


„A csata után a galambok leereszkedtek a Majdanra, s a hősök lelkét felvitték szárnyaikon, messze-messze, fel az égbe. Fel egészen a Naphoz. Fel egészen Istenhez.”


„A hősök véréből pedig a Majdan közepén új fa nőtt. Koronája átéri a fél világot, s árnyékában új élet sarjad. Fölötte pedig, a mély kék égen, ott köröznek Isten galambjai.”