Kurdisztáni találkozások

Megérkezni reggel nyolckor Sanandajba, éjjeli hamadani buszút után, öt órakor távolsági taxi-keresés után, százötvenöt kilométer taxiút után két kurddal összepréselve a hátsó ülésen, egyre feljebb a szerpentineken a kopár hegyek között, aztán kitáruló völgy alján betonkockák sokasága: Kurdisztán fővárosa. Kurd nadrágok zavarbaejtő tömege. Reggel nyolckor a bazár reggelizőjének egyetlen fogását, fahéjas-cukros tejbegrízt enni, gyerekkori emlék, csak a gríz másmilyen, és az egészhez olajat is kevertek, hogy táplálóbb legyen. A bazár ruhautcáiban elegáns kurd nadrágokba öltöztetett elegáns próbababák. Reggel kilenckor itt ülni a bazár teázójában, kint kurd zene szól, a teraszon öreg kurd kereskedők teáznak, idebent a négy asztalnál kurd nyelven szól a beszélgetés. A ki-be jövő kurdok egymás után megtapogatnak, meggusztálnak egy sportcipőt, amit valaki eladásra tett le az italpult mellett. Olyan pillanat ez, amit itt kell leírni, innen kell magammal vinni a gépbe zárva, mint a kavicsot a tenger partjáról.


Café 90, ódivatú kávéház Sanandaj óvárosában. Vízipipa, ostábla, hangos kocka-csapkodás, torokhangú kurd beszéd. A telefonomra nézek, itt végre van térerő. Kinyitom a laptopot, az egész terem rámnéz. Körbemosolygok, a gépbe temetkezem. Teát hoznak, a barna kurd öltönyös fiú rámmosolyog, kurdul kérdezi, perzsául mondom, honnan jöttem. A kojahl kérdésnél az iráni nem arra kíváncsi, honnan származol, hanem hol laksz. A premodern iráni identitásban a legfontosabb a vallás, a lakóhely a második, a nemzetiség és a nyelv esetleges. „Fényképezhetek?” „Befârmaid”, kínálja fel nagyvonalú kézmozdulattal az egész kávéházat. Lencsém célkeresztjében öreg kurd jelenik meg az ajtóban, mintha tanár lenne, nagy tisztelettel köszöntik. Meglepetten néz rám. „Kojahl?” „Németországból.” Odajön hozzám, kezet ráz. „Angela Merkel nagy ember. Soha nem felejtjük el Németországnak, amit értünk tettek.” Átölel, kétfelől megcsókol. Zavarban érzem magam, ez nem engem illet, de határozottan jobban esik, mint amit akkor kaptam volna, ha kiderül, hogy magyar vagyok.


Marivan előtt, az iraki határ közelében ötven kilométeres út kígyózik fel a világ egyik tetejére, a Zagrosz gerincére, Howramanba. Az elzárt völgyet évezredekig senki sem tudta meghódítani, az itteni kurdok a kevés földművelő közé tartoznak a többiekkel szemben, akiket nomáddá tett a hadseregek ezeréves átvonulása, még nyelvük is más, mint a többi kurdé. Az elágazásnál kiszállok a marsrutkából, taxistól kérdezem, mennyiért vinne fel. Harmincezer, mondja aggódva, hogy elfogadom-e, hét és fél euro. Beülök. „Ma ott aludnék, holnap jönnék vissza.” Nem szól, kínlódik. Aztán kiböki. „Akkor kétszer kell felmennem, az hatvanezer.” „Persze”, nyugtatom meg, „két felmenetel kétszer annyi.” Kienged, vidámmá válik, a környékről mesél erős kurd kiejtéssel, a perzsa v-ket ua-nak ejti, eleinte megijedek, amikor Marivan helyett Marihuanát mond. Ő is a howramani völgyből való. Adamhâ-ye ouramâni kheyli khuband, a howramani emberek nagyon jók, mondja el többször is. Amikor felérünk oda, ahonnét autó nem megy tovább, gyalog folytatom az utat. Úgy tudtam, van már egy kis szálloda is a faluban, de nem, még csak épül. A tulajdonos nem hagy magamra. „Elküldöm itt egy családhoz, azok szoktak vendéget fogadni, jó vacsorát adnak, jó reggelit adnak.” A Lonely Planetsben is az áll, hogy a howramaniak annyira vendégszeretőek, hogy nehézséget okoz eljönni tőlük, így hát nem aggódom. A családfő szótlanul fogad, megmutatja az elhanyagolt szobát, a földön alszom. Vacsoráról szó sem esik, sem reggeliről. Ami nem baj, mindig van nálam konzerv, de pontosan leveszem, hogy az ő vendégszerető kultúrájukban ez a magatartás épp annyira nem vesz emberszámba engem, mint amikor az európaiak nyomulnak be fényképezőgéppel a helyiek intim szférájába, mint a majmok közé. Dühös vagyok. Másnap délben a taxi ugyanott vár rám. „Ouramân khub bûd?”, hogy jó volt-e Howraman. Kheyli khashang bûd, nagyon szép volt, válaszolom. Ham khâne khub bûd? a ház is jó volt? Khâne khub bûd, vali adamhâ khub nabûdand, a ház jó volt, de az emberek nem, mondom. Megdöbben. Miért, mi történt? Még egy pohár teát sem adtak, mondom. Pontosan tudja ő is, mit jelent ez, elhallgat. A tegnapi vidámság teljesen lefoszlik róla, komoran ül a volán mögött. Mielőtt Marivanba beérnénk, megáll egy hentesnél, húst vesz, meleg kenyeret vesz. Aztán megáll a saját háza előtt. „Bemegyünk, ebédelünk, jó lesz-e?” Jó lesz, mondom. Míg az ebéd megfő, Howramanban, saját kertjében termett dióval és szőlővel etet, családi fényképeket nézünk. Gyönyörű lányok a virágzó tavaszi kurd hegyeken, ő és a felesége a réten Howraman határában. „Nagyon szép képek”, mondom. „A howramani emberek nagyon jók”, mondom.

Szakadt nadrágban, poros cipőben, piszkos ingben, a hegyi napfénytől hámló homlokkal, kialvatlanul és mosdatlanul állítok be Kurdisztán legjobb szállodájába. A négycsillagos Shadi hotel hipermodern várként trónol a hegytetőn Kurdisztán fővárosa fölött, homlokzatán messziről világít a büszke vörös felirat. Nem készültem megszállni Sanandajban, de a marsrutka Marivanból több órát késett, és ennek az egynek a nevét tudtam bemondani a taxisnak. A recepcióslánynak a szeme se rebben. „Kétszáznyolcvanezer, de tudunk adni nyolcvan kedvezményt, kétszázezer, ötven euro.” „Legyen.” Álomszép kilátás a városra, jó wifi, nyugalom, munka hajnalig, másnap úgyis alszom majd a kashani buszon, amelyre jegyet is rendelek délelőtt 11 órára, este kilencre leszek Kashanban. Bőséges reggeli, igazi kávé, repetázok. Tízre hátizsákkal megyek a hallba. „Elnézést kérek, visszaszóltak a pályaudvarról, hogy törölték a buszt, csak este nyolckor indul.” Azzal csütörtök reggel érek Kashanba, jól kifáradva, és este már indul a tíznapos vezetés. „Nem baj, akkor elindulok most marsrutkákkal.” „És miért nem megy repülővel? Tizenegykor indul, Teheránig fél óra, onnan kettő Kashanig busszal.” Nem lesz olcsó, de hát legyen. A lány telefonál. „Sajnos már lezárult a jegyeladás. De várjon egy kicsit.” Kurd nyelven, tisztelettudóan beszél valakivel. „A főnök felhívta a repülőtér főnökét, készítenek egy jegyet magának.” A szálloda autójával, libériás sofőrrel megyek, stewardesst adnak mellém. A reptéren soron kívül intéznek, a parancsnok személyesen hozza a jegyet, arisztokratikus mozdulattal hárítja el a fizetést. A hotel behozta az árát. A váróteremben szép kiállítású elvehető ingyen könyvek, verseskötetek és elbeszélések kurd és perzsa nyelven. A biztonsági ellenőrzésnél kivetetik a fényképezőgépemet. „Kapcsolja be.” Bekapcsolom, de hát nem mutat semmit, el kell kattintanom, hogy látszata legyen. A LED-en megjenik a teljes biztonsági berendezés. Az ellenőr elégedetten mosolyog, de elhárítja, hogy róla is készítsek képet. Pár perc múlva beszállás. Most itt ülök a felhők fölött, időnként róluk is el-elkattintok egy képet. Hamarosan landolunk. Megyek az Âzadi pályaudvarra, háromra Kashanban leszek. Még lesz időm elmenni a kedvenc borbélyomhoz, este egy teára Abbasz sah kertjébe, és holnap este kipihenten köszönthetem a csoportot a teheráni reptéren. Isten hozott a csodálatos Keleten.

A perzsa bankó

Ha az ember Teheránban taxit fog, s még mielőtt beülne, felteszi a kötelező kérdést: chand mishe, mennyibe fog fájni, jó esély van rá, hogy a sofőr semmit se szól, csak felmutatja azt a bankót, amelynek párját az út végén szeretné megkapni. A beszéd ugyanis, mint A kis hercegből tudjuk, a félreértések forrása, kiváltképpen Teheránban. Ha ugyanis összeget mondana, azt tomanban mondaná, ami egy nullával kevesebb, mint az az összeg, ami a bankókra rialban nyomtatva van, s a célbaérés utáni vitában mindkét fél azt érezné, át van verve: a turista, amiért az elején közölt összeg tízszeresét kérik, s a sofőr, amiért csak tizedét akarják megadni az elején közölt összegnek.

A tomant az ilkánok, Dzsingisz kán utódai, a meghódított Perzsia mongol urai vezették be fizetőeszközként Iránban. Erre utal mongol eredetű neve is, amely „tízezret” jelent. Ennyi katonából állt a mongol és a sztyeppei török népek hadseregének egy-egy alapegysége, s ennyi dinárból egy arany tomán, az ilkánok királyi tallérja. A kettő közötti ezüst váltópénz volt a rial, amelyből 1825-ig nyolc ért egy tomant. Ekkor azonban a Qajar uralkodók a rial helyett a qirant vezették be ezüst váltópénzként. A név így felszabadult, s ezt használta fel Reza Pahlavi sah, amikor 1932-ben a decimális rendszert bevezetve a pénzrendszert is megreformálta, s alapegységét rialnak nevezte el (hasonlóképpen ahhoz, ahogy 1946-ban is egy patinás, de már rég nem használt névhez nyúltak vissza a forint bevezetésével).

A két Pahlavi-sah, apa és fiú 500 rialos bankjegye, az iszfaháni bazár egy régiségkereskedéséből

A kollektív emlékezet azonban konzervatívabb, mint gondolnánk, s megőrizte, hogy a rial voltaképpen váltópénz, kell neki egy fölöttes alapegység. A perzsák ezért máig tomanban számolnak, ebben a hivatalosan nem létező pénzegységben, amely a rial tízszerese, tehát mondjuk a százezer rialos bankót tízezer tomannak nevezik.

Hogy a számolás még komplikáltabb legyen, 1979, az iszlám forradalom után hatalmas infláció szakadt az országra, elsősorban a sok milliárd dollárnyi kimenekített tőke miatt. Az árak sok ezerszeresre szöktek fel, a bankókon sok-sok nulla jelent meg, s ez azóta is így van. A köznyelv azonban a toman-összegek végéről levágja a nullákat. Ezért ha mondjuk a bazárban valami tíz tománba kerül (például olyan fél kilónyi szép pisztácia), az tízezer „valódi” tomant jelent, s egy százezer rialos bankót várnak érte cserébe. A nulláktól megszabadított toman-összeget olykor khomeininek is nevezik (tehát a mondott zacskó pisztácia tíz khomeini volna), de ez nem terjedt el széles körben.

És ha még nem volna elég bonyolult a pénzzel bánni, ezt biztosan elérik azzal, hogy az összes bankjegy többé-kevésbé egyforma. Különböző sápadt színekben pompáznak, jobb oldalán mindegyiknek Khomeini imám van, középen fent pedig egy szám sok-sok nullával. Lássuk a hét apró különbséget. Az egyes példákat, stílusosan, különböző iráni szállodáim ágytakaróin vettem fel.



Az ötezer és ötvenezer rialos (ötszáz ill. ötezer tomanos) bankó egyaránt narancs színű. A hátát nézzék: a kisebbiken középkori perzsa kerámiatál látható, ez kb. tizenkét és fél cent, ennyi egy nagy üveg ásványvíz, a nagyobbikon, ami 1,25 euro, Irán üres térképe, ennek megfelelően általában ennyi egy fuvar taxi bárhonnét bárhova (már csak azért is, mert a taxisnak a legkönnyebb az öt ujját feltartania).



A tízezer és a százezer rialos (ezer ill. tízezer tomanos) bankó zöld árnyalatú. A kisebbik hátán a Damavand-hegy van, ez huszonöt cent, és két csésze teát ér a teaházban, vagy egy oda-vissza jegyet a metrón, a nagyobbikon egy szép Saʿadi-vers angol fordítása és Saʿadi shirazi sírja, ennek megfelelően egy szép klasszikus perzsa CD-t kapni érte, vagy belépőjegyet egy húzósabb műemlékbe.


A húszezer rialos (kétezer tomanos) bankó a legmegbízhatóbb, mert ennek nincs bátyja. A színe kék, a hátán az iszfaháni főtér látható Nagy Abbasz sah két főművével, az Imám-mecsettel és az Ali Qapu palotával. Értéke 50 cent, ennyi egy nagy doboz joghurt, vagy az ajánlott adomány mecsetben és a koldusnak.

2008-ban felvetődött, hogy le kellene vágni négy nullát a rialból, hogy kezelhető összeg legyen. Ebből perzsa szokás szerint az lett, hogy még inkább megbonyolították a rendszert. A reformot nem vitték végbe, de kiadtak nagy értékű ún. „utazócsekkeket” 500 ezer és 1 millió rial (50 ezer és 100 ezer toman) értékben, amelyek gyakorlatilag bankjegyekként használatosak. Na ezeken az 50-es és 100-as számjegy szerepel, vakarhatja is a fejét az ember, minek nevezze, mert khomeininek mégse, de tománnak meg hozzá kellene tenni még ezret. Ezekkel a névtelen pénzegységben kibocsátott bankókkal fogunk először találkozni Iránban, mert pénzváltáskor ilyet adnak a kezünkbe.



Az ötven ???-s (ötszázezer rialos, ötvenezer tomanos) bankjegy 12,5 euro, egy jó vacsora ára jó helyen egy személyre. Ebből kettő is van, az újjal most találkoztam először.


A száz ???-s (egymillió rialos, százezer tomanos) bankjegy 25 euro, ez már akkora összeg, hogy semmi nem jut eszembe, amit kapni lehetne érte.


Olykor, mint a földön talált szerencsepénz, még érmék is kerülnek kezünkbe, ha mondjuk szatócsboltban egy üveg vízből adnak vissza. Ezek ezer és kétezer rial (száz és kétszáz toman) értékűek, sok különféle hátlappal. Én el is szoktam őket tenni szerencsepénznek, már csak azért is, hogy ne húzzák a zsebemet. Éppen ma hajnalban, amikor jövő évi kurdisztáni túránk előkészítésére indultam, kaptam vissza egy idei fényes veretű kétezrest eddig ismeretlen hátlappal. Biztatásnak tekintem.

A ház

Ez a két utca közé szorult pengevékony ház (nagyíts!) állhatna valahol egy dél-francia vagy olasz kisvárosban is. De ez Iszfahánban áll. Ezt szeretem benne. Az utcai fronton kis üzletek sorakoznak, a sikátor felől a hozzájuk tartozó lakások bejáratai, a lakásokból meleg fény árad az utcára.

A jobb oldalon beszélgető két férfi, aki a fényképezés idejére tapintatosan visszahúzódott az autók mellé, most előlép az árnyékból, kezükben muszlim rózsafüzér. „Tetszik?”, mutatnak a házra. „Igen, nagyon.” „Jöjjön be, nagyon jó zoknijaink vannak.” „Sajnos épp most vettem egyet a bazárban”, mutatom a zacskót, tényleg sajnálkozom, tegnap a Zagroszban sziklamászás, vagy inkább a szikláról leereszkedés közben az utolsó mind a tíz lábujjamnál kilyukadt, muszáj volt vennem egy Dolce és Gabbana feliratút, amellyel az este folyamán majd a vendégségben villantok. Belép a boltba, visszatér. „Akkor fogadjon el egyet ajándékba.”

Iráni történetek

A Golesztán hotel Teherán belvárosának legelegánsabb kis szállodája. Bőrfoteles-ébenfa asztalos menedzserirodája a megtestesült keleti fényűzés. Huszonfős külföldi csoport foglalásának már meg kell adni a módját, nem lehet csak úgy e-mailben. Tárgyalás tizenegy órakor, kézfogás, kávé, üdítő. Család, egészség, üzlet. A foglalás mellett előnyös pénzváltás is szóba kerül, távolabbi együttműködések lehetősége, kedvezményes szállodafoglalás országszerte, támogatás kurdisztáni előkészítő túrámhoz. Közben zajlik az élet, orosz túravezető jön be telt ház idején szobákért könyörögni, szereznek neki. Közben oroszul beszélgetünk, fotóművész, fotótúrákat szervez a volt Szovjetunióban és a Közel-Keleten, címet cserélünk. Fiatal kínai pár jön repülőjegyet foglaltatni, kínaiul kérdezem őket. Turistairodájuk van Sanghajban, Kínán belüli egzotikus túrákra szakosodtak, Tibet, Szecsuán, Yünnan, épp ahova jövőre akarok utat szervezni. Meghívnak, ígérik, mindenben segítenek. Egy órakor kezet rázunk a menedzserrel, jókívánságokat cserélünk. A szobafoglalás hosszan tartott, de hasznosan telt.


Taxi Darbandba, Teherán északi mulatónegyedébe, ahová az úri közönség vacsorázni jár és jövendőmondó papagájjal húzat Hafez-verssorokat. A sovány, ősz hajú taxis Iráni-Azerbajdzsánból való, Urumiye városból. „Török?” kérdezem azerbajdzsáni törökül. „Nem, dehogy” válaszol meglepetten ugyanezen a nyelven. „Perzsa?” „Nem.” „Örmény?” „Nem.” „Hát akkor?” Egy darabig előrebámul az ablakon, aztán felém fordul: „Maga ugye keresztény, nem muszlim?” „Igen,” mondom. Keresztet vet. „Asszír keresztény vagyok.”


Kashan agyag-óvárosa. A sarkon kicsi öregember halad el mellettem, döbbenten néz vissza, próbálja összegyeztetni a kurd nadrágot a nagy teleobjektíves fényképezőgéppel. Kisvártatva viszontlátom egy kis mecset udvarán, az ashurai előkészületek közepette, négy másik férfinak magyarázza, mit látott. „Ő az”, mutat rám, mikor megjelenek. Odaintenek. „Honnan?” „Németországból.” „Bayern München gut!” kiáltják. „Irán jó?” kérdezik. A perzsák káprázatnak tartják, ha a külföldi perzsául beszél hozzájuk, s az még a jobbik eset, ha tőmondatokban válaszolnak, a rosszabbik, ha csak némán mutogatnak, olyankor szabatos perzsa mondatokkal kell barkóbázni velük. „Igen, nagyon szeretem Iránt.” „Melyik jobb, Németország vagy Irán?” „Nekem Irán jobban tetszik.” „Mi jó Iránban?” „Az emberek.” Hitetlenkedve néznek össze. „Maga keresztény?” „Igen.” „Az iszlám jó?” „Az iszlám emberek nagyon jók.” Bátorításul hozzáteszem az ashurai síita köszöntést, „Ya Hossein, éljen Hosszein imám”, akit ezen a napon öltek meg Kerbalánál lassan másfél ezer éve. A középső öreg feláll, a szomszédos bódéhoz megy, egy ananászlevet vesz. Szertartásosan meghajol, kezén mint tálcán kínálja. „Fogadja el, kérem.” Szertartásosan megköszönöm. Fotózkodunk, kezet rázunk.

Évvégi olajrendelés

Hogy az év a vége felé közeledik, az abból látszik a legbiztosabban, hogy ismét eljött az éves andalúziai olivaolaj-rendelésünk ideje. Aki még nem tartozik a gourmand-törzsolvasók körébe, az itt olvashat erről a csodálatos nedűről, eredetéről és hozzánk vezető útjáról. Tavaly ilyenkorhoz képest nagy újdonság, hogy már egyliteres kannákban is lehet rendelni, 2400 forintjáért, de mivel idén jó szüret volt, ezért a szokásos ötliteres kannák ára is lejjebb ment, a tavalyi 9900-ról 9500 forintra. Rendelhető még emellett normál, fűszeres és magozott olajbogyó 1600/fél literért, kis és nagy uborkával töltött olajbogyó 1350/170 g ill. 2000/470 g áron, valamint csodás normál és extra balzsamecet  1700 ill. 2000/250 ml-ért, valamennyi García Lorca és Antonio Machado városából, Úbedából.

A rendelést most csütörtökön akarjuk leadni. Aki tehát be akar nevezni, szerdán, október 14-én 17:00-ig küldje el a saját rendelését a szokásos wang@studiolum.com címre. A szállítmány szokás szerint két-három hét alatt jön meg, úgyhogy egyfelől karácsonyi ajándéknak is alkalmas, másfelől pedig ha minden jól megy, még egy blogtalálkozóval is összeköthetjük a szétosztást, insallah.

Perzsa zsidó kéziratok

Ahasvérus király és udvarhölgyei. Shahin, Ardashir-nameh, Perzsia, 17. sz. második fele (Berlin, Staatbibliothek Preussischer Kulturbesitz)

Amikor a Wang folyó iráni útjának programjában azt olvastam, hogy „Iszfahánban bejárjuk a nyolcszáz éves, és még ma is eleven zsidó negyedet, Irán legnagyobb zsidó központját”, mindjárt eszembe jutott a Marc Michael Epstein által a Princeton University Pressnél épp most publikált Skies of parchment, seas of ink kötet, a perzsiai zsidó kéziratok csodálatos gyűjteménye. Ennek alapján szeretnék bepillantást engedni olvasóinknak a perzsiai zsidó közösség 15. és 19. század közötti irodalmába és művészetébe.

A zsidó közösség két hullámban érkezett Perzsiába. Az első Kr. e. 700 körül, az asszír hegemónia idején, amikor II. Sargon király a médek földjére, azaz a mai Irán északi és nyugati vidékére telepítette át a zsidókat, a második pedig száznegyven évvel később, Jeruzsálem babilóniai bevétele után. A diaszpóra jelentős része még azután is itt maradt, hogy Nagy Kürosz király 539-ben szabadon bocsátotta őket, s több mint két évezreden át a perzsa birodalom különböző részein telepedtek le.

E közösség egyik első ismert írásos emléke az a 8. századi perzsiai zsidó kereskedőlevél, amelyet Stein Aurél talált 1901-ben Dandan-Uiliqben, a Selyemút egyik kereskedelmi központjában Kínai-Turkesztánban. A levelet perzsa (vagy inkább judeo-perzsa) nyelven, héber betűkkel írták. Ez a gyakorlat iráni, afgán és közép-ázsiai területen több mint egy évezreden át fennmaradt, a diaszpóra így őrizte meg zsidó identitását és történelmi hagyományát.


A legfontosabb középkori judeo-perzsa kéziratok közé tartozik a Torat Mosheh 1319-es kézirata, a Tóra legrégibb perzsiai zsidó szövege. A Tórának ez a judeo-perzsa fordítása volt egyszersmind e nyelv első nyomtatott emléke is, amely egy Konstantinápolyban 1546-ban kiadott poliglott Pentateuchban jelent meg.

Az európai zsidó közösségek pompásan illuminált kézirataival ellentétben ezek az első középkori judeo-perzsa kéziratok csak szövegeket tartalmaztak. Az első perzsiai zsidó illusztrációkra a Szafavid-korig kell várnunk. A keleti zsidó kéziratoknak ugyanis fontos jellemzője volt a kép nélküliség.

Gondoljunk például az iszfaháni Vank-székesegyház középkori örmény kéziratainak gyönyörű iniciáléira és egész oldalas miniatúráira – és aztán felejtsük is el őket. Judeo-perzsa kéziratból csupán tizenkét vagy tizenhárom illusztrált példányt ismerünk, s ezek egyike sem korábbi a 17. századnál. Tizenkettő körüli kéziratot, hetvenkilenc miniatúrával.

Persze az iszfaháni örmény közösség igen fiatal volt, Abbász sah csak nemrég hurcolta el őket Örményországból, ahonnét gazdag hagyományokat hoztak magukkal. A zsidó közösség ezzel ellentétben már régóta meghonosodott Perzsiában, s a perzsa kultúrával való hosszú köcsönhatás során nagy mértékben akkulturálódott, különösen irodalmát és művészetét tekintve. A judeo-perzsa kéziratok ráadásul nehéz korszak termékei, amikor mindennapos volt a zsidók üldözése, s a közösség anyagi jóléte is megrendült. II. Abbász sah idején számos zsidóellenes intézkedést hoztak, noha néhány muszlim, közöttük magas rangú udvari hivatalnokok is, nem engedelmeskedett a zsidók erőszakos térítését előíró rendeleteknek. Ez időben a zsidók mellett a szúfik és más vallási kisebbségek, örmények és zoroasztriánusok is a vallási türelmetlenség céltábláivá váltak. A zsidó közösség nagy részét 1656-ban erőszakkal áttérítették, s tagjaik körülbelül hét évig anusimmá („kényszer-áttértté”) váltak. Legtöbben a külsőségekben eleget tettek a síita iszlám előírásainak, míg titokban a zsidóságot követték. Ez a gyakorlat ironikus módon nagyon hasonlított a taqiyára (színlelés), amelyet a síitáknak kellett gyakorolniuk évszázadokon át. Ezeket az eseményeket egy kashani zsidó szemtanú, Bābāʿi ben Loṭf írja le Ketāb-e anusi, „Az áttértek könyve” című művében.

Angyalok vágják ki a fákat Ahasvérus kertjében. Shahin, Ardashir-nameh, Perzsia, 17. sz. második fele (Berlin, Staatbibliothek Preussischer Kulturbesitz). Ez a kép azt példázza, hogyan teszik elevenebbé a történetet talmudi és midrási utalásokkal. Az illusztráció Eszter 7:7 különös kibővítése. A bibliai szövegben Eszter éppen felfedte Hámán tervét Ahasvérus előtt. A király dühödten felkel, és „kiment a palotakertbe”. A Talmud azt írja, hogy mivel nem olvasnánk, hogy haragja csillapodott volna, ezért nyilván dühödten is tért vissza – de miért? Mert emberek képében angyalok vágták ki a királyi kert fáit, s azt mondták, Hámán parancsára teszik ezt.

Noha ezek a kéziratok figyelemreméltóak, mégis messze elmaradnak a perzsa miniatúrák tökéletességétől. Nyilvánvalóan nem versenghettek a királyi műhelyek olyan termékeivel, mint az alább bemutatottak, hanem inkább kisebb műhelyek vagy udvarok szerény, népies és provinciális munkáinak tűnnek, amelyek klasszikus sémákat, hegyeket, felhőket, lovasokat és kitárt szárnyú angyalokat ismételgetnek. A perzsiai zsidók ezek szerint olyan kéziratokra adtak megbízást, amelyek a szafavid udvari kéziratok stílusában mutatják be saját hőseik történeteit.

A perzsiai zsidó közösség sosem volt igazán termékeny a gondolkodás vagy a jogtudomány terén, jobbára a kora középkori rabbik klasszikus tanítását követték. Ezek a kéziratok olyan perzsa regények héber betűs átírásait is tartalmazzák, mint a Yusuf wa Zulayḵā (Juszuf/József és Zulejka, Putifár felesége). Egyikük-másikuk egyetlen verses oldal. Többségük nem vallásos, hanem világi mű. Olykor saját témáikat elbeszélve a perzsa irodalom epikus narratíváit írták át, és számos népszerű regény részleteit is beemelték. Legjobb példái ennek Shahin, a 14. századi sirázi zsidó költő Musa-nameh (Mózes története) című munkájának illusztrált kéziratai, amely Firdauszí Shah-nameh-jének ikonográfiáját követi, s a perzsa hősök pantheonjában helyezi el Mózest. A szöveg és az illusztrációk egyaránt bemutatják, miként harcolt meg az oroszlánnal, a farkassal és a sárkánnyal, miáltal méltóvá vált az égő csipkebokorral való találkozásra.

A kéziratokat feltehetően a gazdagabb zsidó közösségek – mint a kashani vagy az iszfaháni – előkelő tagjai számára másolták és illusztrálták. Nem tudjuk, vajon zsidók készítették-e őket, mert egyikük sem tartalmazza a másoló és illuminátor nevét, de úgy tűnik, semmi sem tiltotta számukra e mesterség kitanulását. Ugyanakkor egyes festők akár muszlimok is lehettek, mint azt Shahin’s Musa-nameh-jének 1686-ban Tabrizban másolt példánya mutatja, ahol Mózes arcát végig fátyollal takarják el, rajta a perzsa felirattal: „Őfelsége Mózes” (janāb-e ḥażrat-e Musā).

Mózes, arcán fehér fátyollal és feje körül arany lángok glóriájával figyeli, amint Pinchas lándzsájával átszúrja a szexuális aktuson ért Koszbit és Zimrit (Szám 25:6-8), ami igen ritka ikonográfiai motívum. A Musa-nameh hangsúlyozza az Izrael népe és ellenségei közötti összecsapásokat, amelyek során Mózest egyértelműen Mohamed egyenrangú párjaként mutatja be.

Az is lehet azonban, hogy egy zsidó festő volt az, aki muszlimoknak is meg akarta mutatni munkáját, s ezért az ő érzékenységüket is tiszteletben tartó ikonográfiai mintákat követett. Néhány miniatúra és szöveg közötti eltérés arra utal, hogy a festő, akár zsidó, akár muszlim volt, nem tudta olvasni a judeo-perzsa szöveget, s külön el kellett neki mondani a képek tartalmát. Ha a festők muszlimok voltak, úgy ezek a kéziratok a zsidó-muszlim együttműködés példái. A szöveget nyilvánvalóan zsidó másoló írta, de lehetséges, hogy az illusztrációkat muszlim művészek készítették megbízójuk utasításait követve.

Egyes kéziratok kifejezetten polemikusak, s a zsidó hősöket hasonlítják össze és magasztalják fel az iszlám szent figuráihoz képest. Az iszlám a zsidó narratívát a Koránba beemelve már beillesztette ezeket a figurákat saját hagyományába, így hát Mózesnek Mohamed attribútumaival való ábrázolása nem volt minden veszély nélküli, már ha a muszlimok el tudták volna olvasni a judeo-perzsa szöveget. A zsidó hősök dicsőítése erőt sugárzott az üldöztetések idején. Ezek a képek egyszerre voltak egy szebb kor nosztalgikus ábrázolásai, emlékeztetők a sah számára a tolerancia nagyra becsült örökségének továbbvitelére, támogatás a zsidóknak, s a vágy kifejezése, hogy egyszer majd a felfegyverkezett zsidók, „Jákob gyermekei” ismét bosszút állhatnak „Hámán átkozott népén”.

Fotós a bárpult mögött

„Fotós vagy?” kérdezi a magas, vékony férfi, ahogy mellém ér a Chahar Bagh úton, az iszfaháni bazár felé haladva. „Nem, csak fotózom.” „Mindenki úgy kezdi.” Szakértően méregeti a gépet. „Nekem is ilyen van, egy számmal korábbi.” „Fotós vagy?” „Sajtófotós, főleg iráni lapoknak, de jelent már meg képem a Spiegelben meg a National Geographicban is.” „Megmutatod, miket fotózol?” „Nagyon szívesen. Van itt a bazárban egy kávézóm, meghívlak egy kávéra.”


Hassan Ghayedi egyszemélyes kávézója az egyetlen kávézó a város-a-városban méretű iszfaháni bazárban. Az embargó sújtotta Iránban szinte sehol nem lehet kávét kapni, de Hasszan kis boltjában válogatni lehet a legjobb kávéfajták között. Titokban kapok egy csészével mint nem-muszlim, még nem járt le a ramadáni böjt.

„A legnagyobb iráni fotográfusok? Hát Cartier-Bresson. Meg Ingo Morath. Ők már mindent tudtak Iránról. Ahogy az embereket látják, az iráni tájat. Ez nekünk is az etalon.”

Henri Cartier-Bresson iráni képei, 1950

„A loresztáni hegyvidéken nőttem fel, az iraki határon. Apám Katarban dolgozott, onnan küldött nővéremnek egy fényképezőgépet. Én egy tekercset végigfotóztam vele. Egy hegyi tulipánnal kezdtem, aztán jött a család. Mikor előhívattam, a főnököm, mert ott is kávézóban kezdtem, azt mondta, megveszi tőlem ezt az első képet. Jó árat fizetett érte. Pár nap múlva mutatta, hogy benne van az egyik legnépszerűbb iráni hetilapban, egész oldalas képen, az én nevemmel. Azt mondta, fotósnak kellene lennem. Ad egy hét szabadságot, menjek fel Teheránba a fotósok klubjába, mutatkozzak be, kérjek tanácsot. Hát így kezdődött.”

Elkéri a Canont, képet készít vele a szomszéd árusokról, velem is képet készíttet magáról és az időközben megérkezett feleségéről. Utóbbi szintén szakértően méregeti az eredményt. „Szép, tiszta kép.” Alkonyodik, a ramadani böjt lassan véget ér, a bár előtt gyülekeznek a barátok, csupa kávéra éhes fotós. Egyikük beáll, magára mutat, hogy fényképezzem le. Fölé hajolnak, kritikus szemmel nézik az eredményt. Elégedettek. Mindannyian beállnak.

„Milyen zenét szeretsz?” Tűnődik, a felesége mondja helyette. „A perzsa mestereket, Shajariant. Dariush Rafeet.” Hasszan bólogat.

„Mit fotózol a legszívesebben?” „A legszívesebben távoli tájakat fotóznék, ha a kávézó engedné. Abyanehbe [a bazártól 50 km] már eljutottam. Sar Agha Seyyedbe [100 km] még nem. Te igen? Megmutatod a képeidet? Feltöltöd nekem? De főleg itt fotózom Iszfahánban, a tereken, a mecsetekben, a hídon. A bazárban az árusokat és a látogatókat. Ezt ismerem, itt vagyok itthon.”



Hafez: Qatl-e in khasteh… Dariush Rafiʿee. A Golnâr (2006) CD-ről
Hassan Ghayedi fotói. Sok kép nincs kirakva a mozaikban, ezeket csak az egyik (logikusan az első) mozaikszemre kattintva és a nagy képeket végiglapozva lehet látni.