Perzsa zsidó kéziratok

Ahasvérus király és udvarhölgyei. Shahin, Ardashir-nameh, Perzsia, 17. sz. második fele (Berlin, Staatbibliothek Preussischer Kulturbesitz)

Amikor a Wang folyó iráni útjának programjában azt olvastam, hogy „Iszfahánban bejárjuk a nyolcszáz éves, és még ma is eleven zsidó negyedet, Irán legnagyobb zsidó központját”, mindjárt eszembe jutott a Marc Michael Epstein által a Princeton University Pressnél épp most publikált Skies of parchment, seas of ink kötet, a perzsiai zsidó kéziratok csodálatos gyűjteménye. Ennek alapján szeretnék bepillantást engedni olvasóinknak a perzsiai zsidó közösség 15. és 19. század közötti irodalmába és művészetébe.

A zsidó közösség két hullámban érkezett Perzsiába. Az első Kr. e. 700 körül, az asszír hegemónia idején, amikor II. Sargon király a médek földjére, azaz a mai Irán északi és nyugati vidékére telepítette át a zsidókat, a második pedig száznegyven évvel később, Jeruzsálem babilóniai bevétele után. A diaszpóra jelentős része még azután is itt maradt, hogy Nagy Kürosz király 539-ben szabadon bocsátotta őket, s több mint két évezreden át a perzsa birodalom különböző részein telepedtek le.

E közösség egyik első ismert írásos emléke az a 8. századi perzsiai zsidó kereskedőlevél, amelyet Stein Aurél talált 1901-ben Dandan-Uiliqben, a Selyemút egyik kereskedelmi központjában Kínai-Turkesztánban. A levelet perzsa (vagy inkább judeo-perzsa) nyelven, héber betűkkel írták. Ez a gyakorlat iráni, afgán és közép-ázsiai területen több mint egy évezreden át fennmaradt, a diaszpóra így őrizte meg zsidó identitását és történelmi hagyományát.


A legfontosabb középkori judeo-perzsa kéziratok közé tartozik a Torat Mosheh 1319-es kézirata, a Tóra legrégibb perzsiai zsidó szövege. A Tórának ez a judeo-perzsa fordítása volt egyszersmind e nyelv első nyomtatott emléke is, amely egy Konstantinápolyban 1546-ban kiadott poliglott Pentateuchban jelent meg.

Az európai zsidó közösségek pompásan illuminált kézirataival ellentétben ezek az első középkori judeo-perzsa kéziratok csak szövegeket tartalmaztak. Az első perzsiai zsidó illusztrációkra a Szafavid-korig kell várnunk. A keleti zsidó kéziratoknak ugyanis fontos jellemzője volt a kép nélküliség.

Gondoljunk például az iszfaháni Vank-székesegyház középkori örmény kéziratainak gyönyörű iniciáléira és egész oldalas miniatúráira – és aztán felejtsük is el őket. Judeo-perzsa kéziratból csupán tizenkét vagy tizenhárom illusztrált példányt ismerünk, s ezek egyike sem korábbi a 17. századnál. Tizenkettő körüli kéziratot, hetvenkilenc miniatúrával.

Persze az iszfaháni örmény közösség igen fiatal volt, Abbász sah csak nemrég hurcolta el őket Örményországból, ahonnét gazdag hagyományokat hoztak magukkal. A zsidó közösség ezzel ellentétben már régóta meghonosodott Perzsiában, s a perzsa kultúrával való hosszú köcsönhatás során nagy mértékben akkulturálódott, különösen irodalmát és művészetét tekintve. A judeo-perzsa kéziratok ráadásul nehéz korszak termékei, amikor mindennapos volt a zsidók üldözése, s a közösség anyagi jóléte is megrendült. II. Abbász sah idején számos zsidóellenes intézkedést hoztak, noha néhány muszlim, közöttük magas rangú udvari hivatalnokok is, nem engedelmeskedett a zsidók erőszakos térítését előíró rendeleteknek. Ez időben a zsidók mellett a szúfik és más vallási kisebbségek, örmények és zoroasztriánusok is a vallási türelmetlenség céltábláivá váltak. A zsidó közösség nagy részét 1656-ban erőszakkal áttérítették, s tagjaik körülbelül hét évig anusimmá („kényszer-áttértté”) váltak. Legtöbben a külsőségekben eleget tettek a síita iszlám előírásainak, míg titokban a zsidóságot követték. Ez a gyakorlat ironikus módon nagyon hasonlított a taqiyára (színlelés), amelyet a síitáknak kellett gyakorolniuk évszázadokon át. Ezeket az eseményeket egy kashani zsidó szemtanú, Bābāʿi ben Loṭf írja le Ketāb-e anusi, „Az áttértek könyve” című művében.

Angyalok vágják ki a fákat Ahasvérus kertjében. Shahin, Ardashir-nameh, Perzsia, 17. sz. második fele (Berlin, Staatbibliothek Preussischer Kulturbesitz). Ez a kép azt példázza, hogyan teszik elevenebbé a történetet talmudi és midrási utalásokkal. Az illusztráció Eszter 7:7 különös kibővítése. A bibliai szövegben Eszter éppen felfedte Hámán tervét Ahasvérus előtt. A király dühödten felkel, és „kiment a palotakertbe”. A Talmud azt írja, hogy mivel nem olvasnánk, hogy haragja csillapodott volna, ezért nyilván dühödten is tért vissza – de miért? Mert emberek képében angyalok vágták ki a királyi kert fáit, s azt mondták, Hámán parancsára teszik ezt.

Noha ezek a kéziratok figyelemreméltóak, mégis messze elmaradnak a perzsa miniatúrák tökéletességétől. Nyilvánvalóan nem versenghettek a királyi műhelyek olyan termékeivel, mint az alább bemutatottak, hanem inkább kisebb műhelyek vagy udvarok szerény, népies és provinciális munkáinak tűnnek, amelyek klasszikus sémákat, hegyeket, felhőket, lovasokat és kitárt szárnyú angyalokat ismételgetnek. A perzsiai zsidók ezek szerint olyan kéziratokra adtak megbízást, amelyek a szafavid udvari kéziratok stílusában mutatják be saját hőseik történeteit.

A perzsiai zsidó közösség sosem volt igazán termékeny a gondolkodás vagy a jogtudomány terén, jobbára a kora középkori rabbik klasszikus tanítását követték. Ezek a kéziratok olyan perzsa regények héber betűs átírásait is tartalmazzák, mint a Yusuf wa Zulayḵā (Juszuf/József és Zulejka, Putifár felesége). Egyikük-másikuk egyetlen verses oldal. Többségük nem vallásos, hanem világi mű. Olykor saját témáikat elbeszélve a perzsa irodalom epikus narratíváit írták át, és számos népszerű regény részleteit is beemelték. Legjobb példái ennek Shahin, a 14. századi sirázi zsidó költő Musa-nameh (Mózes története) című munkájának illusztrált kéziratai, amely Firdauszí Shah-nameh-jének ikonográfiáját követi, s a perzsa hősök pantheonjában helyezi el Mózest. A szöveg és az illusztrációk egyaránt bemutatják, miként harcolt meg az oroszlánnal, a farkassal és a sárkánnyal, miáltal méltóvá vált az égő csipkebokorral való találkozásra.

A kéziratokat feltehetően a gazdagabb zsidó közösségek – mint a kashani vagy az iszfaháni – előkelő tagjai számára másolták és illusztrálták. Nem tudjuk, vajon zsidók készítették-e őket, mert egyikük sem tartalmazza a másoló és illuminátor nevét, de úgy tűnik, semmi sem tiltotta számukra e mesterség kitanulását. Ugyanakkor egyes festők akár muszlimok is lehettek, mint azt Shahin’s Musa-nameh-jének 1686-ban Tabrizban másolt példánya mutatja, ahol Mózes arcát végig fátyollal takarják el, rajta a perzsa felirattal: „Őfelsége Mózes” (janāb-e ḥażrat-e Musā).

Mózes, arcán fehér fátyollal és feje körül arany lángok glóriájával figyeli, amint Pinchas lándzsájával átszúrja a szexuális aktuson ért Koszbit és Zimrit (Szám 25:6-8), ami igen ritka ikonográfiai motívum. A Musa-nameh hangsúlyozza az Izrael népe és ellenségei közötti összecsapásokat, amelyek során Mózest egyértelműen Mohamed egyenrangú párjaként mutatja be.

Az is lehet azonban, hogy egy zsidó festő volt az, aki muszlimoknak is meg akarta mutatni munkáját, s ezért az ő érzékenységüket is tiszteletben tartó ikonográfiai mintákat követett. Néhány miniatúra és szöveg közötti eltérés arra utal, hogy a festő, akár zsidó, akár muszlim volt, nem tudta olvasni a judeo-perzsa szöveget, s külön el kellett neki mondani a képek tartalmát. Ha a festők muszlimok voltak, úgy ezek a kéziratok a zsidó-muszlim együttműködés példái. A szöveget nyilvánvalóan zsidó másoló írta, de lehetséges, hogy az illusztrációkat muszlim művészek készítették megbízójuk utasításait követve.

Egyes kéziratok kifejezetten polemikusak, s a zsidó hősöket hasonlítják össze és magasztalják fel az iszlám szent figuráihoz képest. Az iszlám a zsidó narratívát a Koránba beemelve már beillesztette ezeket a figurákat saját hagyományába, így hát Mózesnek Mohamed attribútumaival való ábrázolása nem volt minden veszély nélküli, már ha a muszlimok el tudták volna olvasni a judeo-perzsa szöveget. A zsidó hősök dicsőítése erőt sugárzott az üldöztetések idején. Ezek a képek egyszerre voltak egy szebb kor nosztalgikus ábrázolásai, emlékeztetők a sah számára a tolerancia nagyra becsült örökségének továbbvitelére, támogatás a zsidóknak, s a vágy kifejezése, hogy egyszer majd a felfegyverkezett zsidók, „Jákob gyermekei” ismét bosszút állhatnak „Hámán átkozott népén”.