Iráni történetek

A Golesztán hotel Teherán belvárosának legelegánsabb kis szállodája. Bőrfoteles-ébenfa asztalos menedzserirodája a megtestesült keleti fényűzés. Huszonfős külföldi csoport foglalásának már meg kell adni a módját, nem lehet csak úgy e-mailben. Tárgyalás tizenegy órakor, kézfogás, kávé, üdítő. Család, egészség, üzlet. A foglalás mellett előnyös pénzváltás is szóba kerül, távolabbi együttműködések lehetősége, kedvezményes szállodafoglalás országszerte, támogatás kurdisztáni előkészítő túrámhoz. Közben zajlik az élet, orosz túravezető jön be telt ház idején szobákért könyörögni, szereznek neki. Közben oroszul beszélgetünk, fotóművész, fotótúrákat szervez a volt Szovjetunióban és a Közel-Keleten, címet cserélünk. Fiatal kínai pár jön repülőjegyet foglaltatni, kínaiul kérdezem őket. Turistairodájuk van Sanghajban, Kínán belüli egzotikus túrákra szakosodtak, Tibet, Szecsuán, Yünnan, épp ahova jövőre akarok utat szervezni. Meghívnak, ígérik, mindenben segítenek. Egy órakor kezet rázunk a menedzserrel, jókívánságokat cserélünk. A szobafoglalás hosszan tartott, de hasznosan telt.


Taxi Darbandba, Teherán északi mulatónegyedébe, ahová az úri közönség vacsorázni jár és jövendőmondó papagájjal húzat Hafez-verssorokat. A sovány, ősz hajú taxis Iráni-Azerbajdzsánból való, Urumiye városból. „Török?” kérdezem azerbajdzsáni törökül. „Nem, dehogy” válaszol meglepetten ugyanezen a nyelven. „Perzsa?” „Nem.” „Örmény?” „Nem.” „Hát akkor?” Egy darabig előrebámul az ablakon, aztán felém fordul: „Maga ugye keresztény, nem muszlim?” „Igen,” mondom. Keresztet vet. „Asszír keresztény vagyok.”


Kashan agyag-óvárosa. A sarkon kicsi öregember halad el mellettem, döbbenten néz vissza, próbálja összegyeztetni a kurd nadrágot a nagy teleobjektíves fényképezőgéppel. Kisvártatva viszontlátom egy kis mecset udvarán, az ashurai előkészületek közepette, négy másik férfinak magyarázza, mit látott. „Ő az”, mutat rám, mikor megjelenek. Odaintenek. „Honnan?” „Németországból.” „Bayern München gut!” kiáltják. „Irán jó?” kérdezik. A perzsák káprázatnak tartják, ha a külföldi perzsául beszél hozzájuk, s az még a jobbik eset, ha tőmondatokban válaszolnak, a rosszabbik, ha csak némán mutogatnak, olyankor szabatos perzsa mondatokkal kell barkóbázni velük. „Igen, nagyon szeretem Iránt.” „Melyik jobb, Németország vagy Irán?” „Nekem Irán jobban tetszik.” „Mi jó Iránban?” „Az emberek.” Hitetlenkedve néznek össze. „Maga keresztény?” „Igen.” „Az iszlám jó?” „Az iszlám emberek nagyon jók.” Bátorításul hozzáteszem az ashurai síita köszöntést, „Ya Hossein, éljen Hosszein imám”, akit ezen a napon öltek meg Kerbalánál lassan másfél ezer éve. A középső öreg feláll, a szomszédos bódéhoz megy, egy ananászlevet vesz. Szertartásosan meghajol, kezén mint tálcán kínálja. „Fogadja el, kérem.” Szertartásosan megköszönöm. Fotózkodunk, kezet rázunk.