Apa – és apa

Alba, Piemont, 1867

Családi album: • Alba, 1867 • Hongkong, 1897 • Marseille, 1900 • Párizs, 1904 • Valenciennes, 1918 • Buenos Aires, 1930

Ő volt az az egészen kicsi fiú, a kép közepén. Ma már azonban, kalandos életét naftalinba téve, fényképeket ragasztgat egy albumba, feliratokkal látja el őket, életéről szóló elbeszélést szerkeszt serdülő leányai számára. Ez az elbeszélés teljes mértékben őróla szól, s gondosan meg van tisztítva mindentől, ami nem szolgálna dicsőségére.

Mindenekelőtt ki itt az apa? Nem ő, nem az öreg – én vagyok! A kétéves kisfiú alá, aki utolsóként született a pátriárka körül felsorakozó kilenc gyerek közül (természetesen csak az élő gyerekeket számoljuk, a holtakról ne essék szó), azt írja: „Papito”. Persze, hiszen ő a két kislány apja, akik számára az albumot szerkeszti, a „caro papito”, ahogyan hízelgő képeslapjaikat címezik neki a torinói kollégiumból. De ő az a lázadó kölyök is, aki nyolcévesen elszökik otthonról, hogy Genovában hajósinasnak állva elszeleljen a Távol-Keletre, minél távolabb ettől az egész családtól. Csendőrök viszik haza, hogy otthon aztán elszámoljon vele apja, anyja, minden bátyja és nővére, sógora és sógornője, sőt még a nála idősebb unokatestvérek is.

‘Scuse me,” said the Elephant’s Child most politely, “But my father has spanked me, my mother has spanked me, not to mention my tall aunt, the Ostrich, and my tall uncle, the Giraffe, who can kick ever so hard, as well as my broad aunt, the Hippopotamus, and my hairy uncle, the Baboon, and including the Bi-Coloured-Python-Rock-Snake, with the scalesome, flailsome tail, just up the bank, who spanks harder than any of them; and so, if it’s quite all the same to you, I don’t want to be spanked any more.” Rudyard Kipling, Just So stories

„Bocsánat” mondta az elefántkölyök roppant udvariasan, „de az anyám is eldöngetett, az apám is eldöngetett, hogy hosszú nénikémről, a struccról, s hosszú bácsikámról, a zsiráfról ne is beszéljek, aki éppen olyan keményen rúg, mint vastag nénikém, a víziló, vagy szőrös bácsikám, a páviánmajom, a tarka óriás-szikla-kígyót, pikkelyes és cséphadarószerű farkával emitt a parton, nem is említve, aki keményebben eldöngetett, mint bárki más. Ilyenformán, ha neked nincs kifogásod ellene, nem szeretném, hogy többször eldöngessenek!”

Itt már ő számol el az egész családdal egy nemzedék távolságából. Apjából „nagypapa” lesz, anyjából „nagymama”, bátyjaiból és nővéreiből egy halom nagybácsi és nagynéni.
Ami a sógorokat és sógornőket és a nyomasztó unokatestvéreket illeti, azokat egyszerűen kitörli az emlékezetből: gondosan a „szűk” családot ábrázoló fotográfiát választ az album elejére. Isten óvjon a rokonoktól.

A fotográfus a szülők harminc éves házasságának gyümölcseivel számot vetve kinek-kinek megadja a rangjához méltó helyet: a pátriárka középen, az anya és a legidősebb nővér, a rettenetes Gigina a csoport két szélén, megtestesítve a hatalom kettejük közötti megosztását (bár ez a hatalom másodrendű csupán). A fiúk a családfő jobbján és balján, az örökös középen, már a trónt kezei között tartva, a lányok függőlegesen elosztva. Csak a legfiatalabb töri meg az együttes szimmetriáját.
A legkisebb, akit pofonnal fenyegetnek, ha meg merészel mozdulni az expozíciós idő alatt.