Ukrajna dicsősége

– Dicsőség Ukrajnának! – Hőseinek dicsőség! – válaszolja a gépfegyveres őr a kémlelőnyíláson túlról. A vasalt ajtó kitárul. A vendég, aki tudja a jelszót, beléphet az étterembe, amelyet körben az egykor a nácikkal kollaboráló UPA, az Ukrán Felkelő Hadsereg fotói, és vezetőit, a százezernyi volhíniai és galíciai lengyel és kétszer ennyi zsidó haláláért felelős Roman Sukevicset és Sztepan Banderát dicsőítő plakátok díszítenek. A Kryivka, azaz „Bunker” sörözőben vagyunk, Lwów főterén.


A belépés persze nem mindig ennyire egyszerű, főleg annak, aki először kísérel meg behatolni az UPA oroszlánbarlangjába. A nedves alkonyatban hiába kopogunk a söröző zárt ajtaján, senki nem jön nekünk ajtót nyitni. A szürkületben két férfi bukkan fel megtudakolni, mit keresünk. „A sörözőbe szeretnénk bemenni”, mondom. „Zárva van”, mondja nyersen az egyikük, mintha ez nem lenne nyilvánvaló. „Miért akarnak bemenni?” „Hallottuk, hogy nagyon jó söröző”, felelem behízelgően. Összenéznek. „Az udvarból van a bejárat”, mondják. Bemegyünk az udvarba, amelynek kapufélfájánál fiatal férfi cigarettázik. Amikor melléje érünk, lengyelül szólít meg. „Honnan?” „Magyarországról.” „Csakugyan?” derül fel az arca. „Polak, venger, dva bratanki!” és mindannyiunkkal kezet ráz.

Az udvari bejárat is zárva van. Hatan-heten beszélgetnek előtte. „Bezárt?” „Nem, telt ház,” felelik nyomatékosan, hogy világosan megértsem, hol a helyünk a sorban. Hát ha ott, akkor ide ma nem fogunk bejutni. Lógó orral fordulunk vissza. A kapunál a férfi még mindig ott cigarettázik. „Nem tetszett?” „Tetszett volna, de nem jutottunk be, hát foglalt.” Ránk néz, tűnődve, utolsót szív a cigarettából. „Polak, venger, dva bratanki. Ha megfelel nektek, hogy csatlakozzatok a csoportomhoz, beviszlek benneteket.”

Az udvar közepén megállít. „Előremegyek, és majd ha intek, gyertek.” A kémlelőablak kinyílik, párbeszéd folyik. Hátranéz, int. A sorban álló ukránok gonoszul néznek ránk, ahogy bemasírozunk előttük az ivóba.


Hosszú, keskeny terem, körben hazafias fotók és poszterek, egyik oldalán a pult, másikon földszinten és galérián ácsolt asztalok és padok zsúfolásig tele, és sör, sok sör. Wojtek a földszinti csoporthoz kalauzol, csupa lengyel. Háromtagú ukrán zenekar játszik nekik lengyel dalokat, egy harmonikás, egy dobos, és egy hegedűs nő. „Barátokat hoztam”, kiáltja büszkén. „Magyarok!” Üdvrivalgás, helyet szorítanak a padon, széket hoznak. Egy nagydarab lengyel magyarul próbál beszélni hozzánk, Mohácson dolgozott. Az idillt az öreg Bandera egész falat betöltő képe teszi teljessé mögöttünk, Münchenben, Volkswagenje előtt jóságosan unokáit terelgetve, mielőtt a KGB golyója végzett volna vele 1957-ben.




Míg az első sörök kijönnek, körülnézek a hátsó udvaron. Harckocsi-álcahálóval burkolt falak, lőszeres ládából készült székek és asztalok. Később a pincehelyiségbe is lemegyünk: álcahálóval burkolt mennyezet, rajta az UPA katonáinak felnagyított fotói.




Megjön a viseltes étlap, amely tipográfiájával, fotóival, újságkivágásaival, fegyvereket és bunkereket bemutató ábráival inkább hajaz brosúrára vagy szamizdatra, mint kóser menüre. Előételként kérhetjük „a hős elsőáldozását”, azaz sörrel készült vörös borscsot, választhatunk az első ukrán SS-alakulatról elnevezett „Nachtigall mosolya” ponty és „a Szantól a Donig” pisztráng között, kérhetünk hozzá Erdei testvérek vagy Moszkoviták belei koktélt. Mi a Gauleiter vacsoráját (kecskesajttal kisütött marhahús hagymával és krumplival) és a Levél a rejtekhelyről-t kérjük (tésztában sült csirke zöldségekkel).


A fogások angolul is szerepelnek az étlapon, amelynek dizájnja az egész helyével együtt azt sugallja, hogy az UPA-törzshelyet olyan tematikus étteremként is kínálják mint amilyen nálunk a Marxim vagy más, a kommunizmus dekorációját és levegőjét töményen őrző kocsmák. Én az utóbbiakba se szívesen járok, nincs nosztalgiám olyan rendszerek iránt, amelyek több százszorosan múlták fölül Sukevicsék tisztogató tevékenységét. Ugyanakkor nagy különbség, hogy a posztkommunista nosztalgiakocsmák egy nyilvánvalóan fogatlan oroszlánra emlékeznek jó adag megkönnyebbüléssel és iróniával, míg az UPA-kocsma egy olyan ma is eleven nacionalizmust dicsőít, amely állami ideológiaként a nácikkal kollaboráló Ukrajnára vezeti vissza az ország függetlenségét, és ennek egyik következményeként abszolút hallgatásra ítéli az ukránok által kiirtott és elüldözött lengyelek és zsidók, majd később németek és magyarok kérdését. S ez a népirtásra ráhúzott kedélyes máz csak annál félelmetesebbé teszi a hely levegőjét.


Meghívjuk Wojteket egy sörre, kiderül, idegenvezető a határmenti Zamośćból, gyakran vezet csoportokat Lwówban. „Hogy jut eszedbe lengyel csoportot hozni ilyen helyre?” Hosszú előadás következik arról, hogy az UPA micsoda mumus Lengyelországban, és hogy épp a megbékélés kedvéért kell lengyeleket hozni ide, hogy saját szemükkel lássák… És hogy kinek kivel miért van megbékélnivalója. Hogy hát a nagyapja családját a németek irtották ki, de ő is lelőtt több mint húsz németet, s Wojteknek engedélyt kellett tőle kérnie, hogy németországi ösztöndíjra utazhasson… A család másik felét az ukránok, de a lengyel partizánok is irtották az ukránokat, és mindketten az oroszokat… Szóval van munka bőven.



Hogy mi is elősegítsük a megbékélést, és egyben viszonozzuk a lengyelek vendégszeretetét, elhatározzuk, rendelünk nekik egy lengyel dalt. A kis zenekar éppen szünetet tart, csak a galérián veri a hej-hej-hej-hejt az ukrán nacionalista asztaltársaság. Odamegyek a harmonikáshoz. „Eljátszanák a Tylko we Lwowie-t?” По-польськи не співаємо, nem éneklünk lengyelül, mondja félrenézve. „De hát ennek a dalnak ukrán szövege is van”, mondom. Rám néz, és tagoltan, hogy világosan megértsem végre, azt válaszolja: „Nem ismerjük azt a dalt.”




A valóság foga kivillan a turistacsalogató dekoráció mögül. Lwówban egy ideig még várni kell a megbékélésre.


Emanuel Szlechter – Henryk Wars: Tylko we Lwowie! (Csak Lwówban!), 1939. Előadja Albert Harris, a legendás tangóénekes, és az Odeon zenekar