Párhuzamos világok

Az Einem csokoládégyár története, úgy tűnik, a kezdetektől mindmáig összefonódott a képekkel, a korai orosz óriásplakátoktól a reklám-képeslapokon át odáig, hogy 2010 óta az időközben Vörös Októberre keresztelt gyár megüresedett Moszkva-szigeti épületében nyílt meg a moszkvai fotós élet legnagyobb központja, a Центр фотографии имени братьев Люмьер, a Lumière Fivérek Fotóközpont és Galéria. Itt rendezik az orosz főváros leglátványosabb fotókiállításait, amelyekről mi is gyakran hírt adunk. Ezek közül volt az egyik legutóbbi Mihail Dasevszkij kiállítása: Обыденное. Жизнь в Москве. 1962-2002 „Mindennapi. Élet Moszkvában, 1962-2002”.


A kiállítás nyolcvanöt képét Dasevszkij hasonló című fotóalbumából válogatták, amely a moszkvai könyvvásárra jelent meg 2011 szeptemberében, a kiállítás megnyitásával egy időben.


Nem minden fotós életében meghatározóak az évszámok, de Dasevszkijéban nagyon. 1935-ben született Moszkvában. Apja két év múlva a sztálini tisztogatások áldozatául esett. Csupán 1953-ban, Sztálin halála után rehabilitálták, ami elég volt ahhoz, hogy a 18 éves Mihailt felvegyék a műszaki egyetemre. A 60-as évek elejétől rendszeresen fotózta a moszkvai mindennapokat, s a kor neves mesterei, Alexandr Hlebnyikov és Georgij Szosalszkij által 1961-ben alapított fontos Новатор, „Újító” fotóklubban tanult, de 1985-ig mindössze egyetlen képe jelenhetett meg nyomtatásban. Nem csoda, hogy első kiállítását 1992-ben „Hatalom” címmel rendezte az 1980-as évek végi nyilvános hatalmi jelképekről és az őket körülvevő emberekről.




A mostani kiállításon azonban már azok a fotók szerepeltek, amelyek a címben jelzett negyven év alatt Moszkvát járva, szinte véletlenszerűen születtek, s amelyek másfajta módon tanúskodnak a hatalomhoz való viszonyról. Ahogy Irina Csmyreva írja Dasevszkijról szóló szép esszéjében:

„Dasevszkij mint fotográfus a nem-hivatalos fotográfia világában nőtt fel, s a „Novator” fotóklubban tanulta a művészetet. A nem-hivatalos fotográfia kora a kulturális önmeghatározásnak az a korszaka volt, amikor a művész előtt két ajtó állt nyitva, a hivatalos és a nem hivatalos út ajtaja. Aki az egyiket választotta, többé nem léphetett be a másikon. Még a képzőművészek között is úgy néztek arra, akinek párhuzamosan sikerült mindkettőn haladnia, mint a varázslóra, aki képes átmenni a falon, s a fotósok között ilyenek jóformán nem is voltak: az élethez való viszonyulás, a témaválasztás, a kamerának a fotós pillantását követő beállítása kétségbevonhatatlanul tanúskodak a „nem hivatalos” nézőpontról. A párhuzamos világok kora külön utat teremtett azok számára, akik a nem-hivatalos utat választották, a cenzor által nem befolyásolt alkotás útját. Ezen az úton már maguk a választott témák is a farkasvadászatnak azokhoz a „vörös zászlócskáihoz” hasonlítottak, amelyek nem engedték meg, hogy ezek a művészek betörhessenek a hivatalos művészet területére. Az 1960-80-as években a „Novator” volt az a központ, ahol az 1920-as és 30-as évek fotográfiai hagyományának örökösei keze alatt új, komoly művészek nevelődhettek.”

Ezek a képek a pusztuló régi házak, belső udvarok, munkásnegyedek világát ábrázolják figyelemmel, részvéttel és szeretettel, amely a korabeli fotókiadványokban nem létezett, és ahová külföldi be sem tehette a lábát. A leszakadt Moszkvát, az eltűnt Arbatot, ahol Dasevszkij felnőtt, és amelyet Akszjonov és Okudzsava is megénekeltek.


Bulat Okudzsava: Песенка об Арбате (Dalocska az Arbatról)

Ты течешь как река странное название И прозрачен асфальт как в реке вода Ах Арбат мой Арбат ты мое призвание Ты и радость моя и моя беда Пешеходы твои люди невеликие Каблучками стучат по делам спешат Ах Арбат мой Арбат ты моя религия Мостовые твои подо мной лежат От любови твоей вовсе не излечишься Сорок тысяч других мостовых любя Ах Арбат мой Арбат ты мое отечество Никогда до конца не пройти тебя

Úgy folysz, mint egy furcsa nevű folyó s aszfaltod áttetsző, mint folyóban a víz ó Arbat, én Arbatom, hivatásom vagy te te az én örömöm és bánatom is Gyalogosaid nem hatalmas emberek kopogós cipőben dolguk után sietnek ó Arbat én Arbatom, vallásom vagy te lábaim elé fekszenek sikátoraid. Szerelmükből ki nem gyógyíthat negyvenezer másik sikátor szerelme ó Arbat, én Arbatom, örökségem vagy te soha végig nem lehet járni téged.