Milyen fényes volt a világ! Hogy kinyílt!

Studiolum egyik legutóbbi posztjának illusztrációi, az 1956-os Moszkva képei megindították képzeletemet. Ezek az én „szülővárosombeli szülővárosomat”, Moszkva lombos délnyugati vidékét ábrázolják. Mióta csak a fiatal Nagy Péter a Kreml fullasztó levegőjét maga mögött hagyva a város északkeleti határain túl fekvő „német negyedbe” költözött, Moszkva elsősorban észak és kelet felé terjeszkedett. A délnyugati dombvidéket még hosszú időn át gyümölcsöskertek és régi tanyaházak uralták, mint az a Veréb-hegyi ház volt, amelyből Voland figyelte az odalent elterülő várost Bulgakov Mester és Margaritá-jában.

Mindez az 1950-es években kezdett megváltozni, amikor a város elkezdte bekebelezni a friss levegőjű délnyugati peremvidéket a moszkvai egyetem új campusa körül épült akadémiai városrész, majd a cserjomuski lakótelepek építésével – ahogy a közélet is ekkor kapta az első, megrészegítő fuvallatot a Sztálin utolsó, fojtogató éveit követő friss levegőből. Az „olvadásból”, ahogy Ilja Ehrenburg nevezte a gyorsan múló reményeknek és a csalóka enyhülésnek ezt az időszakát.

Az 1956-os képek azt a Moszkvát örökítik meg, amelyre éppen ekkor köszöntött újabb kori átalakulásainak egyik legfontosabbika, a Hruscsov alatt meginduló lakótelepépítési láz. A horizontot daruk sora szegélyezi. A moszkvai egyetem képei nosztalgiát ébresztenek bennem egy olyan kor után, amelyet én magam még nem élhettem át. Milyen kicsik a fák! A Sternberg csillagvizsgáló későbbi árnyas campusa még teljesen nyitott és átlátható, amilyen soha nem lesz többé. A kémiai és fizikai karok épületei közötti teret, és a biológiai kar épületei körüli kerteket frissen ültették be. Ezidőtájt érkeztek az én szüleim is az egyetemre, és máig fülembe cseng az egyik diáktársuk által írt vers. Valószínűleg sosem publikálták (természetesen a szamizdaton kívül), de megpróbáltam, és annyi év után is minden sorára emlékszem még.

Посвящается Наталье Горбаневской А ведь когда-то я был не таким… Как мир был ясен! Как он открывался Перед глазами – Синий, голубой, понятный… Те - враги. Со мною рядом, Плечом к плечу – друзья. И шли корабли по намеченным курсам, И сыпался цвет у акаций, И только внутри, как биение пульса – Не сдаться! Не сдаться! Не сдаться! И щелкали глухо затворами ружей И падали навзничь со стоном, И мир мне был нужен, и сам я был нужен – Борцам, проституткам, ученым… О, как внезапно изменился мир! Как хлынул дождь, смывая краски с улиц, Отняв их блеск, возвышенность и ширь, А люди шли, сжимаясь и сутулясь, С испуганной растерянностью лиц. Нет, эти не похоже на героев, И даже не похожи на убийц. Здесь нет людей! Нет солнца! Нет прибоя! А кто-то там чертит и пишет, Уверен и радостен кто-то. От этого только и слышишь: "Работа, работа, работа!" Он ходит легко и бесшумно. Уверенность, твердость во взгляде. Он светлые носит костюмы. Он где-то читает доклады. А худенькая девочка в Москве По прежнему болеет, голодает, Частенько плачет (не в порядке нервы) Одна, без писем, без друзей, без денег… И пишет непонятные стихи.

Natalia Gorbanevszkajának Valamikor nem ilyen voltam én… Milyen fényes volt a világ! Hogy kinyílt szemeink előtt – Ragyogó kék volt, könnyen érthető: Ezek – ellenségek. És egy sorban velem, vállt válhoz vetve – ezek a barátok. És a hajók kijelölt útjukon haladtak és hullt az akácfákról a virágszirom, és odabent lüktetett, akár a szívverés: „Ne add fel! ne add fel! ne add fel!” és tompán szólt a závár kattanása és hörögve zuhantak a földre – Mennyire kellett nekem a világ, és kellettem én – a harcolóknak, kurváknak, tudósoknak… Ó, milyen hirtelen változott a világ! Hogy szakadt az eső, elmosva az utcák színeit, eltörölve fényük, kedvük, szélességük, s az emberek tompán, meghajolva jártak, ijedt kifejezéssel arcukon. Nem, nem úgy néznek ki, mint a hősök, sőt még csak nem is úgy, mint a gyilkosok. Nincsenek itt emberek, se nap, se tenger. De valaki ott számol és fogalmaz magabiztos és elégedett ott valaki, akinek szájából mást se hallasz: „Dolgozni, dolgozni, dolgozni!” Járása könnyű és zajtalan, tekintete biztos és kemény, világos színű öltönyöket visel és bemutatókat tart valahol miközben egy karcsú lány Moszkvában megint beteg, és éhezik megint, gyakran sír (az idegei nincsenek rendben), egyedül, levél, barátok, pénz nélkül… és meg nem értett verseket ír.

A Sternberg csillagvizsgálót (GAISh) ábrázoló képet nézem, amelynek hátterében a daruk erdeje húzza fel a panelház-korszak előtti utolsó lakótelepeket a Lenin sugárút mentén, s bárhová tekintek, újabb részleteket fedezek fel, amelyek nagy hatással voltak rám gyerekként, és máig meghatározzák életem alakulását.

Mindjárt a kettős gyárkémény előtt ott a Zelinszkij-intézet frissen épült tömbje (amelynek álklasszikus homlokzatára a kép készülte előtt két évvel felkerült latin MCMLIV évszám mindig töprengésre késztetett gyerekként). Itt dolgozott nagyapám, akinek a versírásban való első próbálkozásaimat, valamint a kémia iránti érdeklődésemet köszönhetem. Még egy titkos szál is fűzi őt a Wang folyóhoz, amennyiben eredetileg sinológusnak készült, minthogy nem munkás-származásúként nem is reménykedhetett a fizikai szakra való felvételben, de később mégis csak sikerült megszereznie legalább kémiából a második diplomát. Kínai tudása pedig meglepően hasznosnak bizonyult éppen az 1950-es években, amikor a népi Kínából érkező diákok árasztották el a laboratóriumát.

A Zelinszkij Szerveskémiai Intézet 1966 körül, innen

Baloldalt a távolban emelkedik a kémiai és fizikai intézet tudományos könyvtárának és nagy előadójának kupolája. Itt hallottam először Vlagyimir Viszockijt, ami egy életre megalapozta a költészet iránti odaadásomat. Újra és újra lejátszottam a sercegő magnószalagokat, hogy emlékezetembe véssem verseit, amelyeket sehol sem lehetett nyomtatásban olvasni.

A Kémiai és Fizikai Intézet épületegyüttese, 1966, innen

Mindjárt a kép jobb szélén magasodó toronyház mögött állt a Szteklov Matematikai Intézet, ahol 1956-ban Vlagyimir Beleckij álmodozott az űrutazásról és a költészetről, a rakétamechanikáról szóló disszertációján dolgozva. Azt hiszem, hogy az imént recitált vers is tőle származott, de nem vagyok biztos benne: bárki más is írhatta diáktársaságukból. Annyi bizonyos, hogy a legtöbb verset a kis szamizdat kötetben, amelyet anyám féltve őrzött egy titkos könyvespolcon, Beleckij írta, s abban az időben ezek óriási hatással voltak rám.

Balra, az építkezések előtt a Krovjanka szakadéka húzódik: gyerekként itt arattam első győzelmeimet sífutásban, ami a későbbi évek során számtalan sí-kalandot gyümölcsözött. A szakadék felénk eső oldalán álló liget helyén jött létre 1962-ben a moszkvai úttörő- és diákpalota campusa, ahol középiskolásként az első, felejthetetlen bevezetőket kaptam a biológiai kutatásba.

A Moszkvai Úttörő- és Diákpalota Biológiai és Fizikai Intézetének épülete az 1960-as évek közepén, innen

A szakadék túloldalán pedig, szinte közvetlenül az obszervatórium jobboldali tornya mögött egy daru dolgozik azon az épületen, amely hamarosan a nevezetes „Kettes számú iskolaként” nyitja meg kapuját, s ahol egyszerre tanultam meg szeretni a matematikát és gyűlölni a totalitárius elnyomást.

A moszkvai 2. számú fizikai és matematikai iskola 1957-ben (állítólag 1956-ban alapították, de az oldmos.ru egy másik 1956-os képén még hó borítja a földet, és az építkezés nem fejeződött be), innen

A moszkvai 2. számú fizikai és matematikai iskolájának első végzős osztálya 1958-ban, innen

Mennyi történet, mennyi kiváló tanár és diák emlékét őrzöm innen, hogy a végtelenségig sorolhatnám őket. Hadd említsek csak néhány „cross-cultural” epizódot, amelyek személyesen is nagy hatással voltak rám, s a Wang folyóhoz is a leginkább illenek:

A felsőbb fokú matematikát Valerij Szenderov tanította, aki híres volt a hatóságokkal való összetűzéseiről, s akit Szovjetunió-szerte különös csodálat övezett a középiskolai matematikai tehetségek között, amiért félelem nélkül küzdött a moszkvai egyetemi felvétel diszkriminációja ellen. A mai napig híres maradt „Zsidó matematikai problémák” című kompendiuma, amelybe az elutasítani rendelt felvételizők számára fenntartott szupernehéz szóbeli feladatokat gyűjtötte össze. Végül megtiltották számára az egyetemi oktatást, és kiutasították az egyetemről, s ugyanez történt vele a 2. számú iskolában is. Szenderov a „Földalatti Matematikai Iskolában” folytatta a tanítást mindaddig, míg ennek társszervezőjét, Bella Szubbotovszkaját meg nem ölték egy nyilvánvalóan a KGB által szervezett merényletben. Ezután független szakszervezeteket szervezett a lengyel Solidarność mintájára, és sok évet töltött kényszermunka-táborokban, míg a peresztrojka eljöttével végre szabadlábra nem helyezték.

Szenderovnak nem voltak aggályai, hogy hírhedt disszidenseket hívjon meg előadni az iskolába. A költő és politikai aktivista Natalia Gorbanevszkaja (akinek az imént idézett verset ajánlása szól) visszaemlékszik rá, mennyire tátva maradt a szája, amikor Szenderov felkérte rá, hogy bármilyen irodalmi tárgyról beszélhet, csak tabutéma legyen. Gorbanevszkaja ekkor már túl volt az ideggyógyintézeti kényszerkezelésen, amellyel az 1968-as csehszlovákiai szovjet bevonulás elleni utcai tiltakozásokban játszott szerepéért büntették.

Natalia Gorbanevszkaja a prágai óváros térképével a háttérben, 1973

Egy másik kedves tanárunk, Alekszej Filippovics Makejev, mint az iskolában híre járt, húsz évet töltött a Gulagon. „Filippics”, ahogy a diákok nevezték, csupán néhányukkal osztotta meg tragikus történetét. Egy évvel Sztálin halála után Makejev is a véres 1954-es kazahsztáni Gulag-felkelés szervezői között volt. Tárgyalásokat kezdeményezett a hatóságokkal, s végül a felkelés radikális vezetőivel szakítva a másik oldalra állt. Miután a felkelést vérbe fojtották, a túlélőket titoktartásra kényszerítették, de Makejev sokuk emlékezetében úgy maradt meg, mint a legfőbb áruló, s nem úgy, mint meggyőződéses tanár, aki szerette volna megmenteni a fiatalok életét. Miután Szolzsenyicin Gulag szigetcsoport-ja nyilvánossá tette a történteket és nyíltan árulónak bélyegezte meg, Alekszej Makejev öngyilkos lett.

A moszkvai 2. számú fizikai és matematikai iskola 1978-ban végzett „A” osztálya, a tanárok alsó sorában a kopasz Alekszej Makejevvel és Valerij Szenderovval, védjeggyé vált gyapjúpulóverében; innen

Minden zöldell, növekszik, napfény felé fordul, reménytől sugárzik ezen a moszkvai egyetem tornyából nyíló látképen. Hruscsov csak néhány hónappal korábban ítélte el a sztálinizmus bűneit a 20. pártkongresszus szónoki emelvényéről, és további néhány hónap múlva szputnyikok emelkednek az égre, s a világ ifjúságának képviselői Moszkvába gyűlnek össze találkozóra. Ezek a hónapok az utólagos bölcsesség minden terhével együtt is az enyhülés tavaszaként élnek az emlékezetben. Amikor – nem-reprezentatív mintavétellel – idősebb oroszokat kérdeztem az 1956-os év eseményeiről, többnyire a súlyos áradások jutottak eszükbe, és Hruscsov látogatása Európában egy cirkáló fedélzetén. És mi a helyzet az egyik „testvéri ország” elleni szovjet invázióval? érdeklődtem. Az első reakció többnyire az volt: „Csehszlovákiára gondolsz?”

Talán a Magyarország elleni 1956 októberi invázió volt az első fagyos jele annak, hogy az enyhülés nem lesz tartós, de meglepően kevesen ismerték fel ezt, különösen az 1968-as csehszlovákiai invázió hatásával összevetve. Még azok is, akik abban az időben tiltakoztak az 1956-os invázió ellen, megpróbáltak magyarázatot találni az eseményekre. Vajon ennyire a markában tartotta még az országot a totalitarizmus félelme? Vagy ennyire nem jutottak még el a szovjet néphez a független forrásból származó hírek? Vagy a „kommunális lakások” egyeduralmának az 1950-es évek közepétől meginduló fellazulása, s a magánélet lehetőségének felcsillanása kötötte le a népesség figyelmét? Mindennek meglehetett a maga szerepe, de a legfontosabb tényező talán a világháború hosszúra nyúló árnyéka volt, amely még ekkor is megmérgezte az egyes országok közötti viszonyt, és éles választóvonalat húzott „mi” és „az ellenség” között, elképzelhetetlenné téve bármilyen barátságot az ország határain túl. Még Szolzsenyicin is olyan világképet mutatott be első (és betiltott) irodalmi művében, A győztesek ünnepé-ben, amelyben mindenki, a korábbi szövetségesek és ellenfelek egyaránt az oroszok esküdt ellenségei. Még a már említett 1954-es sztyeplagi felkelés is, amelyben tanárom, Alekszej Makejev a lázadó foglyok által választott tárgyalási küldöttek egyike volt, a második világháború által létrehozott etnikai feszültségek mentén aprózódott fel, minthogy az orosz foglyok nem bíztak az ukrán szeparatistákban, az utóbbiak pedig az egyik, cionista küldött visszahívását követelték.

A népek közötti megértést és szolidaritást könnyű tönkretenni, és nehéz újjáépíteni. De nem szabad feladni a próbákozást.