Mégis délben értem Üszküdárba, a 16. századi Mihrimah-dzsámi mögötti régi temetőbe. Máshová igyekeztem, útközben tértem csak be ide, és nem is reméltem, hogy alkalmam lesz jó fotókat készíteni. De a török sírkövek mély véseteit és markáns formáit, mint az egyiptomi obeliszkek feliratait, éppen az erős napfény eleveníti meg igazán.
A 16-17. században kő síremléket állíttatni egy dzsámi kertjében éppolyan kiváltság volt, mint nálunk a templomban, oltár mellé temetkezni. A sírok felirataiból kirajzolódnak egy vidék vagy városnegyed előkelő családjai, akiknek neveit olykor ki is írják a látogatottabb dzsámik temetőjének bejáratánál. Az itt nyugvók egyike-másika földesúr, várkapitány vagy hivatalnok volt a magyar vilajetben is, amelynek természetes központja Sztambul volt Buda után. Így ezek a sírkövek nemcsak szépségükkel és antropomorf formáikkal fognak meg, hanem mert mintha valamiképpen azok helyett az epitáfiumok helyett is állnának, amelyek nem jöhettek létre a hódoltság templomaiban.
Csupán megköszönni szeretném, hogy "magaddal vittél" minket is...
VálaszTörlésÉn köszönöm, hogy velem tartotok!
VálaszTörlésa világ végére is, Mester!
VálaszTörlésnagyon helyes, most nagyjából épp ott vagyok
VálaszTörlésKedves Studiolum, azért remélem, a szamara túlélte!
VálaszTörlésSzeretettel,
Márta
Köszönöm az aggódást a szamár nevében is! Szegény ember szamara a lába, s mivel szép Zulejkának a temetőben (tényleg van ilyen feliratú sír) már van ideje várni a szegény magyar írnokra, ezért nem kínoztam halálra a magam kettősfogatát, noha egy darabig még biztosan szemrehányóan emlegetik egymás között a hosszú gyalogutat az üszküdári hegyvidéken.
VálaszTörlés