Santiago de Baku

Fejezetek: • 1. Fehér kaukázusi • 2. Santiago de Baku • 3. Santa Nina de Baku • 4. Jaguár Bakuban • 5. A változás szelei    a szelek városában • 6. Éjszaka Bakuban • 7. Epilógus helyett • Köszönet és linkek

Jó fél éve tervezem már, hogy megírom ezt a hosszú bejegyzést, de túl azon, hogy rettentő lusta író vagyok, minden időmet lekötötte a hazaköltözés az Egyesült Államokból, ahol egy évet töltöttem, szülővárosomba, Bakuba. Santiago de Chilét és Bakut 14,769 kilométernyi távolság, sztyeppék, hegyek és sivatagok, tavak és folyók, tenger és az Atlanti-óceán, sok-sok ország és kultúra választja el egymástól, de mint e bejegyzés címe is sugallja, mégis van néhány dolog, mégpedig több is, mint gondolnánk, ami összeköti e két távoli ország fővárosát. Itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik e bejegyzés megírására bátorítottak, mindenekelőtt apámnak és magyar barátomnak, aki folyton arra ösztönöz, hogy „többet, még többet” írjak.

1. Fehér kaukázusi

Egy éve, 2009 novemberében az Egyesült Államokban személyi igazolványt akartam csináltatni a Maryland állambeli Motor Vehicle Administration hivatalában. Az ügyintéző, egy kedves fekete hölgy, aki személyi adatlapomat kitöltötte, az „etnikum” rovathoz érve hangosan találgatta: „Hispanic/Latino”? Miután ellenvetésemre, hogy én inkább a „White/Caucasian” kategória volnék, gyanakodva kérdezte: „biztos benne, hogy nem latino?”, el kellett magyaráznom, hogy éppen annak a Kaukázusnak az egyik országából jöttem, amelyről a „kaukázusi rassz” a nevét kapta. Johann Friedrich Blumenbach (1752-1840) német antropológus a kaukázusi fajt azért nevezte el „a Kaukázus hegyéről”, mert „egyfelől ennek közelében, különösen déli lejtőin található az egyik legszebb emberfajta, mégpedig a grúz; másfelől minden fiziológiai érv egybehangzó tanúsága szerint ha valahol, hát a legnagyobb valószínűséggel itt kell keresnünk az emberi nem legősibb bölcsőjét”, írja 1795-ben kiadott nevezetes De Generis Humani Varietate Nativa (Az emberi nem veleszületett változatosságáról) című könyvében.

Az emberi nem veleszületett változatosságának (1795) címlapja és 303. oldala. Forrás: archive.org

Én személy szerint meglehetősen zavarba ejtőnek találom ezt a terminológiát, s azonkívül igen sok kaukázusi messze nem úgy néz ki, mint az átlagos európaiak. Az Egyesült Államokban élve feleségemet és engem gyakran szólítottak meg spanyolul a helyi hispán-amerikaiak, azt gondolván, hogy mi is latinók vagyunk. Talán ez volt az oka annak, hogy a száműzetésben élő Sebastián Alarcón (1949) chilei filmrendező éppen Bakut választotta hazájáról forgatott filmje színhelyéül.

2. Santiago de Baku

Sebastián Alarcón 1968-ban, 19 évesen kezdte meg tanulmányait a chilei egyetem filmrendező szakán. 1970-ben állami ösztöndíjjal a moszkvai Összorosz Állami Filmművészeti Egyetemre küldték. Mialatt ott tanult, 1973-ban az Augusto Pinochet (1915-2006) által vezetett katonai junta egy CIA-támogatta puccsal megbuktatta Chile demokratikusan megválasztott elnökét, Salvador Allendét (1908-1973) és az általa vezetett szocialista Unidad Popular-kormányt. Az ironikus módon szeptember 11-én végrehajtott puccsot követően 1990-ig katonai diktatúra uralta Chilét, amely minden politikai különvélemény szisztematikus felszámolásával sok tízezer bebörtönzött és megkínzott, és sok száz meggyilkolt vagy „eltűnt” chilei emlékét hagyta maga után.

Sebastián Alarcón, aki sok más chilei fiatalhoz hasonlóan az Unidad Popularral szimpatizált, nem térhetett vissza hazájába, de munkásságát szinte teljesen a tragikus chilei események feldolgozásának szentelte. Első nagyfilmje – az Éjszaka Chilében (Ночь над Чили) –, amely Manuel, egy puszta gyanú alapján letartóztatott és megvádolt építész történetét, s a kiszolgáltatottságon, megfélemlítésen és kínzásokon át vezető útját beszéli el, a legjobb első filmes rendező díját kapta a 10. moszkvai nemzetközi filmfesztiválon 1977-ben, abban az évben, amikor én születtem.



A „Chile bátor népének ajánlott” és dokumentarista stílusban forgatott film első kockáin még ma is bármelyik bakui könnyen felismeri városának utcáit.

Az Éjszaka Chilében (1977) filmplakátja

És városának arcait is. Giuli Csohonelidze (1928-2008), Grúzia nemzeti művésze – akit közönségünk olyan szovjet-azerbajdzsáni filmekből ismerhetett, mint a Reggel (1960), A mi utcánk (1961) és Egy rendkívül unalmas történet (1988) – a munkások vezetőjét alakítja, Baadur Culadze (1935), ma a grúz filmszínészek egyesületének elnöke, egyszerű családos emberként szerepelt. Az öreg chilei parasztot Sadyq Huseynov (1924-2003) játszotta, aki mögött ekkor már hosszú filmszínészi és színpadi pályafutás állt Azerbajdzsánban, és az 1980-90-es években minden gyerek ismerte őt a népszerű esti műsorokból mint Savalan Babát, azaz Savalan bácsit. Sőt még egy jeles orosz fotós, Georgij Pinhaszov (1952) is ott volt Bakuban 1976-ban a filmesek között.

Mindezeket a részleteket soha nem tudtam volna meg Alarcónról és az Éjszaka Chilében-ről, ha néhány hónappal ezelőtt nem láttam volna néhány percet egy másik filmből, amelyet az 1980-as években forgattak Bakuban, éppen abban az iskolában, ahol én is tanultam. Akkoriban el is terjedt a híre, hogy iskolánkat kaszárnyaként filmezik, és emlékszem egy tábornok papírmasé szobrára is, amelyet az iskolaudvar közepén állítottak fel, valamint a film címére, amely Jaguár volt.

3. Santa Nina de Baku

Iskolánk valóban jó színhely volt egy kaszárnya bemutatásához. Hosszú udvarát mintha éppen díszszemlére tervezték volna, ablakain vasrács volt, s földszintjén kazánház, amelyből hatalmas fekete fémcsövek kígyóztak végig a falak mentén. Ebben a történelmi épületben két iskola is helyet kapott: a 134. számú orosz általános iskola az északi szárnyban volt, míg a 132. számú azeri általános iskola – amely Huseyn Javidról (1882-1941), a sztálini tisztogatások során szibériai munkatáborban elpusztult kiváló azerbajdzsáni költőről és drámaíróról kapta nevét – a déli szárnyat foglalta el.

Az Icheri Sheher (Belváros) metróállomás környéke a 360cities.net-en

Mindannyian tudtuk, hogy iskolánk a szovjet idők előtt leánygimnázium volt, sőt én sokáig azt hittem, hogy ez volt az első világi muszlim leányiskola, amely Haji Zeynalabdin Taghiyev (1823-1924), a neves azerbajdzsáni olajbáró, iparmágnás és humanista kitartó erőfeszítésének eredményeképpen jött létre. Ő finanszírozta az opera- és balettszínházat, a Shollar vízvezeték-rendszer kiépítését és Baku modernizációjának sok más elemét is. Ám az azeri lányok számára 1901-ben megnyitott első iskola valójában egy másik épületben volt, amelyben ma az akadémia kézirat-intézete van, az egykori Kommunista úton, amelyet a maga idejében Miklós cárról Nyikolajevszkajának neveztek, manapság pedig İstiqlaliyyətnek, azaz a Függetlenség útjának.

Az 1911-ből származó fotón az iskolatáblán az áll: “Первая женская татарская школа”,
azaz Az első tatár leányiskola. Az orosz birodalomban a mai azerbajdzsániakat
hivatalosan – és hibásan – tatárként tartották számon, de nevezték
őket muszlimnak, perzsának vagy töröknek is.

Mindkét épület látható ezen a Baku központját ábrázoló légifelvételen, amelyet 1918-ban készített Viktor Lvovics-Ludvigovics Korvin-Keber (1894-1970), a neves orosz repülőgéptervező, aki akkoriban a haditengerészeti légierő tiszti iskoláján oktatott Bakuban.


A jobboldalt látható kis épületek sokasága, amelyeket a régi városfal vesz körül, az Icheri Sheher, a középkori városmag. A jobb alsó sarokban látható Nyári Vigadó épülete, amely 1912-től állt nyitva a bakui elit számára, a monte carlói operaház mintáját követte. Ma állami filharmonikus koncertterem, amely Muslum Magomayev (1885-1937), a jeles azerbajdzsáni zeneszerző és karmester nevét viseli.

A Google Map felvétele Baku központjáról

A leánygimnázium, amely a szovjet rendszer előtt iskolánkban működött, valójában a Bakui Szent Nina Leányintézet volt, amelyet az Apostoli Szent Nináról, Grúzia Megvilágosítójáról elnevezett Női Jótékonysági Egylet tartott fenn. Ezt Tifliszben (a mai Tbilisziben) alapította Jelizaveta Xavierevna Branyicka-Voroncova (1792-1880), a kaukázusi orosz helytartó, Mihail Szemjonovics Voroncov herceg (1782-1856) felesége, akit maga Alexander Szergejevics Puskin (1799-1837) tett halhatatlanná hozzá írott verseiben. A bakui leányintézetet 1861-ben alapították, miután a Shamakhi Kormányzóság a Shamakhi városát elpusztító 1859-es földrengés után Bakuba tette át székhelyét.

Érdekes véletlen, hogy az iskola épülete eredetileg katonai kórház volt, amelyet csak 1888-ban adtak át a leányintézet számára, amikor a kórház a Bail külvárosban emelt új épületbe költözött át. Az intézet 1895-ben gimnáziumi státuszt nyert, és így is működött egészen 1920-ig, a rövid életű Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság orosz bolsevik megszállásáig. A Szent Nina keresztény leánygimnázium fenntartását teljes egészében a bakui polgárok nagylelkű adományai fedezték, akik között számos azeri is volt, minthogy az iskolában muszlim leányok is tanultak. Baku és a Sirvansah-állam kiváló történésze, Dr. Sara Ashurbeyli (1906-2001, akinek családját üldözték és apját kivégezték a sztálini tisztogatások idején, ugyancsak ebben az iskolában tanult.

Balra: Sara Ashurbeyli bizonyítványa 1913-ból a Szent Nina leánygimnázium ifjúsági előkészítő
tanfolyamának sikeres elvégzéséről. Jobbra: Sara Ashurbeyli az Azerbajdzsáni
Állami Egyetem orientalisztika szakának hallgatójaként
az 1920-as évek végén.

A Szent Nina Iskola volt egyébként a modellje a fiktív Szent Tamara Királynő Leánygimnáziumnak is, amelyben Nino Kipiani, a rendkívül népszerű Ali és Nino regény hősnője tanult. Ez a híres regény, amely 1937-ben jelent meg Bécsben, s amelynek szerzőségét máig vitatják, egy szenvedélyes szerelem történetét beszéli el két jó családból származó fiatal bakui, egy muszlim azeri fiú és egy keresztény grúz leány között a 20. század első, viharos évtizedeiben. A regény tragikus vége sok bakui sorsát tükrözi: Ali Gandzsa városának védelmében hal meg a megszálló bolsevik hadsereg bevonulásakor, míg Nino gyermekükkel Grúziába menekül.

4. Jaguár Bakuban

A Jaguár (1986) filmplakátja

Sebastián Alarcón az Éjszaka Chilében sikere után egy évtizeddel újra Bakuban forgatott. Új filmje egy fiatal tisztiiskolás történetét beszéli el, akit független és megingathatatlan természete miatt Jaguárnak neveznek, s aki végül a rendszer ellen fordul, amelynek védelmére kiképezték. Ez az 1986-os film Mario Vargas Llosa (1936) 1963-as La ciudad y los perros (A város és a kutyák) regényén alapult: a szerző éppen akkor, tavaly októberben kapta meg a 2010-es irodalmi Nobel-díjat, amikor először gondoltam ennek a bejegyzésének a megírására. Ez volt Vargas Llosa első regénye, amely a limai Leoncio Prado Katonaiskolában szerzett személyes élményein alapult, de Alarcón a történet színhelyét Chilébe tette át, és politikai töltetet adott neki.

A filmre keresve először egy rövid klipet találtam, amely a Jaguár jeleneteit a chilei ellenállás ikonikus dalával, az El pueblo unido jamás será vencidóval kombinálja: ezt 1973-ban írta Sergio Ortega (1938-2003) és a Quilapayún népzenei együttes az Unidad Popular indulójaként.

El pueblo unido, jamás será vencido, El pueblo unido jamás será vencido… De pie, cantar que vamos a triunfar. Avanzan ya banderas de unidad. Y tú vendrás marchando junto a mí y así verás tu canto y tu bandera florecer, la luz de un rojo amanecer anuncia ya la vida que vendrá. De pie, luchar el pueblo va a triunfar. Será mejor la vida que vendrá a conquistar nuestra felicidad y en un clamor mil voces de combate se alzarán dirán canción de libertad con decisión la patria vencerá. Y ahora el pueblo que se alza en la lucha con voz de gigante gritando: ¡adelante! El pueblo unido, jamás será vencido, El pueblo unido jamás será vencido… La patria está forjando la unidad de norte a sur se movilizará desde el salar ardiente y mineral al bosque austral unidos en la lucha y el trabajo irán, la patria cubrirán, su paso ya anuncia el porvenir. De pie, cantar el pueblo va a triunfar millones ya, imponen la verdad, de acero son ardiente batallón sus manos van llevando la justicia y la razón mujer, con fuego y con valor ya estás aquí junto al trabajador.

Az egységes népet soha nem lehet legyőzni, Az egységes népet soha nem lehet legyőzni… Talpra, énekelj, győzni indulunk Emeld magasra az egység zászlaját. Mellettem jössz majd menetelve, s látod, hogyan virágzik ki zászlód és dalod. Egy vörös hajnal fénye ad hírt az eljövendő életről. Talpra, harcolj, a nép győzni fog. Az élet, amely eljön, jobb lesz, mint ez. Vívjuk ki boldogságunkat és egyetlen kiáltásban törjön ki ezer harcos hang, a szabadság dalát énekelve. Ha eltökéltek vagyunk, a haza győzni fog. És most a harcra felkelt nép óriás hangján kiált: előre! Az egységes népet soha nem lehet legyőzni, Az egységes népet soha nem lehet legyőzni… A haza egységbe forrt, felkel északtól délig. Az égető sóbányáktól a déli erdőkig egységbe forrva munkában és harcban mennek, betöltik a hazát lépteik a jövőt hirdetik. Talpra, énekelj, a nép győzni fog már milliók hirdetik az igazságot, elszánt csapatuk kemény acél, kezükben az igazságot hordozzák. Asszonyok, bátrak, harcra készek, ti is itt vagytok a munkásokkal együtt.

Érdekesség, hogy ugyanezt a dalt énekelték perzsa szöveggel – Bar pâ khiz, az jâ kan, banâye kâkh-e doshman (بر پا خیز، از جا کن، بنای کاخ دشمن – Talpra, forgasd fel az ellenség palotájának alapjait) – a baloldali mudzsahed csoportok is az 1979-es monarchia-ellenes iráni iszlám forradalom során.

A dal magában a Jaguár filmben nem hangzott el, de az Éjszaka Chilében nagy hatású zenéjét ugyancsak a Quilapayún együttes egy korábbi tagja, Patricio Castillo (1946) szerezte és adta elő hagyományos chilei hangszereken. Castillo és Alarcón 1970-ben, az együttes szovjetunióbeli körútján találkoztak először. A Jaguárban a gitárszólókat maga Alarcón játssza.



A bakui 132. számú iskola bármely egykori diákja felismeri a film első jeleneteinek helyszínét. Ez a mi iskolánk udvarának délkeleti oldala, ahol annak idején tanítás előtt a diákok osztályonként felsorakoztak, mielőtt az osztályterembe indultak volna.


Ez a fotó az iskolaudvar déli fala előtt készült 1984-ben, mielőtt osztályunk, a 2^в az Oktyabrjat – Kis Októbristák szervezetbe való felvételére indult volna a közeli Narimanov múzeumba. Nariman Narimanov (1870-1925) közismert azerbajdzsáni értelmiségi és politikus volt, akit olykor a Kelet Leninjeként is emlegettek, s aki a bolsevik megszállás után az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság elnökének neveztek ki. Később a Szovjetunió moszkvai központi vezetésében dolgozott, ahol gyanús körülmények között hunyt el. A színes fotó még nem volt elterjedt a mi időnkben: ilyen alkalmakra külön fotóst hívtak. Jobbról a második hölgy az első tanítónőnk és osztályfőnökünk, Rahima Mammadova.


Ezen a képen ugyancsak a mi osztályunk látható Rahima muallima (tanítónő) vezetésével, 1986-ban. A fotó valószínűleg az első tanítási napon készült. Mindenki virágot hozott, és vörös pionírnyakkendőt öltött. A háttérben valószínűleg az iskolaudvar keleti fala látható.


Az udvarnak a filmben szereplő délkeleti sarka még jobban látható ezen az 1986-os fotón, amely öcsém osztályában készült a tornaórán. A földön jól látszanak a jelzések, amelyek mentén az egyes osztályok felsorakoztak a tanítás kezdete előtt.

Nem tudom, vajon Alarcón tudta-e, hogy az épület, amely Jaguár katonaiskolájaként szerepelt a filmben, 1928-tól valóban a Vörös Hadsereg Kaukázusontúli Tisztiiskolája volt. Ezt 1921-ben alapították mint az első azerbajdzsáni katonai iskolát, és később mintául szolgált a Szuvorov Katonai Iskolák számára.


Ez a régi kép, amely másik oldalról ábrázolja az épületet, valószínűleg ezekben az években készült. A mi 132. számú iskolánk és a 134. számú orosz iskola csupán 1937-ben költözött ide: valószínűleg ekkor épült a harmadik emelet is.

Amikor nemrégen, 2009 nyarán egykori iskolánkat bezárták és palánkkal vették körül, sokan aggódtak sorsáért. Szerencsére az épület elkerülte az egykori kormányzói ház tragikus sorsát, amelyet lebontottak, hogy helyén új kilencemeletes hotelt építsenek, vagy azét a gyönyörű épületét, amelyet a korábban emltíett Zeynalabdin Taghiyev ajándékozott menyének, valamint a Bakuban jelenleg folyó szemérmetlen történeti és építészeti pusztítás számos más áldozatáét. Az iskola egy nagy átalakítást követően tavaly szeptemberben újra megnyitotta kapuit. Azóta egy kicsit másként néz ki: negyedik emelet is került rá, és a főbejárat fölötti jellegzetes árkádos erkély eltűnt róla. Az udvar is megváltozott, úgyhogy ma már senki nem ismerné fel benne a Jaguár tisztiiskoláját.

A 132-134. számú bakui tanintézet a 2009-2010-es nagyrekonstrukció után

Az Éjszaka Chilében több színésze is szerepelt a Jaguárban. A szemellenzős őrmestert Islam Kaziyev (1938) játszotta, míg az Éjszaka egyik letartóztatott aktivistája, Mayak Karimov (1944) most egy jóindulatú tiszti oktatót alakított. Alarcón több olyan örmény színészt is meghívott, akik – talán véletlenül – ilyen vagy olyan módon kapcsolatban álltak Bakuval. Vlagyimir Tatoszov (1926), Oroszország Érdemes Művésze, aki a katonaiskola pedellusának emlékezetes szerepét játszotta, itt töltötte gyerekkorát. Bakuban született az ugyancsak Oroszország Művésze címmel kitüntetett Nina Ter-Oszipjan (1909-2002) is, aki a tőle megszokott jó humorú idős hölgyet játszotta. A népszerű szovjet és orosz színész, Szergej Gazarov (1958), aki az egyik főszerepet, Gamboa főhadnagyot alakította, szintén Bakuban született.

Nem hiszem, hogy Baku polgáraiban, akik a Jaguár tömegjeleneteiben mint sztrájkolók és tüntetők szerepeltek kormányellenes jelszavakat kiáltozva, zászlókat lengetve és az elnyomó rezsim erőszakszervezeteivel összecsapva, akár csak felmerült volna, hogy alig néhány év múlva hasonló jelenetekre kerül sor az ő városukban is.

5. A változás szelei a Szelek Városában

Korábban már röviden írtunk az azerbajdzsáni függetlenségi mozgalom 1988-as kezdeteiről. A szabadság eszméje és az egykori függetlenség tiltott történelme a peresztrojka és glasznoszty, a liberalizálás és nyitottság új politikájával került felszínre, amelyet Mihail Gorbacsov (1931), a kommunista párt főtitkára, a Szovjetunió legfőbb vezetője hirdetett meg 1986-ban. Ez a folyamat azonban Azerbajdzsánban egybeesett a hegyi karabahi függetlenségi törekvések kezdeteivel, amelyet a szomszédos Örményország nacionalista mozgalma táplált. Az aktív szeparatizmus megindítására az a nyilatkozat adott jelt, amelyben Abel Aganbegyan (1932), Gorbacsov első számú gazdaságpolitikai tanácsadója 1987-ben, a franciaországi örmény diaszpóra által adott fogadáson meghirdette Karabah Azerbajdzsántól Örményországhoz való csatolását.

Hirtelen az egész örmény intelligencia „fegyvert fogott”, és buzdítani kezdett e történelmi örmény földek visszavételére. Legalábbis az azeriek számára hirtelennek tűnt a dolog, de elég belelapozni mondjuk Zori Balayan (1935) Очаг (Tűzhely) című, Jerevánban és Moszkvában 1981-ben és 1984-ben kiadott könyvébe, hogy már ekkor felfedezzük az etnikai intolerancia gyökereit. A könyv, amelyet „Kelet-Örményország Oroszországhoz való csatlakozása 150. évfordulójának” megünneplésére adtak ki és az „Olvasmányok Örményországról az elemi iskola felsőbb osztályai számára” szerény alcímet viseli, már ekkor megalkotta az azerbajdzsáni török ellenség képét, s a „történelmi örmény földek”, az „újraegyesítés” és „Nagy-Örményország újjászületésének” fogalmait. A szerző, aki ekkorra már az örmény nacionalista mozgalom egyik szószólója és számos kitüntetés birtokosa volt, nem adott támpontot arra vonatkozóan, mi történjék a történelmi örmény földeken élő azeriek (és más nemzetiségek) százezreivel. Az Örményországból érkező első néhány ezer azeri menekült, akiket 1987 hideg telén kergettek ki házaikból, az 1993-ig elűzött csaknem egymillió ember, és a helyszínen legyilkoltak azonban egyértelműen tanúskodnak ki nem fejtett szándékairól.

Forrás: Azadlıq Radiosu (RFE/RL)

A helyi illetve moszkvai központi szovjet sajtó azonban süket és vak maradt az azeri menekültek tragédiája iránt. Ezek nagy része a Bakutól 30 kilométerre fekvő Sumgayit iparvárosban talált ideiglenes menedékre, ahol azonban már nélkülük is katasztrofális szociális állapotok uralkodtak. Örményországban nap nap után tömegtüntetések zajlottak Karabahért, Azerbajdzsánban pedig a fegyveres szeparatizmus megállításáért. Az 1988. február 22-én egy karabahi fegyveres összetűzésben elesett két azeri halálhíre tovább fokozta a feszültséget, amely végül február 27-én egy provokáció következtében véres összecsapásban robbant ki Sumgayitban, 26 örmény és 6 azeri halálos áldozatot követelve. A szovjet fegyveres erők tétlenül nézték a fejleményeket, és csak két nap múlva avatkoztak be a rend helyreállítására, amelyhez a város örmény lakosságának tervszerű deportálásával fogtak hozzá. A sumgayiti mészárlás, amely örökre tragikus fekete folt marad Azerbajdzsán történetében, egyszersmind kiváló ütőkártyát adott az örmény nacionalista propaganda kezébe, amelyet az erős európai és amerikai diaszpóra fel is használt. Emiatt számos forrás mindmáig ezt tekinti a konfliktus kiindulópontjának.

Az örmény szeparatista mozgalmat a moszkvai demokrata körökhöz tartozó számos értelmiségi is támogatta, köztük az „első számú szovjet disszidens”, Andrej Szaharov (1921-1989), akit mindenüvé elkísért felesége, Elena Bonner (1923) szovjet emberi jogi aktivista: róla kevéssé közismert, hogy leánykori neve az örmény Alikhanyan volt. Úgy tűnt, a kormányzati körök és személyiségek is az örmények pártján állnak, sőt nagy arányban maguk is örmények voltak: így a legfőbb gazdaságpolitikai tanácsadó, Aganbegyan mellett például Georgij Sahnazarov (1924-2001), Gorbacsov első külpolitikai tanácsadója, vagy pénzügyi és tervezési főtanácsadója, Sztyepan Szitarjan (1930-2009).

A fegyveres szeparatizmus eszkalálódása és a szaporodó nacionalista összecsapások során világossá vált, hogy sem a szovjet pártapparátus, sem a szervilis azerbajdzsáni helyi kormány nem tudja vagy nem is kívánja megvédeni saját polgárait. Értelmiségiek egy csoportja a balti országok népi frontjainak mintájára rövid időn belül megalapította az Azerbajdzsáni Népi Frontot (ANF), amely 1988 nyarán hihetetlen népszerűségre tett szert. A november 17-én a bakui központi Lenin téren – ma Szabadság tér – több mint félmillió résztvevővel megkezdődő tömegtüntetések hamarosan Meydan Harakaty, azaz a Tér Mozgalma néven szerveződtek szakadatlan tömeggyűléssé és nyílt azerbajdzsáni szabadságmozgalommá. Itt emelték fel újra az 1920-ban szétvert Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság háromszínű zászlaját, ahogy az alapítók egyike, Mammad Amin Rasulzade (1884-1955) megjövendölte. November 24-én szükségállapotot hirdettek Bakuban, és a szovjet belügyminisztérium speciális egységei szállták meg a várost. A folyamatos tömeggyűlés azonban szünet nélkül tovább tartott a téren egészen december 5-ig, amikor brutális feloszlatása számos sebesültet és két halálos áldozatot követelt.

A sok későbbi csalódás ellenére a Tér Mozgalma a nagy remények és az erős egység idealista korszaka volt az azerbajdzsáni szabadságmozgalom történetében.

Azadlıq Radiosu (RFE/RL): Azerbajdzsáni értelmiségiek támogatják a tüntetést a Lenin téren.
Áll: Islam Sadyq költő és publicista. Ülnek: Qabil (1926-2007) költő, Ismayil Shykhly
(1919-1995) író, és Bakhtiyar Vahabzade (1925-2009) költő. A háttérben
munkájában elmerülő figura Khalil Rza (1932-1994) költő,
az alábbi híres vers szerzője:

Azadlığı istəmirəm Zərrə-zərrə, qram-qram Qolumdakı zəncirləri qıram gərək Qıram! Qıram! Azadlığı istəmirəm Bir həb kimi, dərman kimi İstəyirəm səma kimi, Günəş kimi, Cahan kimi.

Nem szemenként, grammonként akarom a szabadságot. A láncot akarom összetörni egyszer s mindenkorra. Nem mint valami orvosságot akarom a szabadságot. Úgy akarom, mint a napot, a mennyországot, a világot.

Ezek az évek a kitörő lelkesedés és kreativitás korszakaként élnek az emlékezetemben. 1988-ban a kétnyelvű Gənclik/Молодость folyóirat (Ifjúság, azeri és orosz nyelven) havonta 70 ezer példányban jelent meg, és hatalmas népszerűségre tett szert érdekes és okos cikkeivel és új dizájnjával. A mára Azerbajdzsán érdemes művészévé lett Vagif Mustafayev (1953) által rendezett Yaramaz/Мерзавец (Csirkefogó) című szatirikus film nagy sikert aratott az egész Szovjetunióban, sőt még külföldön is. Ekkor vált híressé Mamuka Kikaleyshvili (1960-2000) grúz színész is, aki Hatam főszerepét játszotta a filmben. Egy másik szatirikus film, amely Lətifə/Анекдот (Anekdota) címmel Yefim Abramov és Nizami Musayev rendezésében a korrupt szovjet administztrációt és pártbürokráciát figurázta ki, nem tett ugyan szert ekkora hírnévre, ám utolsó képsora a fegyveres pionírokkal, akik hatalmukba kerítik a tömegkommunikációs eszközöket és katonai puccsot hajtanak végre, prófétikusnak bizonyult. Ugyancsak prófétikussá vált Nizami Musayev számára, aki a film végén a szereplők listáján a jellegzetes rendőrségi profil- és szembeképpel tűnt fel, s akit 1994-ben bebörtönöztek, majd az ország elhagyására kényszerítettek. Az Anekdotát 1989-ben forgatták, amikor a szükségállapot és kijárási tilalom még jócskán érvényben volt, és páncélos katonai dzsipek cirkáltak Baku utcáin. Jól emlékszem még a film szamizdat – magánkiadásban megjelent – fekete-fehér plakátjára, amelynek lapalji jelszava a szovjet cigarettadobozok szokásos figyelmeztetését karikírozta: МВД и КГБ СССР предупреждают: Просмотр этого фильма вреден для вашего здоровья, a SZU MVD-je (Belügyminisztériuma) és a KGB-je (Állambiztonsági Bizottsága) felhívja a figyelmet, hogy a film megtekintése káros az egészségre.


Iskolai albumomnak ez az utolsó darabja alig néhány hónappal a Tér Mozgalma előtt készült, 1988 nyarán, a matematikavizsga szünetében. Középen új osztályfőnökünk és arabtanárnőnk, Fakhriyya Baghirova áll, aki váratlanul halt meg 1990-ben. Az az év tragikus jelentőségű volt osztályunk számára – egyik osztálytársunk autóbalesetben halt meg –, családunk számára – több rokonunkat is elvesztettük, köztük nagyapámat –, és az egész ország számára is: az 1990-es év Azerbajdzsánban a Fekete Januárral kezdődött.

6. Éjszaka Bakuban

1989 végére a menekültek száma már mindkét oldalról több ezer volt. Gyakorlatilag már egyetlen azeri sem maradt Örményországban, és folyamatosan érkeztek a menekültek Karabahból, ahol egyre gyakoribbakká váltak az örmény szeparatisták támadásai. Bakuban és számos más városban tömegtüntetés kezdődött a népszerűtlen kormányzat ellen Istefa – Mondjon le! – jelszóval. Októberben leomlott a hírhedt berlini fal, és a szabadság kísértete járta be Kelet-Európát. Az azerbajdzsáni Népi Front a teljes lakosság támogatását élvezte, és jelentős politikai hatalommá nőtte ki magát, de a szakadás első jelei is mutatkoztak a vezetésben. A Front aktivistái a kommunista pártok helyi bizottságainak első titkárjait, azaz a szovjet közigazgatás vezetőit több régióban is távozásra kényszerítették. Egy ilyen alkalommal december 29-én Jalilabadban, egy délkeleti körzeti központban zavargások törtek ki, a tanácsi épületeket megrongálták és a helyi tisztségviselőket megverték. A szomszédos körzetekből a szovjet milicia több egységét is átvezényelték a zavargás elfojtására. A radikális törekvések 1990. január 11-én tetőztek, amikor a Front aktivistái a Jalilabaddal szomszédos Lankaran és Neftchala körzetekben eltörölték a szovjethatalmat.

Ami azonban szilveszter előestéjén történt, az minden addigi képzeletet felülmúlt. Az 1989. december 30-ról 31-re virradó éjszaka Nahicsevánban felgyújtották a Szovjetunió és Irán közötti határátkelőhelyeket. Másnap – amelynek évfordulóját mindmáig a világ azerijeinek szolidaritási napjaként ünneplik – több más körzet lakói is elkezdték lebontani a szovjet határkerítést, amely elválasztotta őket a határ és az Araz/Araxes folyó túloldalán, egy másik rezsim elnyomása alatt élő rokonaiktól, az Irán lakosságának közel 20%-át kitevő és legnagyobb etnikai kisebbségét alkotó dél-azerbajdzsáni törököktől, akiktől mindmáig megvonták az anyanyelven való iskolai oktatás jogát. A nemzeti szolidaritásnak e csúcspontján úgy tűnt, vége a sok évtizedes elnyomásnak és fájdalmas szétszakítottságnak, amelyet Yagub Zurufchu (1956) közismert Ayrılıq (Elválás) című dala testesített meg, Ali Salimi (1922-1997) 1956-os szerzeménye, amelyet a cenzúra csak megváltoztatott szöveggel engedélyezett sugározni 1958-ban a teheráni rádióban, és amelyet két generáció nagy énekesei, mint Rashid Behbudov (1915-1989) vagy Googoosh (Faiga Atashin) (1950) tettek népszerűvé az Araz mindkét partján.

Ám a sumgayiti forgatókönyv január 13-15-én Bakuban is megismétlődött. Míg a város központjában, a Lenin téren és a Központi Bizottság épülete előtt folytatódtak a nap nap utáni tömeggyűlések, a város más részein örmény polgártársaink ellen intézett szervezett támadások 56 és 90 közötti halálos áldozatot követeltek. A helyi milicia, amelyet ismeretlen okból nem sokkal korábban teljesen lefegyvereztek, tétlen maradt, és a Bakuban állomásozó 12 ezer főnyi szovjet hadsereg is passzívan szemlélte a mészárlást, csupán a menekülőket gyűjtötte össze és szállította el ezt követően. A Longman által 1996-ban kiadott The Nationalities Question in the Post-Soviet States további részletekkel is szolgál:

1990. január 13. és 15. között szervezett bandák járták a várost, betörtek az örmény otthonokba, és szörnyűségeket követtek el. Ismeretlen okokból közvetlenül ezt megelőzően bocsátottak szabadon számos bebörtönzött bűnözőt, s ugyanakkor a rendfenntartó erők teljes mértékben távol tartották magukat mindenfajta beavatkozásból az erőszak három napja alatt. Azokat az erőszakoskodókat, akiket a lakosság elfogott és a rendőrörsre vagy a laktanyákba szállított, azonnal szabadon engedték.

Sajnos az örmény nacionalista propaganda ezt a tragédiát is kihasználta Azerbajdzsán ellen. A humanizmus és a közös fellépés helyett az értelmiség továbbra is megmaradt az erőszak és ellen-erőszak ördögi körében, néhány figyelemre méltó kivétellel. Szergej Gazarov, a Jaguár korábban említett egyik főszereplője, akinek családja szintén sokat szenvedett e tragédia során, soha nem csatlakozott ezek kórusához, hanem épp ellenkezőleg többször is megemlékezett a családját megmentő azeriekről. Talán nem véletlen, hogy sok éven át az örmény származású Armen Dzhigarkhanyan (1935) szovjet színész által vezetett moszkvai színházban szerepelt, amelynek igazgatója szintén mindig elítélte a gyűlöletkeltő propagandát.

De vajon ki állt a mészárlás mögött?

„A bakui örmény pogrom hátterében a KGB állt: a KGB uszította egymásra a két népet”, mondja az akkori események egyik szenvedő áldozata és tanúja, Garry Kaszparov (1963) sakkvilágbajnok és orosz politikai aktivista, aki Bakuban született örmény anyától. Ám az egykori KGB-tábornok Vjacseszlav Sironyin (1939) a külföldi titkosszolgálatokra mutogatott, míg Zardusht Alizade (1946) korábbi Front-aktivista a régi kommunista maffiát vádolta.

Tömeggyűlés a Központi Bizottság épülete előtt, amelyben ma az elnöki hivatal van.
A táblák orosz feliratai: „Mondjunk nemet a gyilkos peresztrojkára”, és
„Örmény nacionalisták, ki Karabahból!” Fotó:
Victoria Ivleva. Forrás: FotoSoyuz

Néhány napon belül egész Azerbajdzsánban szükségállapotot hirdettek, kivéve Bakut, amely körül huszonhatezres szovjet katonai erőt vontak össze. Január 17. óta folyamatos tömeggyűlés volt a Központi Bizottság épülete előtt, iskolánk közelében. Teherautókból és buszokból rögtönzött barikádokkal zárták el a Bakuba vezető utakat illetve a városi kaszárnyák kijáratait, hogy ne engedjék a városba a katonaságot. Moszkva képviselői, közöttük Jevgenyij Primakov (1929), Gorbacsov elnöki tanácsának tagja személyesen a tüntetésen megjelenve, illetve a tévében biztosították a népet, hogy a hadsereg nem fog behatolni a városba. Ugyan ki emlékezett már rá, hogy az 1956-os magyar felkelés idején Jurij Andropov (1914-1984) szovjet nagykövet ugyanígy tévesztette meg az ottani kormányt, azt hangoztatva, hogy nem lesz támadás, miközben a szovjet tankok már úton voltak Budapest felé. Január 19-én 19:30-kor a szovjet különleges erők egy csoportja felrobbantotta a helyi állami rádió-tévé-állomás közvetítőtornyának energiablokkját. Az országra az információhiány sötétsége borult, és éjszaka a szovjet csapatok a sötétség leple alatt hozzáfogtak a „Csapás” fedőnevű hadművelethez.

Apám így emlékszik vissza erre az éjszakára a Levél barátomhoz (Письмо Другу) című könyvéhez írott Post Scriptumban:

Azon a szörnyű éjszakán én is a tüntetők között voltam egy kaszárnya, a hírhedt Salyan közelében három szomszédommal együtt. Autóval mentünk oda, és nem messze onnét parkoltunk. Hírlett, hogy a hadsereg a város felé közeleg, és támadásra készül. De alig valaki adott hitelt ennek, minthogy a moszkvai központi bizottság képviselője, Mihajlov* és a helyi Központi Bizottságé, Dashdamirov* még egy nappal korábban is egybehangzóan biztosították róla a lakosságot, hogy a hadsereg nem lép be a városba.

Este 11 körül a laktanya megerősített pontjairól világítólövedékekkel lőni kezdtek a levegőbe. A tüntetők azonban nem vették komolyan a dolgot. Egyetlen fegyverest sem láttam közöttük, csupán egy teherkocsit, rajta számos palackkal – gondolom, benzinnel megtöltve –, és néhány zubbonyos fiatalt, kezében vasrúddal. Ez volt minden. A laktanya kijáratát és az utat nehéz teherautók és buszok torlaszolták el.

Még ott voltunk, amikor elterjedt a híre, hogy harckocsik kidöntötték a laktanya hátsó falát, és az ott parkoló autókat lánctalpuk alá gyűrve kihatoltak az utcára. Senki sem hitte el a hírt, amely pedig, mint később kiderült, igaz volt. Ezek a harckocsik az északról támadó erők irányában haladva két tűz közé szorították a tüntetőket a város északi bejáratánál. A történelem iróniája folytán így ott volt a legnagyobb a halottak száma, ahol a 11. Vörös Hadseregnek emelt emlékmű állt, amely 1920. április 28-án „elhozta nekünk a szabadságot”…

Egyik társamnak beteg volt a veséje, csak nemrég jött ki a kórházból. Megkért, hogy vigyem haza autóval, hadd egyen egy keveset, öltözzön föl melegen, és aztán jöjjünk vissza. De vissza már nem volt út, mert másfél órával később a hadsereg elfoglalta a várost. Gyerekeim, akik otthon aludtak, éjjel három óra tájban hallották a bevonuló hadoszlop dübörgését. Az utcára kimenve számos páncélozott járművet láttam a Központi Bizottság irányába haladni, ahol a kormány lemondását követelő tömeg tüntetett. A járműveken ülő katonák fémpajzsokkal védték magukat a nem létező golyók és kövek ellen. Ennyi volt az én részem ebből a rettenetes történetből.

1990. január 20-án hajnalban a Dmitrij Jazov (1924) hadügyminiszter és Vagyim Bakatyin (1937) belügyminiszter vezette szovjet csapatok – mindketten jelen voltak azon az éjszakán Bakuban – sikeresen végrehajtották feladatukat. Baku utcáin mindenütt holttestek hevertek. Jazov tábornok még abban az évben marsalli rangot kapott, míg a hadsereg legfőbb főparancsnoka, Gorbacsov Nobel békedíjat. Ma már tudjuk, hogy több mint 130 bakuit öltek meg, köztük időseket, nőket és gyermekeket, és 700 körüli volt a sebesültek száma.

A teljes információhiány közepette egyetlen hang adott csak iránymutatást. Az azerbajdzsáni zsidó származású Mirza Khazar (Mikayilov) (1947) 1974-ben emigrált Izraelbe, majd a Szabad Európa Rádió azerbajdzsáni tagozatának vezetője lett. Müncheni stábjával együtt naponta adott élő közvetítést és riportokat Bakuból.

Bakui polgárok holttestei az utcákon. Fotó: Victoria Ivleva. Forrás: FotoSoyuz

A hadsereg rendkívüli brutalitással közvetlen gépfegyvertüzet nyitott a civilekre, páncélozott járműveikkel szándékosan frontális ütközést intéztek autókkal szemben, hogy megöljék utasaikat, kórházakra és mentőautókra lőttek, a sebesülteket lemészárolták, bajonettel gyilkoltak és fosztogattak: mindez csupán néhány a számos bűntény közül, amelyeket a Pajzs (Щит) moszkvai civil szervezet független katonai szakértői megállapítottak. Tartalékosokat is bevetettek Rosztovból, Sztavropolból és Krasznodarból (Oroszország leginkább örménylakta területeiről) a megszálló hadsereg támogatására, akik különösen kitűntek brutalitásukkal. Ezeket a „partizánokat” a szovjet reguláris egységekkel Bakuba érkezett egykori gyeszantnyik-ejtőernyősök is említik visszaemlékezéseikben, amelyeket Vjacseszlav Szapunov gyűjtött össze blogjában.

Holttestek a városi hullaházban. Fotó: Victoria Ivleva. Forrás: FotoSoyuz

Jól emlékszem arra a szürke 1990. január 20-i szombat reggelre. Mint mindig, aznap is rövid sétára indultunk öcsémmel. Mindjárt a kapu előtt nagy vörös folt volt a földön, úgy-ahogy felszórva homokkal. Balra indulva a Husu Hajiyev főutca sarkán egy rézszínű kis fémdarabot találtam a földön. Egy lövedék volt. Még egyet találtam a Szökőkút téren, a központi Univermag áruház sarka mellett. Innen jobbra fordultunk az Araz mozi felé, amikor hirtelen egy idős asszony jelent meg az egyik kapuban: „Ki engedett az utcára benneteket? Futás azonnal haza! Hát nem tudjátok, hogy embereket ölnek?” kiabálta. Ahogy visszafelé futottunk ugyanezen az útvonalon, az Univermaghoz elérve a csöndet hirtelen közeledő lárma törte meg. Egy zöldes-terepszínű katonai helikopter repült el a fejünk fölött, röplapokat szórva. Felemeltem egyet. Az állt rajta, hogy az éjszaka bevezették a rendkívüli állapotot, és hosszú sor tilalmat rendeltek el: többek között tilos volt kimenni az utcára, és három főnél nagyobb csoportokban gyülekezni.



Két nappal később, január 22-én azonban már sok százezer ember kísérte utolsó útjára a shahidokat, a forradalom mártírjait. Ez az új szó, amelyet akkor hallottam először, a mindennapi szókincs részévé vált az ezt követő időszak elnyomása, háborúi és megszállása során. Az első sírok mellett hamarosan sok tucat új sor nyílt meg a Shahidlar Khiyabanyn, azaz a Mártírok Útján.

A frissen ásott és sok ezer vörös szegfűvel takart sírok előtt elhaladva a bakuiak sűrű, tömött menetével együtt, a hangos jajveszékelés és sírás közepette igyekeztem ahhoz tartani magam, hogy „egy fiú sosem sír”, de végül én sem tudtam tartani magam egy névtelen sírnál, amelyen csak egy vörös nyakkendő, fekete iskolai lány-egyenruha és iskolatáska volt fejfa helyett. A sírban a velem egykorú Larisza Mammadova feküdt a szomszédos 134. számú iskolából.

Katonák őrzik a kommunista párt bakui területi bizottságának székházát 1990 januárjában. A háttérben a mi 132. számú iskolánk és a szomszédos 134. számú iskola látható. Fotó: Victoria Ivleva. Forrás: FotoSoyuz

Katonák őrzik a kommunista párt bakui területi bizottságának székházát 1990 januárjában. A háttérben a mi 132. számú iskolánk látható. Fotó: Victoria Ivleva. Forrás: FotoSoyuz

1990. januárjának azokban a sötét napjaiban, a teljes hírzárlat illetve a moszkvai központi média propagandája közepette csupán a szolidaritás néhány hangja volt hallható. Sztanyiszlav Govoruhin (1936), a neves szovjet-orosz filmrendező ekkoriban érkezett Bakuba stábjával együtt, hogy anyagot gyűjtsön Так жить нельзя (Nem lehet így élni) című dokumentumfilmjéhez a szovjet birodalom végnapjairól.



Ebben az 1990-es filmben már kezdetét vette az a trend, hogy a szovjet csapatok áldozatainak képeivel az örményellenes pogrom elbeszélését illusztrálták. Govoruhinra nagy hatással volt az oroszországi örmény diaszpóra, amelytől ezeket a képeket kapta. Hasonló módon publikálta az amerikai örmény diaszpóra hírügynöksége még a múlt évben is a szovjet csapatok által január 19-én megölt tizenhét éves bakui zsidó lány, Vera Besszantyina (1973-1990) képét úgy, mintha az azeriek által lemészárolt örmény lány lenne. Govoruhin ilyenformán azzal a hozzáállással érkezett Bakuba, hogy „éppúgy megértéssel fogadja a szovjet csapatok bakui bevetését, ahogy a világ közvéleménye”, de a tényekkel szembesülve álláspontja teljesen megváltozott.

Hasonló változáson ment át a már említett Kaszparov is, aki korábban az „örmény ügy” és „a sumgayiti igazság” aktív bajnoka volt nemzetközi útjai során. Nem tudom, emlékszik-e még valaki arra a közleményére, amelyet 1991. január 20-án, a mészárlás első évfordulóján küldött a Népi Front Azadlyq újságjának, amelyben meg is jelent a többi együttérző távirat között.

Azadlyq, 1991. január 24. 34/4. szám. Forrás: Azerbajdzsáni Nemzeti Könyvtár

Én, Garry Kaszparov, az Önök korábbi honfitársa, aki 1990. januárjának szörnyű napjaiban menekülni kényszerültem az országból, együttérzésemet küldöm mindazok családjának, akik a szovjet hadseregnek a békés polgári lakosság elleni bűnös bevetése során, az 1990. január 19-ről 20-ra virradó éjszakán vesztették életüket.
Kérem, hogy fogadják el a szerény anyagi hozzájárulásként küldött 5000 dollárt, és osszák el a rászorulók között.
Ma már senki előtt sem titok, hogy a bakui tragédia, amelynek a sajtó sem idehaza, sem külföldön nem szentelt kellő figyelmet, az agonizáló totalitárius rendszernek a hatalom megőrzésére tett utolsó kísérlete volt.
A gyásznak ezen a reggelén a „Fekete Január” áldozataira emlékezve nem szabad, hogy az indulat elvakítson bennünket, és tisztán kell látnunk nyomorúságunk legfőbb okát – a kommunista diktatúrát.
Csak ha egyesítjük erőinket és nem engedünk a folyamatos provokációnak, akkor lehetünk képesek megőrizni becsületünket, méltóságunkat és jövőnket.

7. Epilógus helyett

Miközben illusztrációkat kerestem ehhez a bejegyzéshez, az alábbi fotóra bukkantam. A felvétel 1990-ben a Mártírok Útján készült. Mit gondolnak, milyen aláírással látta el a fotóügynökség?

Fotó: Oleg Lasztocskin. Forrás: RIA Novosti

Úgy tűnik, hogy a RIA Novosti hamisított képaláírásainak ügye tovább folytatódik, de ezúttal a 2010. november 17-én küldött levelemet mind az orosz hírügynökség, mind Azerbajdzsán oroszországi követsége – ahová másolatot küldtem – válasz nélkül hagyta:

Tisztelt Hölgyem/Uram,

A RIA-Novosti sok éven át komoly hírügynökségnek, fotótára pedig a dokumentált történelem felbecsülhetetlen értékű forrásának bizonyult. Sajnos ezúttal a RIA-Novosti ismét hamisítás áldozatává vált. A RIA-Novosti online fotóarchívum alábbi képeit nyilvánvalóan hamis felirattal látták el:

http://visualrian.com/images/item/411872 „Megemlékezés a Bakuban az 1990. január 19-22-i interetnikus konfliktus során meggyilkolt örményekről. A kép a bakui Központi Parkban szervezett gyűlést ábrázolja, ahol a konfliktus örmény áldozatait eltemették.”

A fotó valójában a szovjet hadsereg 1990. január 19-20-i bakui beavatkozása során meggyilkolt áldozatok temetését követő tömeges felvonulást ábrázolja (lásd http://www.rian.ru/history/20050120/1938582.html) a mai Mártírok Útján.

http://visualrian.com/images/item/436565 “Temető Hegyi Karabakhban / Temető, ahol az Azerbajdzsánnal való konfliktus áldozatait eltemették.”

Ez a fotó valójában a bakui Mártírok Útját ábrázolja, ahol a szovjet hadsereg januári 20-i mészárlásának áldozatait, illetve később az örmény szeparatista erőkkel folytatott háborúban elesetteket eltemették. A képet honfitársunk, a közismert és szakmailag jó hírű Oleg Litvin készítette, akiről kizárt, hogy hamis aláírással látta volna el fotóját.

Mindezek nyomán nagyon remélem, hogy mihamarabb kijavítják a pontatlan információt tartalmazó aláírásokat, továbbá arra kérem Önöket, hogy vizsgálják ki az ügyet, és állják útját a jövőbeni hasonló hamisításoknak.

Hogy ne ezen a szomorú ponton kelljen lezárnom a bejegyzést, hadd emlékezzek meg végül egy fantasztikus 2002-es projektről, amely Azerbajdzsán és Dél-Amerika zenei hagyományait vegyítette egymással. Az együttműködésben részt vevő Altiplano latin-amerikai népzenei együttest, noha ecuadori zenészek is játszanak benne, elsősorban chileinek tartják. Kilenc év múltán éppen e poszt befejezésekor, március 11-én léptek fel újra Bakuban egy „Salam-Hola” című koncerten, amelyre természetesen mi is elmentünk.



A Siyavush Karimi és Mauricio Vicencio által vezetett fantasztikus együttműködés a népzene gyönyörű szintézisét eredményezte a Kaukázustól és az Andok között, az azerbajdzsáni mugham misztikus hangzásának és Patagónia dallamainak különleges kombinációját, amely újra arra emlékeztet minket, hogy az emberiség közös öröksége minden távolság és különbség ellenére összeköt minket.

Köszönetnyilvánítás

A legtöbb bakui régi fotót és történelmi anyagot a Baku és a bakuiak történetéről szóló Parapet virtuális társaság honlapjáról – http://www.bakupages.com/city/parapet – valamint a város történetének Our Baku című virtuális enciklopédiájából merítettem http://www.ourbaku.com

Itt szeretnék köszönetet mondani Mr. Ramil Alakbarovnak a Kinozal.az szájtról a Sadyq Huseynov népszerű szovjet-azerbajdzsáni filmművészről szóló életrajzi adatokért, akinek még születési évszáma sem található meg a neten.

További érdekes linkek

Az „Ali és Nino” Sétaútvonal, amelyet Fuad Akhundov és Betty Blair tett közzé az Azerbaijan International folyóirat 2004. nyári szmában: http://azer.com/aiweb/categories/magazine/ai122_folder/122_articles/122_walking_tour_map.html . Újra megjelent a folyóirat 2011-es, teljes egészében e regénynek szentelt számában: http://azer.com/aiweb/categories/magazine/ai152_folder/152_pdf/152_pdf_english/ai_152_an_walking_tour.pdf

Baku régebbi, 1917-18-as légifotóit, valamint a velük, szerzőjükkel és a Korvin-Kerber családdal kapcsolatos további információkat Yeysk Légierő Katonai Főiskolája végzett növendékeinek fórumán lehet megtalálni: http://forum.evvaul.com/index.php?topic=1087.0. Farid Zeynalov nemrégen írt ezekről a fotókról azeri nyelven: Google Earth, 1917-1918, Bakı: http://blog.stomatoloq.az/baku/baku-1917-1918/.

La ciudad y los perros (1985), Mario Vargas Llosa hasonló című regényének perui filmváltozata Francisco J. Lombardi rendezésében: http://www.youtube.com/watch?v=VpuS_uWjs7M

A szovjet idők szinte valamennyi mozija és rajzfilmje, közöttük néhány azerbajdzsáni film is megtalálható az Archive by ArjLoveren: http://film.arjlover.net/

El pueblo unido, jamás será vencido – a chilei ellenállás ikonikus dala a szerzők – a Quilapayún népzenei együttes – előadásában 1973-ban: http://www.youtube.com/watch?v=fvlgM70tBGc és három évtizeddel később: http://www.youtube.com/watch?v=LWlkWPXfvXc

Yaramaz/Мерзавец (Csirkefogó), a Vagif Mustafayev által rendezett 1988-as azerbajdzsáni szatirikus film a szovjet peresztrojka idejéből (orosz szinkronnal): http://www.youtube.com/watch?v=ozM1rPOqYgw

Эхо Сумгаита (Sumgayit visszhangja), Davud Imanov (1945-2000) rendezte orosz nyelvű dokumentumfilm, amely megkísérel leszámolni az Azerbajdzsán-ellenes propagandával: http://www.youtube.com/watch?v=sP8B3BBe-ew

A január 20-i tragikus eseményekről készült egyetlen többé-kevésbé átfogó videó, amelyet az interneten sikerült találnom, egy rövid 1990-es dokumentumfilm http://www.youtube.com/watch?v=tv62hOBEbA4 valamint egy Mirafgan Sultanov által készített videó-kompiláció: http://www.youtube.com/watch?v=1MIYagcnDPo. A filmek felkavaró képeket tartalmaznak!

Victoria Ivleva díjnyertes újságírónak és fotósnak, az orosz Novaya Gazeta tudósítójának – aki személyesen látta és dokumentálta a tragédiát – a FotoSoyuz hírügynökségnél: http://www.fotosoyuz.ru/ru/catalog/&vqFrnepu=382452313?paging_curPage=1&искать=ИВЛЕВА Виктория&newSearchFlag=1 megjelent képei. Felhívom rá a figyelmet, hogy néhány 1990. januári fotóját, amelyet ebben a bejegyzésben felhasználtunk, illetve az 1992-ben Karabahban, a khojaly mészárlás (1992) során meggyilkolt azeri polgárok képeit már nem hozza elő a keresés.