Ostrom után 2

Ha már a szovjet katona Budapest pusztulását Sztálingrád pusztulásához hasonlította, az utóbbiról is van néhány fényképünk, méghozzá magyar fotóstól, Robert Capától, aki John Steinbeckkel járt a Szovjetunióban 1947-ben. Szép riportkönyvükben, az Orosz naplóban elfogulatlanul és nagy melegséggel írnak a háború után újjáéledő Oroszország lakóinak mindennapjairól.

„Ablakaink törmelékhegyekre, darabokra tört téglára, betonra, porzó vakolatra néztek. Egyre jobban lenyűgözött minket ez a romtenger, ugyanis tele volt élettel. A törmelék alatt pincék, lyukak voltak, és ezekben a lyukakban emberek laktak. Sokszor láttuk, ahogy reggel, egy nagyobbacska törmelékdomb mögül hirtelen előbújik egy lány, s munkába indulva még gyorsan végighúzza a fésűjét a haján, elvégzi az utolsó simításokat. Rendesen van felöltözve, tiszta ruhát visel, és a fűcsomókat kerülgetve siet a munkahelyére. Fogalmunk sincs, hogy csinálták. Hogy tudtak a föld alatt élve is tiszták, büszkék, nőiesek maradni. Háziasszonyok bújtak elő más lyukakból, mentek a piacra, fejükön fehér kendő, karjukon bevásárlókosár. Különös hősiességgel parodizálták a modern életet.”

„Délután lementünk a téren át egy kis parkba, a folyó mellé, ahol egy nagy kőobeliszk áll, alatta kert, rengeteg piros virággal, és a virágok alatt eltemetve sok-sok katona, aki Sztálingrádot védte. Kevesen voltak a parkban, de az egyik padon egy asszony ült, a kerítésnél pedig öt-hat éves kisfiú állt, a virágokat nézte. Olyan hosszan nézte, hogy megkértük Csmarszkijt, szólítsa meg.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Csmarszkij a gyerektől.

Mire a kisfiú érzelgősség nélkül, tárgyilagos hangon azt felelte:

– Látogatóba jöttem a papához. Minden este meglátogatom.”

„Az egyik sztálingrádi piacon láttunk egy fényképészt egy régi harmonikás géppel. Éppen egy szigorú, fiatal katonát fényképezett, aki mereven ült egy hokedlin. A fényképész körülnézett, és meglátta Capát, aki éppen őt és a katonát fényképezte. Kollegiálisan rámosolygott Capára, és meglengette a kalapját. A fiatal katona nem mozdult. Rezzenéstelenül meredt maga elé.”

„Megálltunk egy épülő kis háznál, egy gyári könyvelő dolgozott rajta. Maga illesztette helyére a gerendát, maga keverte a maltert a vakolathoz, és két gyermeke a kertben játszott. Nyájas, kedves ember volt. Építette a házát, mi meg fotografáltuk őt. Aztán egyszerre csak eltűnt, majd megjelent a kis albumával, hogy megmutassa, nem volt mindig ilyen toprongyos, valamikor lakása volt Sztálingrádban. És az albuma éppen olyan volt, mint bármely album a világon. A fényképeken láthattuk őt csecsemőként, fiatalemberként, és első egyenruhájában, épp amikor bevonult, más képeken pedig éppen leszerelt. Képek örökítették meg az esküvőjét, a felesége hosszú esküvői ruhát viselt. És néhány képen a Fekete-tengernél láttuk őt, amikor ott nyaralt, fürdött a feleségével a tengerben, és a gyerekek szépen növekedtek. És voltak az albumban képeslapok is, amelyeket neki küldtek. Ott volt az albumban életének egész története, minden jó, ami valaha megesett vele. Minden mást elvesztett a háborúban.

– Hogyan tudta megmenteni ezt az albumot? – kérdeztük.

Becsukta, megsimogatta az album fedelét, élete emlékeit, és azt mondta:

– Nagyon vigyáztunk rá. Nagyon értékes.”