A Kaukázus krónikása

Jermakov Tiflisze: Az óvárosi piactér (Maidan) a síita mecsettel és a Kura öreg hídjával

Ezt a történetet ott szokás kezdeni, ahol más történetek is kezdődnek: a Nílus mentén és a Szentföldön, azokkal a fotográfusokkal, akik az 1840-es évektől kezdve innen, az akkoriban legnépszerűbb Keletről látták el az európai közönséget albumokkal, majd a viktoriánus Grand Tour résztvevőit a helyi nevezetességekről készült képeslapokkal. Lesz majd szó róluk is. Mi azonban most a kevésbé ismert orosz szálon kezdjük el az elbeszélést, azokkal a mesterekkel, akik a Kaukázusban és Közép-Ázsiában fotózva jutottak el Anatóliába és Perzsiába. Közülük ha nem is a legkorábbi, de mindenképpen az egyik legnagyobb hatású a tifliszi Dmitrij Jermakov (1846-1916).


Az évszázadokon át perzsa kultúrájú Tiflisz (1936-tól Tbiliszi), „a Kaukázus gyöngye”, amely csak 1801-ben került orosz fennhatóság alá, a maga grúz, örmény, orosz, azeri-török, német, perzsa, francia lakosságával – amelyekről még írni fogunk – egészen 1917-ig egyedülálló kulturális, politikai és kereskedelmi híd volt Oroszország, Nyugat-Európa és a Közel-Kelet között. Említettük, hogy az azeri török nyelvű – és olykor orosz – Molla Nasreddin szatirikus lapot, amely Teherántól Bukarestig számos hasonló lap mintaképe lett, iráni azeri főszerkesztő alapította, két helyi német karikaturista rajzolta, és nemzetközi társaság szerkesztette Tifliszben 1906 és 1917 között. Jermakov gyökerei is hasonlóképpen sokfélék voltak. Apja, Luigi Cambaggio olasz építész volt, anyja pedig osztrák-grúz családból származó ismert zongoraművésznő, akinek második, orosz férje nevét fia, Dmitrij is felvette.

Vízimalmok a Kurán az 1893-as áradás idején. Lejjebb részlet a képből. További részletek itt

Jermakov katonai topográfiai akadémiát végzett Ananuriban, Tiflisztől száz kilométerre északra. Itt ismerkedett meg a fotózással, amely az 1860-as években már az oktatás része volt a katonai akadémiákon. Nem sokkal később, a 70-es évek elején már saját műtermet nyitott Tifliszben, a Dvorcovaján, amely ekkorra a fotográfusok utcájává vált. Itt nyitotta Grúzia első műtermét 1846-ban, mindössze hét évvel a fotográfia feltalálása után Henrik Haupt, és itt működött a legnagyobb korabeli grúz fotográfus, A. Roinashvili „Rembrandt” stúdiója is. Valószínűleg Jermakov is egy már létező műhelyt vett át, Ivanickij 1863-ban alapított fotóstúdióját.

A Dvorcovaja az 1870-es években, Jermakov felvétele

Jermakov nem sokkal a stúdió megnyitása után a legtekintélyesebb európai fotográfiai társaság, a párizsi Société française de photographie tagja lett. Nem tudjuk, ki ajánlotta a társaságba, amelynek belépési feltételei igen szigorúak voltak. Annyi bizonyos, hogy az 1874-es párizsi biennáléra már tizenhét képet küldött, ráadásul mind a tizenhetet a fekete-tengeri, törökországi Trapezuntból (Trabzon). Ekkorra már valószínűleg ott is volt egy stúdiója, mert igen sok fotója maradt fent a régióból.

Perzsa molla Batumiból

A 70-es évek végére neves fotósnak számított. Számos kiállításon nyert díjat Moszkvában, Olaszországban, Törökországban és Perzsiában. Fényképezte a perzsa uralkodócsaládot és arisztokráciát, és a perzsa sah udvari fotósa címmel tüntették ki.

Zeli-Sultan, a perzsa sah fia osztrák-magyar (!) egyenruhában

„A perzsa sah udvari képtárában számos festmény látható. Közülük nem kevés magát a sahot ábrázolja, többségükben gyatrán kivitelezett alkotások. A napokban azonban lehetőségünk nyílt megtekinteni a sah egy nagy félalakos képmását, amelyet a tifliszi Kolcsin festőművész készített Jermakov úr fényképfelvétele alapján. Aki korábban már látott portrékat Kolcsin, Siskov, Korganov vagy Pencsinszkij uraktól, az nem lepődik meg a mostani alkotás brilliáns kivitelén. A kép hamarosan megérkezik a teheráni udvarba, ahol minden bizonnyal ez lesz az első orosz festmény.”

– írta 1884-ben a tifliszi Kavkaz folyóirat. A híradás érdekes fényt vet a fotográfia egy jellegzetes korabeli alkalmazására: hogy előképként szolgált portréfestményekhez, kiváltva a modellt ülés hosszú óráit. Jermakov Tifliszben egy időben közös műtermet is vitt ilyen módon Pjotr Kolcsinnal, ahogy az egyik legnagyobb isztambuli fotós, Pascal Sébah is sok éven át készített előkép-fotókat a divatos festő, Oszman Hamdi bej számára.

Perzsa dervis

Jermakov elismertségének és katonai képzettségének köszönhette, hogy kinevezték az 1877-78-as orosz-török háború kaukázusi frontjának hivatalos fotósává. Minthogy fotográfiái katonai dokumentációnak minősültek, több mint egy évszázadon át nem voltak hozzáférhetőek. Csak a 90-es évek végén publikált közülük néhányat a Grúz Állami Levéltár.

Orvosok és ápolónők, illetve pihenő grúz tisztek az 1877-78-as orosz-török háborúban

Jermakov szenvedélye és specialitása azonban az etnográfiai fotózás volt. Hosszú utakat tett a Kaukázus eldugott völgyeibe, Közép-Ázsiába, Anatóliába, ahol elsőként fotózta a különféle nemzetiségű falvak lakóit.

Grúz hegyi férfiak és nők

Figyelembe véve a korabeli technika igényeit, a hatalmas kamerát, a Jermakov által előszeretettel használt nagy – többnyire 50×60 cm-es – üvegnegatívokat, és a mobil sötétkamrát, az ilyen kiruccanások valóságos expedíciónak számítottak, öszvérkaravánnal és sátortáborral, ráadásul többnyire olyan hegyi terepen, ahová még katonai expedíciót szervezni sem volt egyszerű feladat.

A Grúz hadi út sorozat egy darabja

Az etnográfiai fotózás azonban nemcsak szenvedélyt, hanem jó üzleti befektetést is jelentett Jermakovnak. A pétervári és moszkvai társasági körök számára Puskin és Lermontov óta a Kaukázus volt az az egzotikus Kelet, a romlatlan, nemes egyszerűség és a titokzatos idegenség földje, amelyet Nyugat-Európa Észak-Afrikában talált meg magának. A Kaukázus szinte áttekinthetetlen etnikai sokszínűségét már a század közepétől metszetes és kőnyomatos albumok illusztrálták az olvasóközönség számára. Jermakov az évek során százkilencvenkét ilyen albumot adott ki saját fotóiból a Kaukázus népeiről, falvairól és városairól, útjairól és műemlékeiről. Nyomtatott katalógusában már a századfordulón huszonötezres fotókészlettel hirdette magát.

Jermakov katalógusa, 1901

Sapkakészítők a tifliszi bazárban

Ami azonban Jermakov fotóiban a leginkább megragadja a mai nézőt, az az a figyelem a modell, nem mint etnográfiai kuriózum, hanem mint személy iránt, amely az időbeli és kulturális távolságot felfüggesztve kapcsolatot teremt közte és közöttünk. Az a személyesség és érzékenység, amelyre csak nagyon kevés fotográfus volt képes akkor is és azóta is.

Török férfi

Lazareva hercegnő tatár ruhában

Perzsa férfi

Jermakov halála után, 1916-ban teljes, hatalmas fotóanyagát a tifliszi egyetem vásárolta meg, ahonnét később a tbiliszi állami múzeumba kerültek. Az ezt követő évtizedek nem kedveztek közzétételüknek. Album, monográfia, jelentősebb kiállítás, amennyire utána tudtam járni, nemigen készült belőlük. Az életében Nyugatra került fotók közül a 90-es években kiállítottak néhányat, de katalógusról nem tudok. Eredeti albumai még nagy könyvtárakban is ritkaságszámba mennek. A sok tízezres fotóhagyatékból alig néhány száz képet ismerünk. Hatalmas szenzáció lesz, ha egyszer majd feltárják.

A Maidan öreg hídja, és lovas vízhordók

Jermakov fia, az első orosz pszichoanalitikus 1941-ben börtönben halt meg, a tisztogatások áldozataként. Dédunokája ma Moszkvában él, grafikus és fotós, méghozzá jó fotós. Blogján néha közzétesz néhány általa beszkennelt fotót a dédapai örökségből. Ez az itt bemutatott képek egyik legfontosabb forrása.

Grúz nő

Egy másik fontos forrás a New York Public Library digitalizált gyűjteménye, azon belül is George Kennan hagyatéka. George Kennan az 1870-es években az első amerikai volt, aki bejárta a Kaukázust, ahol helyi fotográfusoktól sok képet is vásárolt. Szép számmal vannak közöttük Jermakovtól is, amelyeket Kennan gyakran névvel jelölt, máskor azonban csak a fotók jellegzetes, apró cirill betűvel nyomtatott képaláírásai bizonyítják eredetüket. Minden bizonnyal sok más korabeli hagyatékban is lehetne találni még Jermakov-fotókat.

Lakóház Tifliszben

Egy harmadik forrás Rolf Gross oldala, aki a 80-as években tanított Tbilisziben. A múzeum igazgatójával megbarátkozva megkapta tőle azokat a próbanagyításokat, amelyeket helyi kiállításokra vagy naptárhoz készítettek, s amelyek egyébként a szemétkosárban végezték volna. Most, húsz év után közzétette őket az interneten. Egy részük már ismert máshonnan, de húsz körüli képet ő publikált először.

A Botanikus kert utcája a szunnita mecsettel

Azt a nem egészen háromszáz Jermakov-fotót, amelyet idáig sikerült összegyűjtenünk, igyekeztünk elhelyezni a Kaukázus alábbi térképén, de ez inkább csak hangulati aláfestésnek jó, hiszen a hozzáférhető képek többsége Tifliszt ábrázolja. Ráadásul az ottani helyszínek legnagyobb része sem létezik már. Lebontották a piacteret, a síita mecsetet, a Maidan híres hídját, a régi Tiflisz legszebb, legjellegzetesebb épületeit. A Jermakov-fotók hangulatát ma már csak az Avlabari-negyedben érezni, de onnét nincs tőle fotónk. A régi Tiflisz képeiből viszont nagy gyűjteményünk van tőle és másoktól, amelyeket szeretnénk majd egy századfordulós várostérkép megfelelő pontjaihoz kötve publikálni, így rekonstruálva az eltűnt régi Tifliszt.

J. Grassl: Karte des Kaukasischen Isthmus, 1856. • Áttekintő (5 MB) • Eredeti (21 MB)

Susai örmény nő gyerekkel

Amióta ezt a bejegyzést felraktam, újabb Jermakov-fényképek is felbukkantak a neten. Ezeket már nem a térképre rakom fel, hanem mozaik formájában, amelyet a további fényképek előkerülésével fokozatosan bővítek.

Zsidó a dél-grúziai Ahaltszihéből

Kubáni terület, Biberdov aul, abház nők

Akhtani, a templom bejárata

Tiflisz, 24 arsin hosszú gerenda vontatása ökörfogattal