Nem mind kutyák. De mind ugyanazzal a nyíltsággal és bizalommal néznek, amivel a kutya néz gazdájára. A teremtett lét biztonságában, a teremtésre gondot viselő Gazda jelenvalóságában. A berlini Dahlem-múzeum közép-amerikai kiállításán.
Etológusok azt írják, a kutya az ember mellett eltöltött sokezer év során olyan lénnyé vált, amely már genetikailag rá van utalva az emberre, s csak a vele való szimbiózisban képes kiteljesedni. Nem önmagába zárt lény, mint az állatok többsége, hanem az emberre nyitott: ő létének középpontja. Elvadulhat ugyan, de azzal egyszersmind el is torzul, míg ha igazán szoros közelségben él az emberrel, azáltal valamiképpen felülemelkedik saját állati létének korlátain.
Kutyákkal szoros közelségben élő ember lévén hosszú évek óta figyelem ezt a különös metamorfózisukat, s ennek mintájára tudom elképzelni ember és Isten viszonyát. Ahogyan Keresztes Szent Jánostól idézte – épp egy mexikói kármelita kolostorban – egykori társa, Elizeus testvér:
Mikor egyszer egy igen együgyű nővér azt kérdezte tőle, hogy miért ugrálnak a békák a vízbe, mikor ő a zárda kertjében lévő tó felé megy, s miért bújnak el a fenéken, azt felelte, hogy a békák számára odalent van az a hely, az a központ, ahol biztonságban vannak, és ahol senki sem bánthatja őket. Tegyen tehát ő is így, vagyis kerülje a teremtményeket és merüljön előlük a mélybe és önnön központjába, vagyis Istenbe, és bújjék el benne.
Az ember – ugyancsak az állatok többségétől eltérően – nem önmagába zárt lény, hanem alkatánál fogva Istenre nyitott. „Középpontja” nem ömagában, hanem Őbenne van. És akár a kutya, csak aközött választhat, hogy ettől a középpontól elfordulva eltorzul, vagy természetes indíttatását követve egyre közelebb igyekszik kerülni hozzá, s ezáltal fokozatosan kiteljesedik és felülemelkedik saját emberi létének korlátain.
Ezt az antropológiát éppen Keresztes János és Avilai Teréz írják le a legteljesebben. Ezt az antropológiájukat szeretnénk lépésről lépésre megközelíteni a Hortus Carmeli nemrégiben nyitott Olvasónaplójában, s ahogy egy-egy részét áttekintettük, összefoglalni a Kút-ban.
Az állat abba néz minden szemével, mi nyitva áll. … Mert haláltalan. A halált csak mi látjuk; követi csupán veszte a szabad állatot, előtte mindig Isten van, s ha megy, mint a vizek, a végtelenbe fut. | .............. | Mit allen Augen sieht die Kreatur das Offene. … Frei von Tod. Ihn sehen wir allein; das freie Tier hat seinen Untergang stets hinter sich und vor sich Gott, und wenn es geht, so gehts in Ewigkeit, so wie die Brunnen gehen. |
(Rilke, Nyolcadik elégia) | ||
Etológusok azt írják, a kutya az ember mellett eltöltött sokezer év során olyan lénnyé vált, amely már genetikailag rá van utalva az emberre, s csak a vele való szimbiózisban képes kiteljesedni. Nem önmagába zárt lény, mint az állatok többsége, hanem az emberre nyitott: ő létének középpontja. Elvadulhat ugyan, de azzal egyszersmind el is torzul, míg ha igazán szoros közelségben él az emberrel, azáltal valamiképpen felülemelkedik saját állati létének korlátain.
Kutyákkal szoros közelségben élő ember lévén hosszú évek óta figyelem ezt a különös metamorfózisukat, s ennek mintájára tudom elképzelni ember és Isten viszonyát. Ahogyan Keresztes Szent Jánostól idézte – épp egy mexikói kármelita kolostorban – egykori társa, Elizeus testvér:
Mikor egyszer egy igen együgyű nővér azt kérdezte tőle, hogy miért ugrálnak a békák a vízbe, mikor ő a zárda kertjében lévő tó felé megy, s miért bújnak el a fenéken, azt felelte, hogy a békák számára odalent van az a hely, az a központ, ahol biztonságban vannak, és ahol senki sem bánthatja őket. Tegyen tehát ő is így, vagyis kerülje a teremtményeket és merüljön előlük a mélybe és önnön központjába, vagyis Istenbe, és bújjék el benne.
Az ember – ugyancsak az állatok többségétől eltérően – nem önmagába zárt lény, hanem alkatánál fogva Istenre nyitott. „Középpontja” nem ömagában, hanem Őbenne van. És akár a kutya, csak aközött választhat, hogy ettől a középpontól elfordulva eltorzul, vagy természetes indíttatását követve egyre közelebb igyekszik kerülni hozzá, s ezáltal fokozatosan kiteljesedik és felülemelkedik saját emberi létének korlátain.
Ezt az antropológiát éppen Keresztes János és Avilai Teréz írják le a legteljesebben. Ezt az antropológiájukat szeretnénk lépésről lépésre megközelíteni a Hortus Carmeli nemrégiben nyitott Olvasónaplójában, s ahogy egy-egy részét áttekintettük, összefoglalni a Kút-ban.
És mégis ott van az éber-meleg állatban egy nagy bánat súlya, gondja. Mert őt is nyűgzi mindig, ami sokszor legyőz minket – az Emlék, hogy amit most áhítunk, egyszer már közelebb s hívebb volt, s kapcsolatunk oly végtelen gyengéd. Mi ott lélegzet volt itt csak messzeség. | ........... | Und doch ist in dem wachsam warmen Tier Gewicht und Sorge einer großen Schwermut. Denn ihm auch haftet immer an, was uns oft überwältigt – die Erinnerung, als sei schon einmal das, wonach man drängt, näher gewesen, treuer und sein Anschluss unendlich zärtlich. Hier ist alles Abstand, und dort wars Atem. |
Kedves Studiolum! A blogod az év legüdítőbb szellemi felfedezése! Bevallom, hogy 2007-től elkezdtem minden bejegyzésedet olvasni :) Ehhez az írásodhoz pedig - lelkészként - külön gratulálok! Isten áldjon gazdagon!
VálaszTörlés