El nem tudom képzelni, miféle körülmények között hozhatta úgy az élet, hogy közmondásfaragó magyar eleink nem a török, tót, talján, hanem épp az arab nyelv használatára kényszerültek, hogy ennek során szembesüljenek a nyelvi kompetenciájuk szubjektív és objektív valósága között tátongó szakadékkal. Nem életszerű. De hát csupa életszerűtlen dolgot hoz magával az élet. A szerbekről sem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerüljenek. Igaz, nekik nincs ilyen közmondásuk, amely védje őket a veszélytől.
A népszerű Kulin ban együttes 2005 óta játszik modern elemekkel vegyített középkori szerb zenét („od Kulina bana do današnjih dana” – „Kulin bántól (†1204) napjainkig”) Etnomuzikológiai felkészültséggel összeállított honlapjukon részletesen bemutatják az általuk használt hagyományos balkáni és közel-keleti hangszereket is. Az arab lant, az ud mellé a következő leírást mellékelik:
„Az ud és a lant [laúd, lute, liuto] szó egyaránt az arab al-’ud [„a fa”] szóból származik...” Valóban: ezzel a mondattal kezdődik minden lanttörténet. Csakhogy az a szó, ami arab betűkkel oda van írva, nem ezt jelenti.
Egyfelől az íráskép miatt. Az arab írásban minden betűnek négyféle formája van, attól függően, hogy szó elején, közepén, végén, vagy magában áll-e. Nem ördöngösség ez: ha „láncbetűkkel” írunk, mi is teszünk egy fülecskét mondjuk az „o” elé, ha valamihez kötjük, de elhagyjuk, ha azzal kezdjük a szót. Igazából az arabban sem nagyobb jelentőségű a különbség az egyes formák között, s éppúgy a kézírás lendülete diktálja őket. De aki ezt a szót kipötyögte a számítógép karaktertáblájáról, mit sem tudott erről a konvencióról, és csupa „magában álló” formát választott ki, így:
Olyan ez, mintha valaki láncbetűkkel írna, de minden betű után felemelné a tollat, kis szünetet hagyna, és úgy folytatná a következő betűvel. Csak még olyanabb, mert az arabban látványosabb a különbség az egyes formák között. Ha a megfelelő szóközi-szóvégi formákkal írta volna, a szó így nézne ki:
Ennél azonban sokkal nagyobb malőr, hogy aki bepötyögte a szót, az balról jobbra pötyögte be, ahogy a szerbek írnak, s nem jobbról balra, mint az arabok, akik a fenti írásképet du’lā-nak olvasnák. Hogy ez jelent-e valamit, azt nem tudom; a szótárban nincs benne, de a Google 303 találatot hoz rá. A helyes, azaz jobbról balra írott forma azonban ez volna:
S hogy miért épp a „fa” szóból származik a lant neve, arra az arab népi etimológia elbűvölő magyarázattal szolgál. A fa, míg él, magába szívja azoknak a madaraknak az énekét, akik az évek hosszú során át ágain énekeltek. A fából lant lesz, s a lant a madarak összesűrűsödött dalát árasztja magából, mégpedig annál gazdagabban, minél hosszabb ideig szívta magába azt a fa. Csodálatos perzsa miniatúrát láttam erről az iszfaháni bazárban. Sajnálom, hogy nem vettem meg. Talán én is szebben játszanék a lanton, ha kitenném magam elé.
De igazából ez az apró lejterjakab is csak arra volt jó, hogy a magunk szerény eszközeivel hozzájáruljunk a Kulin ban népszerűsítéséhez. Hiszen a honlap és az együttes programja gazdag és szép, és szép a zene is, amelyet játszanak. Első lemezük, a Kulin ban 2006-ban jelent meg, még sok kísérletezéssel. Várjuk a kiforrottabb következőt.
Kulin ban: Žali Zare da žalimo, 2006 (2'08")
Kulin ban: Januške Beluške, 2006 (6'12")
A népszerű Kulin ban együttes 2005 óta játszik modern elemekkel vegyített középkori szerb zenét („od Kulina bana do današnjih dana” – „Kulin bántól (†1204) napjainkig”) Etnomuzikológiai felkészültséggel összeállított honlapjukon részletesen bemutatják az általuk használt hagyományos balkáni és közel-keleti hangszereket is. Az arab lant, az ud mellé a következő leírást mellékelik:
„Az ud és a lant [laúd, lute, liuto] szó egyaránt az arab al-’ud [„a fa”] szóból származik...” Valóban: ezzel a mondattal kezdődik minden lanttörténet. Csakhogy az a szó, ami arab betűkkel oda van írva, nem ezt jelenti.
Egyfelől az íráskép miatt. Az arab írásban minden betűnek négyféle formája van, attól függően, hogy szó elején, közepén, végén, vagy magában áll-e. Nem ördöngösség ez: ha „láncbetűkkel” írunk, mi is teszünk egy fülecskét mondjuk az „o” elé, ha valamihez kötjük, de elhagyjuk, ha azzal kezdjük a szót. Igazából az arabban sem nagyobb jelentőségű a különbség az egyes formák között, s éppúgy a kézírás lendülete diktálja őket. De aki ezt a szót kipötyögte a számítógép karaktertáblájáról, mit sem tudott erről a konvencióról, és csupa „magában álló” formát választott ki, így:
د و ع ل ا
Olyan ez, mintha valaki láncbetűkkel írna, de minden betű után felemelné a tollat, kis szünetet hagyna, és úgy folytatná a következő betűvel. Csak még olyanabb, mert az arabban látványosabb a különbség az egyes formák között. Ha a megfelelő szóközi-szóvégi formákkal írta volna, a szó így nézne ki:
دوعلا
Ennél azonban sokkal nagyobb malőr, hogy aki bepötyögte a szót, az balról jobbra pötyögte be, ahogy a szerbek írnak, s nem jobbról balra, mint az arabok, akik a fenti írásképet du’lā-nak olvasnák. Hogy ez jelent-e valamit, azt nem tudom; a szótárban nincs benne, de a Google 303 találatot hoz rá. A helyes, azaz jobbról balra írott forma azonban ez volna:
العود
S hogy miért épp a „fa” szóból származik a lant neve, arra az arab népi etimológia elbűvölő magyarázattal szolgál. A fa, míg él, magába szívja azoknak a madaraknak az énekét, akik az évek hosszú során át ágain énekeltek. A fából lant lesz, s a lant a madarak összesűrűsödött dalát árasztja magából, mégpedig annál gazdagabban, minél hosszabb ideig szívta magába azt a fa. Csodálatos perzsa miniatúrát láttam erről az iszfaháni bazárban. Sajnálom, hogy nem vettem meg. Talán én is szebben játszanék a lanton, ha kitenném magam elé.
De igazából ez az apró lejterjakab is csak arra volt jó, hogy a magunk szerény eszközeivel hozzájáruljunk a Kulin ban népszerűsítéséhez. Hiszen a honlap és az együttes programja gazdag és szép, és szép a zene is, amelyet játszanak. Első lemezük, a Kulin ban 2006-ban jelent meg, még sok kísérletezéssel. Várjuk a kiforrottabb következőt.Kulin ban: Žali Zare da žalimo, 2006 (2'08")
Kulin ban: Januške Beluške, 2006 (6'12")
Lehet, hogy több év távlatában nincs sok értelme a megjegyzésnek, de a mondás a debreceni reformétus kollégium anakdotái közül való, Arany, Móricz is innen vették.
VálaszTörlésüdvök,
Lontra
Békés István: Napjaink szállóigéi c. könyvéből következik idézet.
Kocsi Sebestyén István (1761-1841) debreceni professzornak tulajdonítja Kardos Albert irodalomtörténész véleménye nyomán Tóth Béla (Szájrul szájra, 1895) a sokat emlegetett szállóigét:
Aki nem tud arabusul,
ne beszéljen arabusul.
A dilettánsok, a hozzá nem értők okvetetlenkedését visszautasító szárnyasszót némelyek régebben - és alaptalanul - Mikes Kelemen leveleiből, vagy a polihisztor Brassai Sámuel (1800 - 1897) szóhasználatából eredeztették. Ám Sziládi Áron, a magyar irodalom jeles kutatója (1837 - 1922) a népszerű kifejezésről szintén úgy nyilatkozott, hogy azt a debreceni kollégium egyik régi professzora bocsátotta szárnyra. Kardos Albert pedig, a kollégium történetírója, Balogh Ferenc professzorra hivatkozva, így adta meg a szállóige keletkezésének legvalószínűbb magyarázatát: \"az arab nyelv 1792 - 1803 között fordul elő először a tárgyak között; tanította Kocsi Sebestyén István professzor. A vizsgálatokra abban az időben a városi tanács el szokta küldeni két-két megbízottját, akik mintegy ellenőrzést gyakoroltak, és tapasztalataikkal aztán be is számoltak a városi tanácsnak, a kollégium legfőbb patrónusának. Ilyen alkalommal szólhatott bele valamelyik tanácsbeli az arab nyelvbe, és erre tehette aztán a professzor azt a megjegyzést.\"
Kardos Albert anekdotikus eredetmagyarázatát két körülmény támogatja. Egyfelől: Kocsi Sebestyén professzor valóban nem lehetett a hivatali felsőbbség előtt vakbuzgó, hajlongó személyiség, hiszen a Debreceni Kollégium Története I. kötetében (1940) Nagy Sándor is úgy jellemzi, hogy \"theológiai felfogása az ő történelmi kritikával írott pár művében a racionalizmus és a supranaturalizmus között ingadozik.\" Másfelől: az előadott história annyira reális, hogy nemcsak korszerűen hitelesnek, hanem kiterjeszthető, modern érvényűnek is érződik. Példa a szállóige eredetétől távoli területről: a húszas-harmincas években egy Budai Dénes zenéjére írt slágerszöveget Harmat Imre e régi mondásra épített fel.