Örmény Szent György

Szent György a grúzok mellett az örményeknek is fontos védőszentje. Ráadásul testét is örmény templomban temették el, Mughniban, ahonnét a 13. században a tbiliszi Mughni Szent György örmény kolostor templomába hozták át, vagy legalábbis a szent koponyáját. Igaz, a szent testét a szentföldi Lydda templomában is tisztelik, valamint számos ereklyéjét számos más templomban, de az örmények számára az volt a fontos, hogy ők is büszkélkedhettek vele, ahogy Szent Bertalan apostol egyik testét is örmény templomban őrzik Iránban, míg a másikat Rómában, a Tiberis-szigeten.

A tbiliszi Mughni Szent György templom a 19. sz. végén. Dmitrij Jermakov fotója

Szent György vigyáz két másik lovagszent-társával, Szent Theodorral és Szent Szarkisszal együtt az egyik leghíresebb örmény kolostor, a Van-tó szigetén álló Akhtamar templomára is, amely alapításától 1915-ig az örmény egyházfő székhelye volt. Noha, mint írtam, Szent György csak a 10. századi Grúziában ül lóhátra, hogy az ellenséget – először a keresztényüldöző császárt, majd az emberevő sárkányt – ledöfje, mindazonáltal az ábrázolás legkorábbi példája éppen a 915 és 921 között épült akhtamari örmény templom északi külső falán látható.

És Szent György védelmezi egy harmadik örmény kolostor, a híres Msho Arakelots, azaz a Szent Apostolok mushi templomának kapuját is. A kolostort a hagyomány szerint az örmények megtérítője, Megvilágosító Szent Gergely alapította 312-ben, s három apostol – Szent Péter, Pál és András – ereklyéinek adott otthont, innen a neve. A környék földbirtokosai, a régi örmény arisztokrata Tornikian család 1125-ben újjáépítette a kolostort. Ekkortájt készült kapuja is, a középkori örmény művészet kiemelkedő darabja, amelyet felirata szerint Toros, Grikor és Ghugas faragtak 1134-ben.

A két méter magas kapu keretét körben emberi és állatfigurák, két betéttábláját geometrikus és palmettás növényi dekoráció díszíti. A motívumok szemmel láthatólag az örmény kéziratművészetből származnak. Minthogy az örmények mint monofiziták ha nem is tiltották, de teológiailag problémásnak tartották a nyilvános emberábrázolást, ezért figurális művészetük a kéziratok lapjainak rejtekében virágzott, s innen terjedt át kivételes korszakokban a nyilvános felületekre, ikonokra, fa- és kőfaragványokra, mint erről még más posztban is írok majd. Jó példái ennek a kapu keretének fantáziaállatai, amelyeknek jellegzetes habitatja a kéziratok margói.

A kapu felső keretének nagyjából a közepén lovagol Szent György, egy tekergőző sárkányt ledöfve. Fejétől jobbra nevét is odafaragták, hogy meg lehessen különböztetni az egyéb lovagszentektől, Szent Theodortól, Sarkistól vagy Demetertől: ՍԲ Գ[ե]ՈՐԳ, Sb. G[e]org. Körülötte véres csatajelenet zajlik. Balra egy örmény katona trombitát fúj, s egy lovas katona vágtat egy másik után, akit elérve keresztüldöfi kardjával. Jobbra lovas katona áll a sereget jelképezve, amelyből a győztes katona elővágtatott.

A győztes katona Sasuni Dávid (Davit Sasunc’i), s a jelenet a róla szóló népszerű 8. századi örmény hősi eposz egyik csúcspontja. Az eposzban a 7. századi arab hódítók elérik a Van-tavat is, de az örmény Vaspurakan tartomány királya nehéz küzdelmek után visszaveri őket, s ebben döntő szerepet játszik Sasuni Dávid, aki személyesen öli meg az arabokat vezető egyiptomi szultánt, Meliket. A pogányok fölötti győzelemhez Davit vitézsége mellett nyilvánvalóan hozzájárult az égiek segítsége is, s ezt jelképezi a csatajelenetbe belekomponált – vagy inkább a jelenet előtti transzcendens kommentár-rétegbe vetített – Szent György figurája, mintegy hasonló segítséget ígérve az örménység hasonló szorongatott helyzeteiben.

A Msho Arakelots kolostort is ilyen helyzetben építették újjá. A szeldzsuk törökök 1064-ben elfoglalták az örmény Bagratuni-királyságot, amelynek területén több emírséget hoztak létre. Ezek közül a Van-tótól északra feküdt Sah-Örményország, Ahlat központtal, amelyet máig díszítenek az örmény kőfaragók muszlimok számára készített sírkövei. A keresztény földbirtokosokat egy darabig még nem űzték el, s ők kolostorok és templomok alapításával igyekeztek ellensúlyozni az erősödő iszlamizációt. Közéjük tartozott az örmény nép és vallás védelmében már ezer éve dicső szerepet játszó Mamikonian klán Tornikian ága, az itteni Taron – ma Muş – urai, akik 1125-ben felújították és megnagyobbították a 312-ben alapított Msho Arakelots kolostort, amely a 11-13. században az örmény kultúra és oktatás egyik kiemelkedő székhelyévé vált. Innek származik a „Mushi Szentbeszédek” gigantikus illusztrált kézirat is, amelyet kalandos pályafutás után ma a jereváni kéziratmúzeum őriz. S nem véletlen, hogy az 1134-ben általuk megrendelt fa kaput is az örmény honvédelem motívumaival, Sasuni Dáviddal és Szent Györggyel díszíttették.

A Mushi Szentbeszédek kéziratának kolofonja. A 28 kg súlyú kéziratot 1200 és 1202 között 600 borjú bőrére írta az Erzincan melletti, 1915-ben elpusztított Avag kolostorban Vardan Karnetsi és illusztrálta Stepanos szerzetes egy bizonyos Astavtsur kereskedő megrendelésére. Astavtsur egy évvel később, a mongolok betörésekor meghalt, s a kéziratot Ahlat város török bírája lopta el, aki felajánlotta megvételre. A Msho Arakelots kolostor szerzetesei az örmény hívektől gyűjtötték össze a kialkudott 4000 ezüst (kb. 20 kg színtiszta ezüst) vételárat, s a megvásárolt kézirathoz hozzáírták megszerzésének történetét. 1915-ben, a kolostor kifosztása után két menekülő örmény asszony tért be ide éjszakai szállásra és találták meg a kéziratot. Kettévágták, s egy-egy felét magukkal vitték. Egyikük hamarosan eljutott Ecsmiadzinba, ahol a kolostornak adta a maga felét. A másikuk viszont menekülés közben meghalt Erzincanban, de előtte az ottani kolostor kertjébe temette el a kézirat másik felét. Itt találta meg a helyiek útmutatása alapján a bevonuló orosz sereg tisztje, Nyikolaj De Goberti, aki Tbiliszibe vitte és a helyi örmény múzeumnak adományozta azt. A két fél kézirat csak tizennégy évvel később találkozott Ecsmiadzinban. Ma a jereváni Matenadaran kéziratmúzeumban őrzik, de tizenhét lapja a velencei San Lazzaro örmény kolostorba került, egy pedig a bécsi Nationalbibliothekbe.

A Msho Arakelots kolostor temetője 1915 előtt. Egy 1953-as bécsi mekhitarista kiadványból

1915-ben az örmények elleni frontális támadás is Szent György napján vette kezdetét. Az oszmán hatóságok ezen az éjszakán majdnem háromszáz vezető örmény értelmiségit tartóztattak le Konstantinápolyban, előre megakadályozva az örmény ellenállás központi koordinálását. A letartóztatottak többségét később megölték.

Msho Arakelots kolostorát 1915 májusában foglalta el a török hadsereg. A szerzeteseket és Yovhannes Vardapet Muratian apátot lemészárolták, a kolostort kifosztották és felgyújtották. A még nagyjából épen álló épületeket Muş kormányzója 1960-ban robbanttatta fel. Ma csupán a Szent Tádénak, Örményország első apostolának szentelt főtemplom középrészének maradványai állnak a Muş melletti kopár hegyoldalon, ahová nem vezet út. A kolostor már csak a menekültek visszaemlékezéseiben él, mint Vigen Galstyan elbeszélésében, ahol Angin néni hosszú ösztönzésre monoton hangon egy szuszra eldarálja életét

„…mesélt egy virágzó családról, amelyik egy nagy faluban élt Mush környékén, nem messze a Van-tótól, egy kétszintes kőházban, ahol öt gyerek nőtt föl az olajfaligetben játszva az iskola után, ahol a lányok számtant és varrást tanultak, hogy olyan jó háziasszonyokká váljanak, mint az anyjuk, aki szőnyegeket szőtt és nagy ünnepségeket szervezett, amikor a család a Msho Arakelots kolostorba ment az ünnepekre, ahol a falusiak együtt énekeltek és táncoltak, mígnem egy napon, 1915-ben, mindent felraktak egy szekérre, amit csak tudtak, és éjjel menekültek el a török hadsereg előtt, amely üldözte őket a sziklás hegyeken át, ahol Angin anyjának ott kellett hagynia az újszülött gyerekét egy szikla alatt, hogy meg ne találják őket, és valahogy eljutottak Bagdadba, ahol menedéket találtak egy pálmaligetben, ahol két fiú meghalt lázas betegségben, mielőtt apjuk újra útnak nem indította őket, hogy más túlélőkkel együtt Irakból átvergődjenek Iránba, mígnem karavánjuk 1922-ben megérkezett Szovjet-Örményországba, hogy ott a Szent Hegy túloldalán építsék újjá darabokra tört életüket…”

A Msho Arakelots Szent Tádé-templomának maradványa ma

Aghtamar kolostorát szintén 1915 májusában rohanta meg a török hadsereg és kurd martalócok. A szerzeteseket lemészárolták. A szigetet ettől fogva katonai lőtérnek használták, s ennek során a külső domborművek és a belső freskók súlyosan sérültek. 1951-ben csak Yaşar Kemal, a Nobel-díjra jelölt kurd-török író tudta megakadályozni a templom már előkészületben lévő lebontását. 2010-ben aztán a török állam parádésan restaurálta a templomot, hangsúlyozottan a törökök etnikai és vallási toleranciájának és a műemlékek iránti tiszteletének példájaként, amelyről a sok ezer elpusztult örmény, görög és szír falu és templom mellett a mi egykori magyar falvaink is bőségesen tanúskodhatnak. A helyreállítás tendenciózus voltát sok örmény és török forrás is felhánytorgatja. Sok domborművet újra kellett faragni, de Szent György és lovagszent-társainak golyóktól szétzúzott arca máig illusztrálja az örmény műemlékekkel kapcsolatos kiemelt bánásmódot.

A tbiliszi Mughni Szent György-templomból 1921-ben, a bolsevikok bevonulása után tűnt el Szent György koponyaereklyéje. De a tbiliszi örmények ez után is nagy tiszteletben tartották a templomot, és Grúzia függetlenedését követően, amikor a grúz egyház minden tbiliszi templomot magának követelt, nem voltak hajlandóak odaadni. A templomot a 2000-es évek elején vandálok dúlták fel, 2009-ben kupoláját villámcsapás érte. Ma is úgy áll ott hasadtan, mint egy karddal kettévágott koponya, repedéséből ecetfaerdő szivárog.

A msho arakelotsi templom kapujára a kolostor pusztulása után a törökökkel szövetséges, s ezért az országban még jelen lévő német régészek figyeltek fel. Engedélyt kértek a kapu Berlinbe szállítására, ahogy harminc évvel később majd az elhurcolt zsidók zongorájára kérnek kiutalást keresztény szomszédaik. A kapu azonban csak Bitlisig – az örmény Bagheshig – jutott el. Az orosz hadsereg offenzívája elérte a várost, s a kolostort kifosztó török katonák elmenekültek előlük. A zsákmánnyal együtt a városban maradt kaput a kiváló örmény történész és régész, Smbat Ter-Avetisian találta meg, aki az orosz hadsereget kísérte el a még el nem pusztított örmény kulturális örökség megmentésére. Ő szállíttatta Tbiliszibe egy leendő örmény múzeum számára, s onnan már 1925-ben került Jerevánba, ahol a múzeum ténylegesen létrejött.

„Másokat megmentett, magát nem tudta megmenteni”, gúnyolják az evangéliumban a keresztfán függő Jézust. A msho arakelotsi kapu fáján diadalmasan trónoló Szent György másokat nem tudott megmenteni, de önmagát igen. A kapu ma is ott áll a jereváni történeti múzeum nyugat-örményországi emlékeknek szentelt szekciójában.