A világtól elzárt, látszólag időtlenül archaikus Szardínia talán minden más olasz tájnál jobban felkeltette már a 19. század végétől az olasz és külföldi fotográfusok érdeklődését. Nem csoda, hogy a nuorói Ilisso kiadó már több tucat lenyűgöző monografikus albumot publikálhatott az egyes fényképészektől. Ezek sorában jelent meg a legutóbb, 2022. szeptemberében Marianne Sin-Pfältzer albuma egyetlen faluról, az előző posztban húsvétvasárnapi ünnepsége kapcsán bemutatott Olienáról.
Az ünnep napján Oliena utcáit járva nemcsak népviseletbe öltözött mai lakóival találkozhattunk, hanem az ő szüleikkel és nagyszüleikkel is, amilyenek ötven-hatvan évvel ezelőtt voltak. Kis utcák faláról, lakatlan házak ablakaiból nagy méretű fekete-fehér fotókról néztek ránk jól elkapott képeik, érzékeny pillantásuk.
S a főtéren, ahol a s’incontru szertartása zajlott, egy nagy poszter hirdette, hogy ezek Marianne Sin-Pfältzer szabadtéri kiállításának képei, amelyet Oliena 2019. áprilisában szervezett, ugyanakkor, amikor az Ilisso kiadó nuorói múzeuma, a Spazio Ilisso megrendezte a német fotográfusnő máig látható fotókiállítását. Már ez a szokatlan szimbiózis egy fotós képei és az általa dokumentált helyszín között is arra utal, hogy a szokásosnál szorosabb kapcsolat fűzte őket egymáshoz.
Marianne Sin-Pfältzer 1926-ban született Hanauban, a későbbi rendszerrel szemben álló orvos családjában, aki titokban zsidókat kezelt, és barátságot ápolt Hitler-ellenes összeesküvőkkel. Anyja szenvedélyes amatőr fotós volt, aki férje halála után portréműtermet nyitott a városban, hogy eltartsa és tanítttassa három gyermekét. Marianne már hivatásos fotósnak tanult, először Münchenben, majd Párizsban.
Még ezt megelőzően 1950-ben vállalt gyermekfelügyelői munkát az észak-szardíniai La Maddalena szigetén egy tengerésztiszt családjában, s ez a hat hónapos időszak az akkor még nagyon hagyományos Gallura és Caprera vidékén nagyon nagy hatással volt rá. Az egyetem alatt is évente visszajárt fotózni, mígnem 1955-ben hallotta, hogy az egyik barbagiai faluban, Olienán az asszonyok még népviseletben járnak a templomba. Ezt szerette volna lefotózni. Busszal ment Nuoróba, Barbagia központjába, de onnan csak stoppal mehetett tovább a tíz kilométerre fekvő Olienába. Különös szerencséjére a sofőr, aki felvette, Guido Fossataro könyvkiadó volt, aki a fényképezőgép láttán kifaggatta őt munkájáról, majd együttműködést ajánlott neki egy Szardíniáról készülő nagy művészi fotóalbumban. Marianne a kiadó karavánjával és a Szardínián dolgozó legjobb korabeli fotográfusokkal együtt járhatta be a szigetet. Így jött létre a Sardegna, quasi un continente (Szardínia, szinte egy kontinens) című korszakalkotó album (1958) Marcello Serra cagliari író szövegeivel, egy korszak dokumentuma és egy új fotográfiai korszak előhírnöke.
A következő húsz évben rendszeresen járt vissza a szigetre, nagy érzékenységgel dokumentálva egy eltűnő világot, és számos barátságot kötve, különösen Olienában. A 70-es években máshol is végzett fotós munkákat, Hawaiitól a Szovjetunión át Ceylonig, de Szardínia maradt számára az az Ithaka, ahová folyton visszatért, s ahol végül 2005-ben le is telepedett. Itt, Nuoróban élt 2015-ben bekövetkezett haláláig, és közel százezres fotóhagyatéka is a városban maradt. Az Ilisso 2013-ban már adott ki tőle egy jó albumot Sardegna, paesaggi umani (Szardínia, emberi tájak) címmel, de ez a mostani kifejezetten az olienai képeket fogja össze.
Mit látunk mi Marianne Sin-Pfältzer képein keresztül az egykori Olienából? Mindenekelőtt magát a városkát, azokkal a kőből rakott, málló vakolatú házacskákkal, amelyek éppolyan zömökek, mint maguk a szárdok, s amelyekből mára már alig maradt.
S aztán az embereket, akik ezt a várost mint színpadot belakják, kosaraikkal vagy állataikkal vonulnak az utcán, kártyáznak a templom előtt, házuk előtt a földön ülnek, még nem csak az ünnepre felvett, hanem mindennap hordott népviseletben. Kemény életről, sok nehézségről, éhezésről tanúskodó arccal, amelyen azonban a legtöbbször a melegség és a humor is ott van.
Marianne Sin-Pfältzer maga is kézműveskedett, varrt, a háború után fiatal önkéntesként amerikai sátorponyvából készített vászoncipőket. Nem csoda, hogy megkülönböztetett figyelemmel fordult a szardíniai kézművesség minden formája felé. Barátságban volt Maria Lai ulassai textilművésszel, akiről korábban írtam. Részletesen dokumentálta a textilkészítés, szövés, varrás, cserépkészítés munkafolyamatait, és szardíniai fotóit gyakran itteni kézműves tárgyakkal együtt állította ki. Olienában többek között a pane carasau, a kövön sült lapos kenyér készítését kísérte végig egy fotósorozaton.
És persze jelen volt az ünnepeken is, mint mi. A húsvétvasárnapról csak egy képe van, ahol a Szent Kereszt-templomnak, Jézus nagypénteki sírjának kapuját díszítik. De sok képe van a nagypénteki s’iscravamentu utáni körmenetről, és arról, ahogy az ünnepség végeztével az asszonyok és férfiak a templom melletti téren beszélgetnek. Szemmel láthatólag még nem az identitás reprezentálásának céljával, de éppolyan gyönyörű népviseletben, mint ma.
Jó egy fotográfusnak, ha bejárja a világot, és „minél többet merít az édes illatokból”. De az is nagyon jó, neki is és a képeinek is, ha megtalálja a maga Ithakáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.