Cumalıkızık, oszmán falu

Cumalıkızık kicsi falu Bursától jó tíz kilométerre, mégis a várossal együtt világörökség-címet kapott. Történelmi jelentősége abban áll, hogy utolsó épen maradt darabja egy olyan gazdasági rendszernek, amely naggyá tette Bursát, az oszmán birodalom első fővárosát.

A várost a törökök 1326-ban foglalták el, s az első hat szultán innen növelte a leendő birodalom területét. Magában a városban pedig mindannyian egy-egy külliyét, mecset-iskola-fürdő-konyha-komplexumot építettek, amelyek természetes módon vonzottak maguk köré lakókat és alakítottak ki egy-egy városnegyedet. A külliyék mellé alapításkor egy vakıf, vagyoni együttes is járult, amelynek célja a külliye intézményeinek fenntartása volt. Egy ilyen csomag része volt az öt Kızık – mondjuk Leányfalu – település is Bursa mellett, az Uludağ – az ókori Bythiniai Olümposz – oldalában, amelyek közül Cumalıkızık – mondjuk Péntekleányfalu vagy Istenesleányfalu – lehetett a közös pénteki nagymecset helye. Ezeknek a falvaknak az adója az Orhan Gazi Külliyének, a második szultán mecsetkomplexumának fenntartására szolgált. Egyébként a hagyomány szerint a török vásári bábjáték, a karagöz két állandó főszereplője, Hacivat és Karagöz is az Orhan Gazi Külliye építőmunkása, s így talán éppen az alapítványi falvakból, például Cumalıkızıkből berendelt parasztok voltak.

Karagöz-játék

Cumalıkızık legjobb tulajdonsága, hogy egyáltalán nem néz ki világörökség-falunak. Nincs kiglancolva, nincs tele szuvenírboltokkal és boutique hotelekkel, nem jönnek ide negyvenfős turistabuszok, hiszen már maga Bursa is eléggé kívül esik a külföldi turizmus látókörén. Cumalıkızık pont úgy néz ki, mint egy hagyományos hegyi falu gyerekkoromban a Mátrában vagy Székelyföldön. Görbe utcák, kövezetlenül vagy szabálytalan kövekkel lerakva, a főutca közepén fut le a patak, itt-ott egy-egy vegyesbolt, a mecset mögött kıraathane, a török városnegyedek jellegzetes füstös közösségi kávéháza, teraszán kis csobogókúttal. A házak alsó szintjükön kőből rakott, második-harmadik emeletükön favázas, vályogfalú, konzolra kiugratott jellegzetes oszmán épületek. Tulajdonképpen ez a legnagyobb csoda, hogy hogyan érték el még jóval a világörökség cím előtt, hogy a faluban egyetlen régi házat se bontsanak le, egyik helyén se épüljön jellegtelen modern ház.

Ugyanakkor Cumalıkızıkben nem azt érzi az ember, hogy „megállt az idő”, ahogy a turistabrosúrák írják a történelmi stílustisztaságban tartott skanzenfalvakról. Nem állt meg, maximum belassult, de látszik, hogy itt mai emberek élnek, mai igényekkel. A házak előtt, ahol egyáltalán van hely, szemmel láthatólag aktív traktorok állnak, a teázó-kerthelyiségben (a török falvak másik hagyományos intézménye) színészek arcképei és filmplakátok lógnak a falon, a mecsetből a ramadáni recitálást befejezett társaság jön le pufidzsekiben és tűnik el az alsó házak között.

A vegyesbolt kínálata reális igényekről tanúskodik, pont olyan, mint bármelyik másik kelet-európai falucskában. Ildikó valamilyen speciális török csokit szeretne ajándékba venni a gyerekeknek, de a csokispolcon főleg multicégek márkái vannak. „Fıstıklı çikolata var mı, pisztáciás csokija van?” jut eszembe a Gaziantepből ismert különlegesség. „Var, var”, mutatja elégedetten a boltos a zöld táblácskát. Veszek egyet kóstolónak a csoport számára is, amely aztán betódul a boltba, és a teljes készletet felvásárolja. Mára már megvolt az üzlet.

Ami némi turizmus jelenlétére utal, az mindössze a kék ponyvával letakart pultok a főtéren és itt-ott egy-egy ház előtt. Ebben a mennyiségben ez is normális, épp arra utal, hogy ez még élő falu, amelynek lakói szeretnének privát hasznot húzni a világörökség címmel azért csak megélénkülő, főleg belföldi forgalomból.

Ez a forgalom most, március végén még stagnál, úgyhogy a pultokat mindenütt kék ponyva fedi. Csak ahogy a falut körbejárva visszatérünk a főtérre, látjuk, hogy egy asszony a csoportban reménykedve leoldozta közben a ponyvát. A ponyva alól nem kínai és hazafias szuvenírek bukkannak elő, hanem olyan áru, amelyik igazán illik egy ilyen faluhoz: házi befőttek, padlizsán, galagonya, alma, narancs, zöld dió. A nagy üveg két euró, a kicsi egy. Itt is jócskán megapasztjuk a készletet. Ahogy az asszony a ponyvát továbbhúzza, mintha a vastag felhőréteget húzná arrébb, felragyog az alkonyati nap, és színesen süt be a kis üvegek falán, mint a mecset üvegablakain.