Üzenetek Mezopotámiából

Történelemkönyveink illusztrációiból úgy tűnhet, hogy az ókori Keletről ránk maradt feliratokon főleg az aktuális uralkodó igyekszik mindenki másnál magasabbra srófolni a saját árfolyamát. Mint ezen a berlini Pergamon Múzeumban őrzött, Kr.e. 820 körüli sztélén, amelyen Kilamuwa, Samʿal királya simfolja saját őseit:

„Én Kilamuwa vagyok, Ḥayyā fia. Gabbar uralkodott Samʿal felett, de nem ért el semmit. Következett Bāmā, de nem ért el semmit. Következett atyám, Ḥayyā, de nem ért el semmit, majd bátyám, Šaʿil, de nem ért el semmit. De én, Kilamuwa, Tammat fia, amit én tettem, nem tették azt az előző királyok!” (Hahn István fordítása, a teljes szöveget lásd itt)

A Kilamuwa-sztélé feliratát arám betűkkel, de – kivételesen – föníciai nyelven írták

Samʿal királysága nagyjából ott virágzott, ahol most ezt írom, a mai dél-törökországi Gaziantep közelében. Egyike volt azoknak a kis arám/neohettita városállamoknak, amelyek a környező hettita és mezopotámiai nagyhatalmak pillanatnyi hanyatlása következtében jöttek létre Kr.e. 1200 után az anatóliai hegyvidék és a síkság találkozásánál, hogy majd az újonnan felemelkedő asszír birodalom kebelezze be őket a Kr.e. 7. században. (Az egyik ilyen kis királyság, Guzana/Tell Halaf regényes feltárásáról már korábban is írtam.) Fővárosának impozáns romjait 1888 óta tárják fel német majd amerikai közreműködéssel a Zincirli-domb alatt. A leletek egy részét a berlini Pergamon Múzeumban állították ki, míg másik részét a dél-törökországi városok múzeumaiban, amelyeket éppen most járunk sorra. A pergamoni arám kiállítás jól ismert tárgyaihoz ezek a kitűnő, de kevéssé ismert múzeumok igen sokat adnak hozzá.

Az észak-mezopotámiai arám/neohettita királyságok Kr.e. 1000 körül

A gaziantepi múzeumban látható Kuttamuwa-sztélé ugyancsak Samʿalból származik. Ezt azonban nem király állíttatta, hanem egyik hivatalnoka. És nem is evilági dicsőségről beszél, hanem arról, amihez itt, Anatóliában a leginkább értenek: az evésről.

„Én, Kuttamuwa még életemben készíttettem ezt a sztélét és helyeztem el az örök kamrában, ahol ünnepséget rendeztem: egy bikát vágtam Hadad Qarpatallinak, egy kost NGD/R SWD/RN-nek, egy kost Šamšnak, egy kost a Szőlők Hadadjának, egy kost Kubabának és egy kost saját lelkemnek (NBŠ), amely ebben a sztélében fog lakozni. Bármely fiam vagy bárki más fia e kamra birtokosa lesz, rendezzen minden évben ünnepséget szőlője legjavával. És végezze el a fenti állatáldozatokat is lelkem közelében, s adjon nekem belőle egy darab combot.”

Kuttamuwa lelke combot eszik a mezopotámiai szőlők legjavával, amelynek utódai a mai kiváló tur abdini szír borok. Bónusz, hogy ez a szöveg a testtől külön álló lélek legelső említése a Közel-Keleten

Az evés áll olyan hivatalos okiratok középpontjában is, mint ez a luvi hieroglifákkal írott Kr.e. 8. századi ingatlan-adásvételi szerződés Carchemish királyságból. A királyság fővárosa is a mostani közelemben feküdt, az Eufrátesz partján, a mai török-szír határon, s Kr.e. 605-ben itt zajlott a Bibliában is említett nagy csata Egyiptom és Babilónia között. A carchemishi leletek java része ma a gaziantepi és az ankarai múzeumokban látható. Az okiratban a lakoma garantálja az ügylet érvényességét, s a záradék szankcióként nem a Btk-ra vagy választott bíróság joghatóságára, hanem mindjárt a legfelsőbb bírói tekintélyre hivatkozik.

„Ezt a házat XXX fia adta el Kamonisnak, ő pedig fivére fiának, Parisarmasnak, Papitatis unokájának, aki így szólt: »24 mina ezüstöt adunk neki, és lakomát rendezünk neki mi, Urasarmas Ihasából, Pamu…, Muwas… és Kumawaris, a Kutya. Nagy lakomát adunk WASHA urának. És aki ezt a házat elveszi fiamtól, unokámtól vagy az ő fiától, az ellen keljen fel a mennyei Tarhunzas, Karhuhas és Kubaba, a hold és a nap, és Parakaras, és zúzzák össze fejét.«”

Carchemishből származik a gaziantepi múzeumnak az a dombormű-együttese is, amelynek három tábláján a helyi uralkodó ugyancsak nem saját dicsőségét beszéli el, hanem mintegy boldog apa módjára fiai fotóalbumát mutogatja.

„Ez itt Kamani, amazok pedig öccsei. Itt kézen fogom őt, és a templom fölé rendelem, noha még gyermek.”

A második táblán hét öccs látható, amint egy törpe kíséretében juhcsont-játékot visznek a játszószobába, illetve alul önfeledten játszanak vele. A juhcsont- vagy asztragalosz-játékról avagy öt kőről már régebben festettem egy világméretű pannót. Ott azt írtam, hogy az ókori görögök anatóliai eredetűnek tartották a játékot, s ezen a domborművön most éppen ezt az eredetet látjuk.

„Malitispa, Astitarhunza, Tarnitispa, Isikaritispa, Sikara, Halpawari, Yahilatispa.”

Az album harmadik lapján csupán egyetlen gyermek van, a legkisebb, a legkedvesebb, a benjámin (és csak remélhetjük, hogy nem józseffé teszi majd bátyái irigysége). A gyermeket hordozó szolgáló egy borjút is vezet: nem tudni, a kettő kapcsolatban áll-e egymással, vagy egyszerűen csak a babysittert terhelték meg a borjúpásztorsággal is.

„És ez itt Tuwarsai, az uralkodó vágyott gyermeke, a kiválasztott az uralkodásra.”

A mezopotámiai múzeumok legmegrázóbb ókori felirata ugyancsak nem a dicsőségről beszél, hanem éppen annak elmúlásáról. A kis arám/neohettita királyságok a 7. században esnek egymás után a terjeszkedő Asszíria áldozatául. Az asszír hadsereg és asszír uralom hírhedt volt kegyetlenségéről, amit az asszír királyfeliratok is erősítettek mint önképet. Annál megrázóbb ezért azt az agyagtáblát olvasni, amelyben az ostromlott Tušhan asszír helyőrség parancsnoka, Mannu-ki-Libbali könyörög erősítésért Kr.e. 611-ben, mielőtt a várost elfoglalnák a babiloniak. A levél olyan apokaliptikus képekkel festi le a közelgő végső csapást, a védők kiszolgáltatottságát és pusztulását, amit asszír szöveg korábban soha nem engedett volna meg magának. Mintha egy Donyeckben bekerített orosz parancsnok írna a hivatalos orosz propagandára rácáfoló könyörgő levelet feletteseinek. Mindezt azonban már hiába. Mannu-ki-Libbali nem tudhatta, hogy fővárosa, Ninive röviddel korábban elesett.

„Lovakért, asszír és arám írnokokért, altisztekért, hivatalnokokért, kovácsokért, fegyverjavítókért, ácsokért, íj- és nyílkészítőkért, szabókért, foltozókért kihez forduljak? Egy sem maradt belőlük a városban. Kinek osztogassak parancsokat? Mit tegyek? Az én uram azt mondta: »Mindannyian egy csónakban evezünk.« És most én egyedül haljak meg? Mert ennek a vége itt a halál.”

Tušhani végső elestére azonban csak két és fél ezer évvel később került sor. A 2006-2014 között a Tigris folyón épült Ilısu-gát száz méterrel emelte meg a folyó szintjét, elöntve hatalmas területeket, sok száz települést és régészeti lelőhelyet, köztük Hasankeyf tízezer éves műemlék városát. Az elmerült helyszínek közé tartozik Tušhani is, amelyet az akroni (Ohio) egyetem tárt fel rohammunkában az elárasztás előtt. Ami a városból megmaradt, közte Mannu-ki-Libbali levele, ma a diyarbakıri múzeumban látható.

Az utolsó nyár. Hasankeyf szeldzsuk kori hídja és óvárosa röviddel az elárasztás előtt