Tél Mallorcán

Palma de Mallorcán a Pons hotelben szoktam megszállni az óváros szívében, a Carrer del Vi, a Bor utcájában. Régi arisztokrata palotából kialakított kis hotel, a városra jellemző arab-reneszánsz oszlopos patióval, a tulajdonosok – fiatal testvérpár – is ott laknak a hátsó traktusban. Gyönyörű látványokat nyújt, különösen délelőtt és kora délután, ahogy a napfény átvonul és ezer változatos módon törik meg az oszlopos udvaron, a hall ablakain és a kicsi szobákban. Egyetlen baja, hogy a szobákban nincs fűtés. Persze az év nagy részében nincs is rá szükség, hiszen meleg van, és szerencsére a turistaszezon is pont akkorra esik. De Palmán tud hűvös is lenni, különösen így januárban. A legtöbb hotel ezért nincs is nyitva, hiszen látogató sincs. Magam is egyedül vagyok a Ponsban. A tulajdonosok sem igen mutatkoznak, ezért úgy érzem magam, mint egy bárói család utolsó agglegény leszármazottja a hegyvidéki kúriájában, ahogy Llorenç Villalonga megírta a Mallorcai udvarházban. Szerencsére a testvérek elég figyelmesek ahhoz, hogy estére beállítsanak egy mobil gázkonvektort a hallba, úgyhogy a megdermedés veszélye nélkül tudok dolgozni az egyik asztalnál. Emlékszem, mikor Rómában éltem, ahol március elején már kikapcsolják a központi fűtést, de még nem kapcsolják be a nap melegét, úgyhogy a nyirkos falak között veszettül sugárzik a hideg, a főbérlőm azzal vigasztalt, hogy előttem egy svéd lakott ott, aki arra panaszkodott, hogy soha életében nem fázott úgy, mint ott Rómában.

A fürdőszobák ablakai a Liguori Szent Alfonz iskola udvarára néznek, reggel beszűrődő gyerekcsivitelés zaja ébreszt. Ahogy lassan térek magamhoz, bekapcsol az ébresztő második fokozata is, a középkori Szent Kereszt templom harangja a hotel tömbje mögött. Ez a teljes középkori épségében megőrzött palmai templomok közé tartozik, de gyönyörű belső terét hetente csak egyszer lehet megtekinteni, vasárnap tizenegykor, amikor német nyelvű misét tartanak. Egyszer szóba elegyedtem a pappal mise után, s kiderült, hogy nemcsakhogy berlini, de még a törzskocsmánk is közös a Yorckstrassén. Persze érthető, hogy nem találkozom vele odahaza, ha egyszer folyton Mallorcán hesszöl.

A szállodából kilépve a tengerpart felé indulok, a Drassana – az egykori hajóépítő műhely – terére, az első kávéra. Januárban a palmai bárok, éttermek és boltok többsége zárva van, amire most még a covid is rádolgozik. A máskor körben a bárok közönségétől lüktető Drassana is totál néptelen, csak két hely van most nyitva, egy curry-kifőzde és a Bar Arenas 1951, a környék népszerű kocsmája. Ide ülök be. Míg a laptopon dolgozom, hallgatom, ahogy a pultos lány kiszolgálja a szállingózó vendégeket. Noha azt mondtam, nincs turista, de csak hallok angol és olasz szót, valószínűleg itt élő expatokat. A lány kitűnő angolsággal és olaszsággal beszél, persze az itt magától értődő spanyol és katalán mellett. „Enhorabuena, mennyi nyelven beszél és milyen jól”, gratulálok a fizetéskor. „Ó, beszélek még németül és franciául is”, szerénykedik. „Honnan tud ennyi nyelvet? Itt tanulta meg a bárban?” „Nem, otthon.” Kiderül, hogy Veronában született, olasz családban, de nagyanyja román volt, nagyapja német, nyilván erdélyi szász, s aztán különböző bárokban dolgozva bejárta Európa jó részét. „Itt Mallorcán a legjobb”, mondja, „nagy a szabadság, lazák a vendégek. Ez mindennél jobb. De az nagyon fontos, hogy dolgozzék az ember,” húzza alá komolyan.

Ha az óriásposzter helyén ablakot nyitnának, körülbelül ugyanazt látná az ember, mint a poszteren: Mallorca gótikus katedrálisát:

Visszafelé haladva a hotellal majdnem szemközti „old gallery” szintén zárva van. Bár nem emlékszem rá, hogy a húsz év alatt, amióta Mallorcára járok, valaha is nyitva lett volna.

Galéria voltát csak a homlokzati ad hoc kiállítás igazolja. A kaputól balra krétával írt „talált költemény”:

Aludni akarok egy kicsit. Egy kicsit, egy percet, egy évszázadot. De úgy, hogy mindenki tudja: nem haltam meg, él Federico.

Federico García Lorca: Gacela de la muerte oscura (A sötét halál ghazalja)

Quiero dormir el sueño de las manzanas Alejarme del tumulto de los cementerios. Quiero dormir el sueño de aquel niño Que quería cortarse el corazón en alta mar. No quiero que me repitan que los muertos no pierden la sangre; Que la boca podrida sigue pidiendo agua. No quiero enterarme de los martirios que da la hierba, Ni de la luna con boca de serpiente Que trabaja antes del amanecer. Quiero dormir un rato, Un rato, un minuto, un siglo; Pero que todos sepan que no he muerto; Que haya un establo de oro en mis labios; Que soy un pequeño amigo del viento Oeste; Que soy la sombra inmensa de mis lágrimas. Cúbreme por la aurora con un velo, Porque me arrojará puñados de hormigas, Y moja con agua dura mis zapatos Para que resbale la pinza de su alacrán. Porque quiero dormir el sueño de las manzanas Para aprender un llanto que me limpie de tierra; Porque quiero vivir con aquel niño oscuro Que quería cortarse el corazón en alta mar.

Az almák álmát akarom aludni, távol a zsúfolt temetőktől. A kisfiú álmát akarom aludni, aki ki akarta vágni szívét a nyílt tengeren. Ne hajtogassák nekem, hogy a holtak nem véreznek, mert a megrohadt száj továbbra is vizet kér. Nem akarok tudni a fű kínzókamrájáról, sem arról, hogyan teszi dolgát a pirkadat előtt a kígyószájú hold. Aludni akarok egy kicsit, egy kicsit, egy percet, egy évszázadot, de úgy, hogy mindenki tudja: nem haltam meg, ajkaim között arany istállóval, hogy a nyugati szél kis barátja, hogy könnyeim végtelen árnyéka vagyok. Boríts rám könnyű fátylat, ha jön a hajnal mert marékkal szórja rám hangyáit, és itasd át kemény vízzel cipőmet, hogy skorpiófullánkja lecsússzon róla. Mert az almák álmát akarom aludni, hogy megtanuljam a sírást, amely megtisztít a földtől. Mert azzal a sötét kisfiúval akarok élni, aki ki akarta vágni szívét a nyílt tengeren.

Kétoldalt egy-egy kis vakfülke nyílik a falon. A bennük rendezett installáció teszi teljessé az élményt. Jobboldalt egy kisfiú torz fényképe és egy megkezdett alma mintha a költő álmára utalna.

Baloldalt pedig, különös asszociáció, a filozófus és misztikus Simone Weil képe, aki az anarchisták oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban, bár lőni csak egyszer engedték, mert rövidlátó volt, és éppolyan bizonytalan volt, hová talál, mint Kirúg Hümér, a kancsal kocsmáros Az ellopott futárban.

Este, amikor erre jövök hazafelé, a kép előtt mécses ég. Megállok, de nincs nálam gép, nem tudom lefényképezni. A szemközti kapuban két fiú búcsúzkodik. Amelyik marad, hozzám fordul: „Tetszik? Én raktam oda a képet, mert annyira oda illik. Gyertyát is én szoktam gyújtani előtte.” Aztán kiderül, hogy nem is tudja, ki volt Simone Weil. A spanyol abszurd szelleme dolgozik tovább. Él Federico.