A Laboratooriumi utca a még épen álló városfal tövében húzódik a tallinni óváros északi részén. Egyik oldalán a fal, a másikon apró házak a középkortól az eklektikáig.
Az 1410 körül épült Plate-bástyával szemközti középkori kereskedőházon nagy félköríves kapu. Benyitok rajta. A hosszú, sötét kapualj végén belső udvar napfényes négyszöge. Az udvaron álló gyalupadnál magas, erős, fehér szakállú sztarec deszkát fűrészel, körülötte négy-öt fiúcska játszik. Kicsi kutya pillant meg, dühödt ugatással ront felém. Nyugodt hangon csillapítom, a sztarec is visszaparancsolja.„Jó napot”, mondom oroszul. „Magyarországról vagyok.”
„Ну, такой бывает, előfordul az ilyesmi”, mondja mosolyogva, s kérdő tekintettel várja a folytatást.
„Nemrég írtam a Háromkezű Istenanya-ikonról, s most láttam, hogy itt Tallinnban külön temploma van. Azt szeretném megnézni.”
„Hát az most zárva van”, mondja. „De jöjjön el holnap reggel a kilenc órai istentiszteletre.”
„Akkor már nem leszek Tallinnban”, magyarázom.
„Hát elég baj az. A papunk nincs itt, a templomba csak ő engedheti be. De nézzen körül legalább.”
Először az udvar hosszú oldalán álló installációt veszem szemügyre. Nagy állványon hét szent nagy méretű ikonja, a végén Mihály arkangyal dupla méretben. Fölöttük latin Plautus-idézet: A jóravaló ember jót kap, a rossz meg amit megérdemel. A hét szent ikonja alatt is latinul olvasható a hét erény neve. A latin nyelv eleve furcsa itt, egy ukrán görögkatolikus templom udvarán, de a hét erény és főbűn még inkább, hiszen ezeket az egyházszakadás utáni katolikus teológia dolgozta ki, mint az az alapműből, Carla Casagrande A hét főbűn-éből tudható, amelyet nekem volt szerencsém lektorálni 2011-ben az Európa Kiadó számára.
Anatolij megforgatja az állvány bal alsó szélére erősített biciklikereket. Zakatolás kezdődik, az ikonok alatti sínen ördög-vontatta fa kocsi indul meg lassan, rajta festett lángok között rettegő figurákkal, egyenesen bele a pálya végén fogait csattogtató hatalmas pokolbéli sárkány szájába. A sín túlsó végén egy hajó kormánykereke forog és csilingel, rajta a hét főbűn latin neveivel.
Közben az ikonok egyenként kinyílnak, mint a középkori katolikus szárnyasoltárok. Először mindegyik mögött az adott erénnyel ellentétes főbűn tárul fel, az erénnyel szemben nem orthodox ikon, hanem középkori viking-kelta stílusban megfestve, majd ez is kinyílik, s a mögötte feltáruló dobozban, mint egy kis színpadon, mozgó fa figurák és kihajtható festett táblák adják elő az adott bűn és erény küzdelmének egy-egy fordulatos történetét. Ezek nem egyszerű személyes kísértés-elbukás-megtérés-történetek, mint a középkori legendáriumokban. Mindegyik történet arról szól, hogy az ember valamiképpen a természet ellen vét, kapzsiságból, gőgből, irigységből kizsarolja, tönkreteszi a teremtett világot. A történet vége pedig mindig az, hogy a bűnöshöz közel állók imádkoznak érte, mire megjön az esze, lerombolja a környezetpusztító gyárat, bezárja az állatokat tönkretevő nagyüzemi tenyésztelepet, felhagy az olajszennyezéssel, és így tovább.
„A gyerekeknek szoktunk ezzel előadást tartani. Meg más figurákkal is”, mondja, és előadja a lovacska történetét, aki összehozza a szétszakadt családot.
Lelkesen dicsérem a kreativitását, külön kitérve a részletekre. „Te is rajzolsz?” vált át kollegiális tegezésbe. Bólintok. Innentől fogva иконописец-ként, ikonfestőként mutat be a többieknek.
„Gyere, nézd meg a műhelyeinket.”
Az udvar másik hosszú oldalán húzódó középkori ház lakásait két szinten műhelyek foglalják el: papírmerítő műhely, nyomda, scriptorium. Észt és ukrán önkéntesek dolgoznak itt, tartanak tanfolyamokat, készítenek levelezőlapokat, füzeteket, kiadványokat. Most ismerem fel, hogy az ő standjukat láttam a vasárnapi vásárban.
Munka a Labora műhelyekben. Roman Dragunov videója
A műhelymunka legkifinomultabb termékei a merített papírtól a kalligráfián és illusztrációkon át a borítóig teljesen kézzel készült könyvek. Egyet mutatnak Észtország élővilágáról. Ennek a párját Ferenc pápának küldték el ajándékba, most a vatikáni könyvtár őrzi.
Egy másikat is küldtek neki a galíciai huculokról, akik közül, utalásaiból ítélve, Anatolij is való. A Lembergből jött kalligráfus lány egy harmadikat is mutatni készül Ukrajna történetéről, de ekkor beszól a műhelybe Anatolij, hogy jöjjek, mert megjött a pap, kinyitja nekem a templomot.
A templomot az utca felőli középkori raktárépületben rendezték be. Kifelé zárt, csak az udvar felé van három csúcsíves ablaka. A fából ácsolt ikonosztázt ugyancsak Anatolij ikonjai díszítik, köztük a Háromkezű Istenanya.
„A Háromkezű Istenanya az ártatlanul bántalmazottak védőszentje, és hát ki a leginkább ártatlanul bántalmazott manapság, ha nem a természet?” magyarázza Anatolij a megfestett szentek ikonográfiáját. Köztük egyaránt vannak orthodox és katolikus szentek: Szent Laurus és Florus, a lovak védőszentjei, Assisi Szent Ferenc a gubbiói farkassal, Szent Miklós, aki nemcsak a halászok, de a halak védelmezője is.
A természet védelme kívül esik a hagyományos zsidó-keresztény gondolkodás horizontján. Az ember feladata a teremtéstől fogva, hogy „uralkodjék a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog” (Ter 1,26). „Az uralkodás pedig hatalmat jelent”, kommentálja ezt az 1. századi Barnabás-levél: „aki uralkodik, az parancsol”. A hagyományos keresztény felfogás szerint az egész természet egyfajta erőforrás csupán, amelyet Isten az ember használatára teremtett, mégpedig kimeríthetetlen bőségben. Ezért nagyon szimpatikus, hogy az itteni horizont kitágul, a természet szenvedő testvérünkké lesz – „hiszen az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig” írja Szent Pál a Római levélben –, amelyért felelősek vagyunk.
A másik szimpatikus horizont-tágulás, hogy itt komolyan veszik a kereszténység egyetemességét. Amerre csak jártam eddig keleten, az orthodoxok mindenütt eretneknek tekintették és lenézték a nyugati keresztényeket. Itt a katolikus szentek is felsorakoznak, a latin nyelv is helyet talál. Az egyik ajtón festett pszeudo-ikon-töredék, a keleti kereszténységet hetven éve támogató Kirche in Not, Bonifatiuswerk és Renovabis alapítványok nevével. A másik ajtón nagy ikon, amelyet a vasárnapi vásárra is kihoztak, a középkori füvészkönyvet író Bingeni Szent Hildegard képével, körötte társai, a füvek-fák, amelyekről írt, és a közöttük élő állatok.
Visszamegyünk az udvarra. Anatolij mint kollégát foglalkoztat, tartsam oda a deszkát, egy hatalmas angyal-ikon készül. „Van egy tornyunk az utcában, azt rendezzük be Mária-kápolnának. Ráérsz holnap délelőtt?” „Sajnos reggel indul a repülőm”, emlékeztetem. „Akkor majd legközelebb, ha erre jársz. С Богом, járj Istennel,” ad kezet.
