Szent György és más harcos szentek

Bejegyzésünk főszereplői, Szent György, Theodor és Demeter harcos szentek, 1100 k. Szentpétervár, Ermitázs

A harcos szentek rendkívül népszerűek voltak a középkori kereszténységben, különösen annak keleti felében. Számos ország választotta őket védőszentjéül, akár olyan tekintélyeket is felváltva vagy háttérbe szorítva, mint Szűz Mária. Kultuszuk, templomaik, képeik széles körben terjedtek, s utóbbiak ma is megtalálhatóak a legtöbb orthodox lakásban. Képüket sok ezred zászlajára varrták, s az orosz hadsereg legfőbb kitüntetése, az 1769-ben alapított Szent György-rend máig egyikük nevét viseli.

Viktor Vasznyecov: Plakát és bélyeg a háború áldozatainak javára való gyűjtésre, 1914

Harcos szentek a kereszténységben? A fogalom abszurditására ma már nehéz ráéreznünk, minthogy a kezdetben radikálisan pacifista vallás az utóbbi kétezer évben nagy mértékben rácáfolt eredeti elveire. De egy korai keresztény számára a fogalom éppolyan megütően hangzott volna, mint mondjuk számunkra a „buddhista halálosztagok” kifejezés, bár szemtanúi voltunk, hogy ilyenek irtották ki a burmai rohingyákat.

Jézus azt mondja a hegyi beszédben: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!” (Mt 5,38-39). Az első századok egyházatyái szerint ezért a keresztény még katonaként sem ölhet embert. Nagy Szent Bazil 13. kánonja szerint ha keresztény katona a háborúban embert ölt, három évig ne járuljon áldozáshoz.

Nagy Szent Bazil – ironikusan – két katonaszent között. Görög, 18. sz.

Az első keresztények ezt könnyen tehették. Egy pogány társadalom keretein belül éltek, Szent Pál ajánlására (Róm 13:4) elfogadták annak adminisztrációját és erőszakszervezeteit, s egyben azt is, hogy a pogány adminisztráció a maga etikája szerint megvédi fegyverrel a birodalmat. Hiszen mindez úgyis csak rövid ideig tart, s hamarosan újra eljön Krisztus. De amikor fordult a kocka, s a kereszténység elfogadásával majd államvallássá emelésével a keresztényeknek kellett ellátniuk a honvédelem feladatát, mégpedig rendkívül nehéz helyzetben, a birodalomra zúduló népvándorlás korában, a probléma nagyon is aktuálissá vált. Sok keresztény, ha megtehette, a leszerelést választotta, mint a „mi” savariai Szent Mártonunk, aki légiós tiszt létére a germánokkal való ütközet előtt lelkiismereti okból elutasította a fegyvert, s dezertőrként való kivégzése előtt csak egy éjszakányi türelmet kért a császártól. Az éjszakát imádsággal töltötte, s másnap a germánok ütközet helyett megadták magukat és békét kértek. A keresztény módszer bevált, Mártont szabadon bocsátották.

Simone Martini: Szent Márton elutasítja a fegyvert, 1312-17. Assisi, Cappella di San Martino

Nem tudni, vajon minden barbár nép megadta volna-e magát és békét kért volna, ha minden keresztény katona elutasította volna a fegyvert és imádkozott volna. A birodalom vezetése nem engedte meg magának ezt a kísérletet. A keresztény katonáknak is harcolniuk kellett, s ezt többségükben jó lelkiismerettel tették, hiszen hazájukat védték, s mert a római társadalomban minden szabad polgár vagy polgári, vagy katonai tisztséget viselt. Az egyház pedig, ha nem is jóváhagyta, de elfogadta ezt a kognitív disszonanciát. Feloldására a nyugati egyház Ágostontól kezdve tesz kísérletet az „igazságos háború” fogalmának megalkotásával, amelyet Aquinói Szent Tamás és a salamancai tomista iskola dolgoznak ki részletesen: ez olyan feltételekhez köti a keresztény polgár által vállalható háborút, hogy ha ma is minden keresztény katona és tábornok figyelembe venné őket, a világ jóval békésebb hely volna. A keleti egyház nem alkotott ilyen fogalmat, s mindmáig rossz szemmel nézi a keresztény ember részvételét a háborúban. Csupán „kisebbik rossznak” tartja ellenséges támadás esetén, s az ellenséget ölt katonáktól a háború után bűnbánatot és lelki felépülést követel.

A harcos szentek nem is katonákként, hanem mártírokként lettek népszerűek. Mindannyian azzal kezdték dicsőséges földi pályafutásukat, hogy a keresztényüldözések idején szilárdan kitartottak hitük mellett, s ezért kínzásokat, majd mártírhalált szenvedtek. Korábbi életük tulajdonképpen nem is annyira fontos, és többé-kevésbé hasonlít egymáshoz: valahol a provincián születtek a 2-3. században, aztán vagy beálltak a hadseregbe, amely ott valószínűleg a felemelkedés egyetlen útját jelentette, vagy sem (igen, sok harcos szent nem volt katona), s egy ponton választás elé kerültek, hogy áldoznak-e a hadsereget patronáló isteneknek, illetve az istennek tekintett császárnak, vagy sem. Ennek elutasítása és az ebből következő szenvedés és halál lett életük legfontosabb momentuma, az a stirb und werde, amelytől a vértanúság csodálatos példáivá váltak, hatalmas mennyei szentekké, akiknek segítségét kérve keresztények tömegei zarándokoltak sírjukhoz. Jellemző, hogy első említésükkor – a 4-5. századból fennmaradt vértanú-aktákban, vagy Szent Tiron Teodor esetében Nüsszai Szent Gergely őt dicsőítő beszédében – egyetlen szó sem esik harci tetteikről, csakis vértanúként tanúsított bátorságukról. És legkorábbi ábrázolásaikon sem sárkányt vagy pogányt ölnek, hanem dicsőséges szentekként állnak egymagukban, vagy Isten mennyei trónusa mellett.

Szent Tiron Theodor és Szent György Mária trónusa mellett. 6. század, Sinai kolostor

Éppen vértanúként való népszerűségük tette őket nagy harcos szentekké, évszázadokkal haláluk után, amikor egy-egy várost sújtó ostrom idején a város lakói az ő erejükben bízva hozzájuk fohászkodnak. S ha a város túlélte az ostromot, nyilvánvaló volt, kinek köszönhették ezt. Jó példa erre a Szent György mellett leginkább tisztelt harcos szent, Szent Demeter. Ő a Balkán akkori római tartományi központjában, Sirmiumban (ma Sremska Mitrovica – Szávaszentdemeter – a Vajdaságban) élt és szenvedett mártírhalált a 3. században. Mártíraktája szerint nem is katona volt, hanem polgári tisztviselő és diakónus. A gótok hamarosan feldúlták a vidéket, s így a tartományi központot Thesszalonikibe tették át. Ott építettek bazilikát az időközben népszerűvé vált szentnek is, ahová testét is átvitték. A Balkánra özönlő szlávok többször is ostromolták Szalonikát, de minden alkalommal visszaverték őket Szent Demeter segítségéért könyörögve, s voltak, akik látták is őt teljes fegyverzetben, fehér lovon harcolni az ellenséggel. Az 1380-as kulikovói csatában pedig a moszkvai sereg az ő pártfogásával győzte le az Arany Hordát, így lett Oroszország harcos szentje is.

Krisztus és Szent Demeter. Görög, 18. sz.

Hasonló módon lett Krisztus békességszerető apostolából, a Compostelában nyugvó Szent Jakabból San Jaume Matamoros, a mórokat a (meg nem történt) clavijói csatában fehér lovon aprító Mórölő Szent Jakab, a spanyol Reconquista patrónusa.

Giovanni Battista Tiepolo: Compostelai Szent Jakab legyőzi a mórokat, 1750 k. Budapest, Szépművészeti Múzeum

Miután harcos szentté váltak, a vértanúk egy darabig még továbbra is egymagukban vagy párosával állva jelennek meg az ikonokon, csak még fegyvert is öltenek. Ha pedig житие / vita, kis életrajzi képek is keretezik ikonjukat, azon többnyire továbbra is vértanúságuk jelenetei, s nem harci tetteik szerepelnek szentségük hivatkozási alapjául.

Szent Theodor Sztratelatész. 16. sz. közepe. Novgorod, Múzeum

Szent Tiron Theodor. Részlet az előző bejegyzésben közölt 14. századi novgorodi Angyali Üdvözletről. Novgorod, Múzeum

Szent György, 13. sz. Sinai kolostor

Jovan mester (Ohrid és Ny-Makedónia): Szent György, 1266-67

Szent György a novgorodi Szent György-kolostorból, ma a moszkvai Uszpenszkij-székesegyházban (lásd az előző bejegyzést)

Szent György. Konstantinápoly, 12. sz.

Szent Demeter. Konstantinápoly, 10. sz. New York, Metropolitan Museum

Szent Demeter. Görög ikon, amelyet Bessarion görög bíboros ajándékozott Niccolò Perottinak a 15. században, tetején olajtartóval, benne szent olajjal a szent thesszaloniki sírjáról. Sassoferrato, Museo Municipale

Szent György és Demeter. Kastoria, Szt. Kozma és Damján temploma, 1180-1200

A katonaszentek ábrázolása a 9-10. századdal kezdődően válik mozgalmasabbá. Köszönhető ez egyfelől a képrombolás után újjáéledő ikonfestészet frisseségének, másfelől annak, hogy ekkortól kezdve új, apokrif történetek kezdenek bebocsátást kérni a szentek legendáiba. A folyamat kétirányú: nemcsak az új szövegek kérnek ábrázolást, hanem az új képtípusok is új történeteket ihletnek.

A legszembetűnőbb változás, hogy hirtelen minden harcos szent lóhátra kap, s lándzsával kezd ledöfni valami gonoszt: egy gonosz ellenséget, keresztényüldöző uralkodót, vagy egy gonosz sárkányt. Honnan jön ez a toposz?

Szent Demeter megöli Kalojan bolgár cárt. Mellette tanítványa, Nesztor. Kijev, 12. sz.

A későantik vizualitás egy gyakori forrása, amit nemigen szoktunk figyelembe venni, pedig római-bizánci területen mindennapos használatban voltak, és ma is bőségesen látni belőlük múzeumokban és online numizmatikai árveréseken: a bajelhárító amulettek, a rontás ellen viselt talizmánok. A 3-6. század között ezeknek egy fontos forrása volt a máig fennmaradt Salamon testamentuma című zsidó-keresztény mágikus könyv, amely szerint Salamon király magától Mihály arkangyaltól kapott varázsigéket és egy pecsétet a démonok, elsősorban Lilith vagy Abyzou/Obyzouth női démon, az újszülött gyermekek gyilkosa ellen. A pecséten maga Salamon ül ágaskodó lovon, amint lándzsával ledöfi a földön heverő démont, illetve sok esetben az ezt helyettesítő kígyót.

Az amulettnek köszönhetően a gonoszt ledöfő „szent lovas” (sacred horseman) képi formulája széles körben elterjedt a későantikvitásban. Amikor a Testamentumot a kereszténység legkésőbb a 8-9. század felé zsidó eredete illetve mágikus tartalma miatt elengedte, valamilyen új tartalmat kellett találni a továbbra is eleven képi formulának. Úgy tűnik, ebbe az űrbe léptek be a harcos szentek. Már a 6. századból ismerünk olyan makedóniai kerámiaikont, amelyen a kígyót lándzsával – igaz, még ló nélkül – már két harcos szent, György és Kristóf döfi le.


Az első olyan ábrázolások, ahol a képi toposzt teljes egészében harcos szent ölti magára, azaz vágtató lovon ülve lándzsával döf le egy gonoszt, a 10. századi Grúziából származnak. Úgy látszik, itt, a birodalom peremén érezték először szükségét – és elég szabadságot is hozzá –, hogy a kiürült képi formulát egy ismerős szenttel töltsék fel. Ez a szent György volt, akinek kultusza a Szentföldön, lyddai (ma Lod, Tel Avivtól 15 km-re délre) sírja körül bontakozott ki – Nagy Konstantin is támogatta, s a zarándokok rendszeresen látogatták és tudósítottak róla –, de aztán átment a kappadókiai szír barlangkolostorokba. Grúzia mindkét kultuszközponttal rendszeres kapcsolatban volt: az országot Kappadókiából érkező szír szerzetesek térítették meg, s aztán a grúz zarándokok rendszeresen jártak Jeruzsálembe, ahol grúz kolostor is volt.

Szent György romos sírtemploma, mellette mecset Lyddában. Konrad von Grünenberg, Beschreibung der Reise von Konstanz nach Jerusalem, 1487, fol 33r

Szent György ezeken a jellegzetes észak-grúziai, főleg a szvaneti nemesfémbányák vidékén készült aranyozott ezüst ikonokon még nem sárkányt öl, hanem embert. Az ember pedig nem más, mint Diocletianus császár. A grúz temperamentum nem bírta elviselni, hogy a keresztényüldöző császár megússza az egész balhét, s a harcos nagymártírt küldték rá, hogy végezzen vele.








De hogy jön a képbe a sárkány?

A sárkány/kígyó/őshal ledöfése mint a kozmikus rossz alávetése nagyon archaikus motívum, amely az antik mezopotámiai mitológiában a világ teremtéséhez kötődik. Írtam már az etióp „bálnaölő Rafaellel” kapcsolatban, hogy ezekben a mítoszokban a világ teremtése a vizek mélyén élő nagy őshal – Tiámat, Leviatan stb. – levadászásával vagy rögzítésével kezdődik. Így szerepelt a héber teremtéstörténetben is, míg a Kr.e. 6. századi végső szerkesztéskor ki nem maradt belőle, de maradványai szétszóródtak a zsoltárokban és Jób könyvében.

Hórusz ledöfi a Széth-krokodilt. Ablakkeret részlete, Kr.u. 4. sz. Louvre

Rafael arkangyal (jobbra) lándzsájával rögzíti a bálnát, amelyre kolostort építettek. A Tana-tavi Ura Kidane Mihret kolostortemplom egyik kapuján.

Nem csoda, hogy a Salamon-pecsét „szent lovasa” sok amuletten kígyót vagy sárkányt döf le a démon helyett, illetve hogy a démon ezek képét ölti. S nem csoda ezért az sem, hogy amikor a „szent lovast” harcos szent helyettesíti, ő is gyakran kígyót vagy sárkányt szúr át lándzsájával, mint a rossz jelképét.

Az első ismert sárkányölés nem Szent Györgyhöz, hanem Szent Tiron Theodorhoz kötődik. Az előző bejegyzésben láttuk, hogy 9. századi apokrif legendája szerint meg kellett ölnie egy sárkányt, amely fogságban tartotta anyját.

Nyikifor Isztomin Szavin: Szent Tiron Teodor megöli az anyját fogva tartó sárkányt, és hazavezeti anyját. 17. sz. eleje, Sztroganov-iskola. Szentpétervár, Orosz Múzeum

Ezért az első fennmaradt lovas sárkányölést is Szent Theodor végzi. A vele párban álló Szent György még továbbra is Diocletianust döfi le.

Szent Theodor kígyót, Szent György pedig embert döf át lándzsájával. 9-10. sz. Sinai kolostor. Weitzmann szerint ott élő grúz szerzetesek munkája.

Szent Theodor (vagy Demeter) és Szent György együtt haladva császárt és kígyót ölnek lándzsával. Grúz ikon töredéke, 12. sz. Mestia, Szvaneti Nemzeti Múzeum

De a harcos szentek szerepeit tisztelőik átviszik egymásra, s így hamarosan a sárkányölő Szent György képei is megjelennek.

Szent György zománc ikonja. Grúz, 12. sz. Tbiliszi, Nemzeti Múzeum

Szent Theodor és Szent György együtt ölnek kígyót. Kappadókia, Yılanlı Kilise, 10. sz.

A sárkányölő Szent György apokrif legendája a 11. században születik meg Grúziában. Innen kerül a szentföldi keresztesek közvetítésével Európába, ahol Jacobus da Varagine illeszti be 1260 körül a Legenda Aureába, a szenteknek a középkori Európa számára mértékadó legendagyűjteményébe. A történet szerint a líbiai Silene várost sanyargatta a közeli tóban lakó sárkány, aki szűz lányokat követelt táplálékul. Amikor a király lányára esett a sorshúzás, s már ki is kísérték őt a tóhoz, s a sárkány előmászott, hogy felfalja, hirtelen ott termett fehér lovon Szent György, s egyetlen lándzsadöféssel végzett a sárkánnyal. Utána megparancsolta a lánynak, hogy övével kösse meg a sárkányt, és vonszolja be a városba. A király hálából temérdek pénzt adott a lovagnak, de az szétosztogatta a szegények között, majd eltűnt. A város népe, ámulatából felocsúdva, megtért kereszténynek.

Szent György életrajzos ikonja, Novgorod, 14. sz. Szentpétervár, Orosz Múzeum. A meseszerűen lebegő cselekményt még itt is a szent vértanúságának jelenetei veszik körül

Szent György, Novgorod, 15. sz. Szentpétervár, Orosz Múzeum. Ez a mesterien komponált ikon lesz a legtöbb későbbi Szent György- és más harcosszent-ikon mintája

Szent György. Kréta, 1500 k. Velence, Istituto Ellenico

Sárkányölő Szent György kompozíciója aztán további részletekkel gazdagodhat. Az alábbi orosz ikonon például érdemes megfigyelni lándzsát tartó kezét:



A felemelt két ujj a beavatott számára egyértelműen jelzi, hogy óhitű ikonról van szó. Az óhitűek (sztaroobrjadci, raszkolnyiki) azok az orthodox hívők voltak, akik nem fogadták el a Nyikon moszkvai pátriárka által 1652-től bevezetett rituális reformokat (amelyek alapvetően az orosz és görög szertartás összehangolását szolgálták). Ettől kezdve kemény üldöztetésben volt részük. Sokan elvándoroltak közülük a birodalom határvidékeire, ahol jobban békén hagyták őket: egy ilyen közösség temetőjéről írtam is. Egyik megkülönböztető jelük a felemelt két ujj volt, mert a reform követői három ujjal vetettek keresztet, míg a régi szertartás hívei kettővel. Ők ragaszkodtak jobban a hagyományos ikonokhoz is, míg a reformerek sok újdonságot átvettek a nyugati művészetből.

Vaszilij Szurikov: Az óhitű Morozova bojárnő elhurcolása, 1887. Tretyakov képtár. A bojárnő makacsul a magasba emeli két ujját, amit oldalt álló hitsorsosai némelyike viszonoz

Egy másik motívum a lovag mögött a nyeregben ülő kisfiú. Ez egy görög fiú volt, akit a törökök raboltak el Mitilénéről éppen Szent György napján, s egy pasának adtak el. Ő is és anyja is szüntelenül imádkoztak szabadulásáért, s a következő évben Szent György napján, pontosan abban az órában, amikor elrabolták őt, Szent György megjelent fehér lovon a pasa udvarában, felragadta a fiút, aki éppen kávét/bort vitt a pasának, s visszarepítette őt oda, ahonnét elhozták. A fiú ezért tartja kezében a kávés findzsát vagy a boros poharat.




A többi harcos szent képe is a lándzsás „szent lovas” toposzához idomult, s többnyire Szent György jól bevált pózát öltik magukra. Szent Demeternek például saját lándzsás legendája is kialakul: 1207-ben, Thesszaloniki újabb ostroma idején kilovagol a bolgárok táborába, s annak közepén személyesen döfi le Kalojan bolgár cárt.

Szoluni Szent Demeter. Rosztov, 16. sz.

Szent Demeter, 19. századi orosz réz ikon

Szent Demeter, kétoldalt Szent Györggyel és Szent Mercuriusszal. Görög, 16. sz.

A harcos szentek sok képen egymás hatását erősítve, együtt hajtják végre csodatetteiket, amivel az ókori Dioszkuroszok és egyáltalán az indoeurópai ikerlovasok bevett motívumát ismétlik.

Szent György és Szent Demeter. Bolgár, Perushtitsa, 18. sz. Szófia, Nemzeti Galéria

Szent György és Szent Demeter. Sachkhere, Grúzia, 12. sz.

A Szent György-ábrázolásoknak különösen szép, színes, izgalmas változatai az etióp Szent György-ikonok és freskók, mint alább a Tana-tavi kolostorokból és a gondari székesegyházból. Ezeknek sajátos ikonográfiájáról külön is írok majd.