Velence királynője

Velence a tengerek királynője. De magának Velencének is van királynője? Igen. A Rialtótól a San Marco felé araszolva a patkányjáratokban, a San Zulian templom közelében, a Ponte dei Bareteriről letekintve azt az utcanevet olvassuk: Fondamenta Morosini della Regina – a Morosini Királynő rakpartja.



A Morosini család kétségkívül az egyik legrégebbi és legtekintélyesebb Velencében. Ama tizenkét – számuk miatt „apostolinak” nevezett – család közé tartoztak, akik először menekültek Attila elől a lagunákba, s akik bizonyítottan résztvettek Paoluccio Anafesto dózse (697-717) megválasztásában. A Serenissimának fennállása alatt négy dózsét, négy dogaressát (dózse-feleséget) és huszonhat procuratort adtak.

„Die Herzogin von Venedig”, azaz a velencei dogaressa. „Nézd meg gondosan ezt a képet, ha netán tudni akarnád, milyen fényűzően öltözteti testét egy hercegnő Velencében, olasz földön, amelyet kevesen ismernek. Német földön nem találunk ilyen gazdagon öltözött hölgyet.” Jost Amman metszete az Im Frauwenzimmer Wirt vermeldt von allerley schönen Kleidungen vnnd Trachten der Weiber (A budoárban. A világ minden szép női ruhájáról és viseletéről), Nürnberg, 1586. c. könyvből.

A Morosini család egyik tagja azonban még ennél is magasabb rangra emelkedett. Tomasina Morosini életébe szó szerint belovagolt fehér lovon – vagy talán fehér gondolán – a szőke herceg, s az ő révén lett Magyarország királynéja. Hogy is történt ez?

„Amikor második András király, negyedik Béla király és Kálmán herceg apja, első feleségének a halála vagy inkább meggyilkolása után az egyház megbízásából átkelt a tengeren a Szentföldre, hogy az Úr sírjáért hadakozzék, s ott győzött, majd szerencsésen, tisztelettől övezve hazafelé tartott, végül Itáliában kötött ki, és bizonyos viszonzás okából Estei őrgrófnál nagyszerű vendéglátásban részesült. Ez az őrgróf pedig, miután megtudta, hogy a király özvegy, kiváló szépségű és ragyogó ékességű leányát a király színe elé vezettette. A király pedig, látva, hogy a lány szép és bájos tekintetű – mivel különben is meg akart nősülni –, még ugyanazon a napon megkötötte a frigyet, és magával hozta Magyarországra.

András király halála után pedig ez az úrnő, midőn visszatérni készült szüleihez, egybehívta Magyarország főembereit, az érsekeket és a püspököket, és nyilvánvaló tanújelekkel bemutatta nekik, hogy a király magzatával terhes, s így tért vissza Este nevű birtokára. Ott az apja házában fiúgyermeket szült, akit a keresztségben Istvánnak neveztek el. […] István Velencébe ment. Ott azután az egyik tehetősebb és gazdagabb velencei polgár, amikor hallotta és – az igazságnak megfelelően – megbizonyosodott róla, hogy ő a magyar király fia, feleségül adta hozzá a lányát. Ettől a nőtől Istvánnak fia született, akit apjának nevéről Andrásnak nevezett el.”

A Képes Krónika (1358, Bollók János fordítása), amelyet a História 2001/1 számában Zsoldos Attila idéz forráshivatkozás nélkül III. András eredetéről szólva, több részletben is korrekcióra szorul, ami azonban a lényegen nem sokat változtat. II. András nem ekkor (1234-ben), hanem jó tizenöt évvel korábban, 1217-18-ban vezetett hadjáratot a Szentföldre (amely katonailag ugyan nem sok sikerrel járt, de diplomáciailag nagyban emelte a magyar király tekintélyét, s megszerezte neki a „Jeruzsálem királya” címet, amelynek azóta utóda, Ferenc József veszi jó hasznát). Első felesége, a Bánk bánék által 1213-ban meggyilkolt Gertrúd után pedig második is volt már eddigre, Jolánta, Courtenay-i Péter auxerre-i és namuri gróf leánya. Harmadik feleségét, Estei Beatrixet 1233-as itáliai zarándoklatán, röviddel Jolánta halála után ismerte meg, és Magyarországon vette el 1234-ben. S végül Beatrix nem egyszerűen „visszatért”, hanem hazamenekült Estébe. András idősebb fiai, a későbbi IV. Béla és a később a muhi csatában elesett Kálmán herceg kezdettől ellenezték hatvan éves apjuk új házasságát, és gyanakvással fogadták a fiatal asszony terhességét, azt híresztelvén, hogy az igazi apa valójában Apold fia Dénes főúr. II. András 1235. szeptember 21-i halála után őrizet alá is helyezték Beatrixet, aki német földre szökött, s Marburgban szülte meg fiát, Utószülött Istvánt.

Kalandos a száműzött hercegek sorsa. Csodálom hogy István herceg életéről nem rendeztek még TV-sorozatot, sem történelmi regényt nem írtak róla. Milyen lehetett egy királyi trón lehetséges várományosának lenni, ezzel a kártyával városokat és fejedelemségeket bejárni, szövetségeseket szerezni, örökösnőknek udvarolni, egy életet a minden vagy semmire feltenni?

István herceg Estében nevelkedett, bejárta Hispániát és a Pó-síkság fejedelmi udvarait, Ferrarát, Veronát, Ravennát, majd Velencében telepedett le. Itt elnyerte Michele Morosini patrícius lányának kezét, nyilvánvalóan nem a velencei nagytanács engedélye nélkül, akik tudták, milyen hasznos lenne egy Velence-barát magyar király abban a helyzetben, amikor a Serenissima és Magyarország Dalmácia birtokáért civakodott egymással. Itt születik 1265 körül fiuk, András, aki a körülmények szerencsés összejátszása folytán, és minden várakozás ellenére 1290-ben magyar trónra jut. Elődje, IV. László király, IV. Béla unokája ugyanis kun szeretőinek sátraiban töltötte idejét, feleségétől, a nápolyi Anjou Izabellától irtózott, s így törvényes fiúutód nélkül halt meg. A magyar főurak ekkor fordulnak az Árpád-ház Velencében felejtett „utolsó aranyágacskája” felé, ahogy 1303-as nekrológja nevezi. Andrást Magyarországra hozatják és 1290. július 23-án királlyá koronázzák.

Lodomér esztergomi érsek két megbízottja Magyarországra hozza András herceget. Képes Krónika, 1358

A sietségbe és a törvénytelen származással kapcsolatos kételyek szőnyeg alá söprésébe az is belejátszott, hogy a magyar trónra más is igényt támasztott. IV. László nővére, Mária ugyanabba a nápolyi Anjou családba ment férjhez, amelyből IV. László nősült. Fia, Anjou Martell Károly anyai ágon követelte magának a magyar koronát, s igényét a pápa is támogatta. Az önállósulni igyekvő magyar főuraknak azonban a legkevésbé sem hiányzott egy erőskezű idegen uralkodó, illetve a pápa befolyásának növekedése. Az 1295-ben elhunyt Martell Károlynak csupán fia, Anjou Károly Róbert szerzi meg a magyar trónt 1308-ban, miután a főurak III. András 1301-es halála után még két saját választású királlyal is megpróbálkoznak. Nem is csoda, hogy a magyar Anjou-királyok alatt III. András emléke egyre negatívabbá vált, egy idő után már nyíltan törvénytelennek tartják, és okleveleit csak abban az esetben tekintik érvényesnek, ha Károly Róbert is megerősítette őket.

III. András ezüst dénárja, 1290-1301

De vissza Velencébe. András még kiskorú, amikor apja, Utószülött István herceg meghal. Gyámságát anyjának bátyja, Albertino Morosini vállalja magára. Amikor 1290-ben Magyarországra jön, anyja és nagybátyja utána jönnek egy hivatalos velencei küldöttség élén, amelynek célja, hogy gratuláljon királlyá választásához, és végleges megoldást találjanak – természetesen Velence javára – a dalmáciai kérdésre. András Szlavónia hercegnőjévé teszi anyját, nagybátyját pedig beemeli a magyar nemességbe, majd 1299-ben örökösévé teszi. A király 1301-es halálát követően azonban anyja és nagybátyja magyarországi birtokait elkobozzák, s ők hazatérnek Velencébe. Donato Contarininek a bécsi Nationalbibliothekben őrzött Cronaca veneta sino al 1433-ja (Cod. 6260, fol. 106v.) szerint egy házat építettek a San Zulian templom mellett, s a királyné ott élt 1311-ben bekövetkezett haláláig:

„…Andreas nepote de lo dicto messer Albertin morì et non laso nisun eriede et conuene lo regno uiolentemente in man de realli tirani e prese per maior partido messer Albertin de recondur la sorela et la sua persona a Veniexia con quelle solamente perche la roba li fu tolta et venuto a Veniexia lo dicto messer Albertin el qual era spendidissimo et de degno prosepia esendo la sorela stata regina per honor suo et de la casa sua el feze edificar una posesion in S. Zulian in la ruga driedo le case del monastier de S. Zorzi avanti che se ariva al ponte de le balote et lì abitò la dicta regina in fina che quella uisse et uegniva ciamada quela corte de la regina et cusì se ciamo fino al presente zorno…”

„…András, a mondott Messer Albertin unokaöccse örökös nélkül elhunyt, s országa zsarnok királyok kezére jutott, s Messer Albertin legfőbb gondja az lett, hogy épségben hazavezesse nővérét és önmagát Velencébe, minthogy minden birtokát elkobozták. Velencében Messer Albertin, aki bőkezű volt, és igen rátarti, minthogy nővére királyné volt, a maga és családja dicsőségére egy házat épített a San Zulian plébánia területén, a Szent György kolostor házai mögötti utcában, még a Ponte de le Balote előtt. A királynő ott élt élete végéig, s azt a házat a Királynő Udvarának hívták, s így is hívják mind a mai napig…”

Szent György domborműve a San Zulian templom terén, a Szent György-kolostor egykori házainak kezdetén. A Ponte de le Balote fahíd volt 1725-ig, amikor isztriai kőből építették újjá. Neve a dogék és más tisztviselők választásához használt ballottákból, lenvászon labdácskákból ered, amelyeket a szomszédos Calle de le Balotén gyártottak. A Fondamenta Morosini della Regináról nyíló udvar csak 1743 óta viseli a Tramontin nevet Zuane Tramontin itt megnyílt elefántcsontfaragó műhelye után (a Két Elefánt cégére alatt); azelőtt ez lehetett a Királynő Udvara.

Ez az a ház, amely ma is a Morosini Királynő nevét viseli, aki Attila országából kényszerült hazamenekülni az Attila által a lagunák közé kényszerített velenceiek földjére. Talán a legrégebbi olyan ma is álló ház a világon, amelyiknek igazolhatóan magyar kötődése van.

Attila, Isten ostora, 15. századi itáliai bronz érme (Budapest, Nemzeti Múzeum), és másolata Donato Contarini Cronaca veneta sino al 1433-jának idézett bécsi kéziratában.

Kilátás a Fondamenta Morosini della Regináról az örmény Szent Kereszt-templom felé, és ugyanez Giovanni Pividor 19. századi rajzán