Áttűnés: Hosszú menetelés

Abbey Road, London. Iain Macmillan fotója a Beatles Abbey Road nagylemezéhez. 1969. augusztus 8., közvetlenül az együttes felbomlása előtt

Black Sea Road, Jejszk, gyógyfürdő- és kereskedőváros az Azovi-tenger partján. 1910-es évek, közvetlenül a birodalom felbomlása előtt.

És ha már az időgépben ülünk, nézzünk meg még néhány látképet Jejszkről, erről a bájos kisvárosról, amelynek volt három nagy utcája szép eklektikus épületekkel és Singer varrógépbolttal, kikötője és gőzhajózási társasága, leánygimnáziuma és sétatere, sőt artézi kutat is fúrtak, a vasút is megérkezett és az első vasúti hidat is megkezdték építeni közvetlenül a birodalom felbomlása előtt. A víz a főutcán még ma is megvan. Zebra felfestésére már nem maradt idő.

Levél a frontra

„Жди меня и я вернусь” – „Várj reám, s én megjövök”, írta Konsztantyin Szimonov 1941-ben a frontról küldött levelében barátnőjének és későbbi feleségének, Valentyina Szerova filmcsillagnak (aki azonban nem várt rá, hanem összeszűrte a levet Rokosszovszkij marsallal). A vers, amely csak hónapok múlva vált nyilvánossá, Matvej Blanter zenéjével a Nagy Honvédő Háború egyik nem hivatalos himnuszává vált, s katonák és katonafeleségek millióiban tartotta a lelket és a reményt.

A most folyó ukrán honvédő háborúban megfordul a szereposztás, s az otthon maradt nők küldenek levelet a frontra, hogy kitartásra buzdítsák harcoló kedveseiket, és minden ukránban felszítsák a hazaszeretet lángját. Így fogalmaz beköszöntőjében a levél ihletője, Ivan Kravcsisin filmrendező, aki feleségével, Nataliával együtt tervezte és fotózta a levél egyes lapjait, s akinek filmjei – például a Політ золотої мушки (Az arany légy röpte, 2014) – nagyon egybevágnak az album képi világával.


A levél ugyanis nem más, mint egy tizenkét lapból álló album. Minden lapról egy egy gyönyörű ukrán lány tekint a levél olvasójára, más-más ukrán régió népviseletébe öltözve. A népviselet darabjai autentikusak: többségükben a kolomeai, tarnopoli és prelesznei múzeumokból, valamint Natalia Kravcsisin és három másik fotózott lány magángyűjteményéből származnak. A fényképek hátulján részletes leírást adnak az öltözet egyes darabjairól, megjelölik származási helyét Ukrajna hagyományos régióinak térképén, és archív fotókat is mellékelnek arról, hogyan viselték annak idején.

Népviseletbe öltözött lányokkal buzdítani a fronton harcoló fiainkat, s erősíteni egyúttal a nemzeti összetartozást talán archaikusnak tűnik nekünk, akik utoljára az első világháborúból láttunk hasonló kiadványokat. De az elképzelés jól illeszkedik egy megkésett nemzet nemzetépítő törekvésébe. A képek, a lányok, a viseletek gyönyörűek, a tipográfia ízléses, az archív fotók és a szövegek jól válogatottak és informatívak.

Kár, hogy a levelet nem az egész Ukrajna írta alá. A keleti fronton pusztuló kárpátaljai magyar, bukovinai román, galíciai lengyel, tengermelléki orosz, halicsi karaita, krími tatár katonák hiába keresik szeretteik képét az albumban. Ezek az innen-onnan Ukrajnába forgácsolódott néptöredékek elfelejtődtek a nemzetépítés hevében.

Helyettük szól, pars pro toto, a Várj reám magyar változata, amely a más nyelvűeknek is meglepetés lehet. Ez ugyanis nem azonos a Szovjetunióban közismert Blanter-verzióval. Bármennyire hitelesen orosznak tűnik is, magyar zeneszerző, Negrelli Henrik műve. Nagy sikert lehet vele aratni orosz szöveggel, orosz társaságban. A magyar fordítást pedig Lányi Sarolta készítette, valószínűleg egyáltalán nem a frontra gondolva, hanem férjére, Czóbel Ernőre, aki a szibériai gulágról küldött levelekkel tartotta benne a lelket (s az ő családjukra való utalásként változhatott a сын и мать „lányom és apám”-ra). Előadója Darvas Iván, akinek anyja prágai cári orosz emigráns volt, 1945-ben a Vörös Hadsereg tolmácsaként szolgált, 1956-ban forradalmi bizottságot szervezett, amiért két évet ült és évekig segédmunkásként dolgozott, majd 1965-ben A tizedes meg a többiek kultfilmben szerepelt, úgyhogy szintén sokrétű viszonya lehetett ahhoz, amiről énekel.


Konsztantyin Szimonov: Várj reám. Lányi Sarolta fordítása, Negrelli Henrik zenéje. Előadja Darvas Iván

Жди меня, и я вернусь. Только очень жди, Жди, когда наводят грусть Желтые дожди, Жди, когда снега метут, Жди, когда жара, Жди, когда других не ждут, Позабыв вчера. Жди, когда из дальних мест Писем не придет, Жди, когда уж надоест Всем, кто вместе ждет. Жди меня, и я вернусь, Не желай добра Всем, кто знает наизусть, Что забыть пора. Пусть поверят сын и мать В то, что нет меня, Пусть друзья устанут ждать, Сядут у огня, Выпьют горькое вино На помин души... Жди. И с ними заодно Выпить не спеши. Жди меня, и я вернусь, Всем смертям назло. Кто не ждал меня, тот пусть Скажет: - Повезло. Не понять, не ждавшим им, Как среди огня Ожиданием своим Ты спасла меня. Как я выжил, будем знать Только мы с тобой,- Просто ты умела ждать, Как никто другой.

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon, várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom; várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap, várj, ha nem is jön levél innen néhanap; várj, ha nem vár senkit ott haza senki már, és ha unszol is bárki, hogy nem kell várni már. Várj reám, s én megjövök. Fordulj mástól el, bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell… Ha lemondtak rólam már lányom és apám, s jó barát már egy se vár – te gondolj mégis rám. Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük – várj te változatlanul, s ne igyál velük. Várj reám! Ó átkelek minden vészen én. Aki nem várt, rám nevet: „Szerencsés legény.” Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt, hogy te voltál ott velem hol halál maraszt, s te mentettél meg, de hogy? Egyszerű titok: várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.

Az Alhambrára emlékezve

Amikor harminc éve először hallottam a Recuerdos de la Alhambrát Narciso Yepes előadásában, rettenetesen nehéz darabnak gondoltam, egyetlen gitárra írt négykezesnek, a virtuóz gitárjáték csúcsának. De elbűvölt, és azt kértem tanáromtól, hadd legyen ez a vizsgadarabom. Csak gyakorlás közben jöttem rá, mennyire egyszerű. Egyetlen nyugodt, nagy ívű romantikus dallam, mint egy velencei gondolásdal, s ezt a könnyed és tágas tartószerkezetet rajzolja körül folyamatosan a három középső ujj tremolója, ez teremti meg a kristálypalotát, ahogy az angol romantika az Alhambrát elnevezte. Mert ugyanígy épül fel maga az Alhambra is.


Francisco Tarrega: Recuerdos de la Alhambra (1896). Leo Brouwer koncertfelvétele az 1970-es évekből

Kilátás

Ronda, Andalúzia

Sevilla, repülőtér. A röntgen valami elektronikát észlel a zsák gyomrában, ami nem is csoda, mert azt evett reggelire. A huszonéves biztonsági őr félrevon. „Legyen szíves, nyissa ki, mert a könyvektől nem látni jól.” Döbbenten nézek rá. „De hiszen éppen a könyvektől lehet jobban látni.” Tűnődik, miközben a keze gépiesen végzi a munkát. „Nem is azt mondanám, hogy jobban”, mondja, „hanem hogy szélesebb körben.” Befejezi, bezárja a zsákot. „Señor, yo soy un gran lector. Az olvasás olyan, mint a hegymászás. Nehéz az út felfelé”, mutat a feszülő zsákra, „de ha egyszer felért az ember, onnan már sokkal tágasabb a kilátás.” Kezet rázunk.

La Lastra kilátó, Andalúzia

Az ég madarai

A Colossal portálon nemrég jelent meg szép poszt Caner Cangül fotóival és Kate Sierzputowski rövid szövegével azokról az oszmán kori „madárházakról”, amelyeket miniatűr mecsetek és paloták formájában faragtak ki és illesztettek bele igazi mecsetek és paloták homlokzatába. Az írásnak egy bővebb, jobban illusztrált változata már korábban megjelent Caner Cangül saját Istanbulium blogján, és egyáltalán, a téma bőven jelen van az isztambuli városjáró blogokon. A „verébpalotákat”, ahogy a népnyelv elnevezte őket, alapvetően vallásos indíttatásból, Isten teremtményei iránti jócselekedetként emelték, de szépen illeszkednek az isztambuliak állatszeretetébe, akik ritkán tartanak saját háziállatot, de odaadóan gondoskodnak a város közkutyáiról és közmacskáiról, mint azt nemrég láttuk az Isztambul macskáiban.


A közmadarakról való gondoskodásnak Európában inkább szekuláris gyökerei vannak, a cinegeetetéstől a gólyakeréken át a madarak és fák napjáig. Ezért is érdekes, hogy Sevillában a madarak védelméről szóló 1896. IX. 19-i törvényt a gyermekek istenfélelmére appellálva tették közzé a korban szokásos módon, azulejón, a falba illesztett mázas csempén.

„Gyermekek, ne fosszátok meg szabadságuktól a madarakat, ne kínozzátok őket, és ne pusztítsátok el fészkeiket. Isten megjutalmazza azokat a gyermekeket, akik védik a madarakat, és a törvény tiltja, hogy vadásszanak rájuk, elpusztítsák fészkeiket, és elrabolják fiókáikat.”

Az élet ott van

A hatalmas katedrálistól csak négyszáz méterre mintha már a külvárosban volnánk. Kicsi bár a mellékutcában, három asztallal, az egyiknél két harmincas barátnő beszélget néhány percre elszökve gyerekeiktől, a másiknál színes ruhás cigányasszony, a férfi arcát nem látom, én ülök le a harmadikhoz. Tapast kérek „valami sonkával”, megtárgyaljuk, hogy pirítsa meg a kenyeret, és alioli is kerüljön rá, mellé egy sört. A pultnál állók beszélgetését hallgatom, idomítom a fülem a selypítő andalúz tájszóláshoz, még évek múltán is furcsa, hogy felnőtt emberek ilyen kevés mássalhangzóval ellegyenek. Fizetnék, de megakad a szemem a pult mögött álló hordócskákon. Egy pohár öreg jerezt kérek búcsúzóul. A pultos szeme rámvillan. „Nem elég jó az.” Üvegből ad, San Diegót, valóban mennyei. Dicséri is, aktuális beszélgetőpartnerének is kitölt egy fél pohárral, hogy bizonyítsa, milyen jó, „olyan az illata, mint a fának”, kopogtatja a pultot. Lendületes, szinte mór kézírással írja, sevillai módon, krétával a pultra, az összeget, a tapastól egy legyintéssel eltekint, csak a sört és a jerezt számolja. Lefényképezem a szép kézjegyet, beáll, még egyszer imitálja az írást, azt is lefényképezem.


Dicsérem én is a jerezt, rátölt még egy pohárral, nem fogad el pénzt érte. „Salud”, emelem. Miközben tölt magának, a biztonsági kamerára mutat, „tulajdonképpen nem lenne szabad, de én vagyok a gazda”. Koccintunk. „Hogy hívnak?” „Tomás”. „Pedro.” „Encantado.” „Tomás, már amikor láttam, hogy kint böngészed az étlapot, gondoltam, hogy aki innen elmegy, az meg is érdemli, aki meg bejön, az is.” Tölt még. „De Sevillában nem a belváros az igazán érdekes. A barrios, a külvárosok körben!” rajzolja a kezével. „Az igen. Az élet ott van. Én Huelvából jöttem, tizenkét éves korom óta itt dolgozom. Huszonnyolc helyen laktam”, írja lendületesen számmal is a pultra. „Mindent ismerek.” Faggatom, mit érdemes látni, hol van az élet. Sorolja. Negyedek, találkozások, szerelmek, barátságok. „Mert az életben a legfontosabb dolog a barátság.” És persze bárok, vendéglők és pincék, a barátság színpadai, ahol meg lehet mutatni, hogy az embernek barátja van. „Tomás. Vasárnap fél háromkor bezárok itt, a lányommal elmegyünk fel Sevilla fölé, a fehér falvakba, ott van egy olyan pince, csupa vadhús, szarvas, őz, vaddisznó. Minden csupa friss. Gyere velünk.” „Köszönöm”, mondom magától értődően. „Itt leszek.” „Hívj fel előtte, szombaton”, írja szalvétára a telefonszámát. „Még senkit nem hívtam el oda.”

Háromkirályok

Ki ez a három lovas, aki libasorban felfelé kaptat a dombon a pisai dóm románkori bronzkapuján? Természetesen a Háromkirályok, mondjuk magától értődően, noha ha jobban belegondolunk, semmilyen attribútum sem utal erre: se csillag, se jászol. A három lovas képe a mi kultúránkban egyértelmű vizuális toposszá vált az évszázadok során, s még olyankor is a Háromkirályokat idézi fel, amikor egészen másról van szó.

Pedig a három figurának valaha nem volt se lova, se koronája. Egyszerű ruhában, gyalogosan jöttek Betlehembe, kezükben hozva ajándékaikat, aranyat, tömjént és mirhát, mint legkorábbi ábrázolásukon, a római Priscilla-katakomba ún. Görög termében, és még utána is évszázadokon át.



A szerény eredetekre emlékeztet ezer évvel később is a pisai kapu felirata: MAGIS (helyesen Magi). A latin szó, amelyet, mint a bronzkapu sok más helyén is, sajátos helyi ortográfiával írtak, Máté evangéliumának második fejezetére utal: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, kérdezvén: Hol van a zsidók most született királya? Mert láttuk az ő csillagát feltűnni, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2,1-2)

A bölcsek imádása, fölöttük a „Magi” felirat angolszász rúnákkal. A 8. századi Franks Casketről, London, British Museum

Amit a magyar biblia már Sylvester János 1541-es Újszövetségétől kezdve bölcsek-nek fordít, az az eredeti görögben μάγοι, a Vulgatában magi – „mágusok”. De a görög szónak már Máté idejében is két értelme volt. Az egyik a „varázsló”, mint Simon mágus az Apostolok cselekedeteiben. A másik, eredeti jelentése azonban a perzsa magūs volt, amely a zoroasztriánus papi kasztra, s tágabban a perzsa csillagászokra utalt. A zoroasztriánus perzsáknak is megvolt a saját hagyománya a megszületendő Megváltóról, s az evangélium azt sugallja – amit aztán szír és örmény apokrifok részletesen is kibontanak –, hogy ők is Jézusban ismerték fel azt. Ezért ábrázolják a bölcseket még az 5. században is perzsa ruhában és jellegzetes perzsa sapkában. Különös csavar a történetben, hogy a bizánci-perzsa háború idején a Szentföldet feldúló perzsák a hagyomány szerint azért kímélték meg a betlehemi templomot, mert annak kapuján három jellegzetes perzsa magūs vitt ajándékot az éppen csak megszületett Megváltónak.

A három perzsa magūs a ravennai San Apollinare Nuovo 6. századi mozaikján

A frissen megtért római keresztények számára vonzó előkép lehetett a Jézust imádó három pogány filozófus, akikkel a leginkább azonosulhattak a történetből, s ezért szerepelhettek olyan gyakran szarkofágokon. És valószínűleg ugyanezért társul velük már a legkorábbi időktől egy másik motívum, a jászol fölött álló ökör és szamár. Ez a két állat, amely minden Születés-ábrázolás elválaszthatatlan része, meglepő módon nem szerepel az evangéliumokban. Valójában azt az izajási idézetet jelenítik meg képi formában: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár ura jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni.” (Iz 1,3) Ezért ugyanazt jelképezik, mint a három perzsa bölcs: hogy a pogányságból megtért keresztények – például aki e szarkofágban fekszik – odaadóbb hívei az igaz Istennek, mint a zsidók.

A jászolra figyelő ökör és szamár mint hitvallás a milánói San Ambrogio bazilika 385 körüli ún. Stilicho-szarkofágján

4. századi szarkofág fent az ökör és a szamár, lent a három bölcs ábrázolásával. Arles, Musée de l’Arles et de la Provence Antique

Etióp ikon

Az első évszázadok keresztény exegézise hasonló ószövetségi párhuzamok révén igyekezett részletesebb vonásokkal megrajzolni a három bölcsnek az evangélium által igen szűkszavúan felskiccelt figuráját. Így például az általuk követett csillagot sem valódi csillagnak tekintették, hanem utalásnak Bálám pogány próféta jövendölésére: „Csillag tűnik fel Jákob törzséből, jogar sarjad Izraelből.” (Szám 24,17) És a bölcsek, majd királyok eleinte nem is csillagot követnek a képeken, hanem egy angyalt, aki elvezeti őket a „Jákob törzséből feltűnt csillaghoz”, Jézushoz, s aki visszafelé figyelmezteti őket, hogy más úton menjenek. Mennyi tintát megspórolhatnának ebbe belegondolva a műkedvelő csillagászok, akik a legvadabb együttállásokat és üstökösöket igyekeznek rekonstruálni Jézus feltételezett születési idejére.

Ratchis gróf oltára, Cividale, 737

Gislebertus kőfaragó: A három király álma. Az autuni székesegyház oszlopfője, 1125-1135

A három király álma a Salzburgi Missaléból (1478-1489 k., München, Bayerische Staatsbibliothek 15708 I, fol. 63r)

Ugyanígy váltak aztán királyokká is az aranyat, tömjént és mirhát hozó bölcsek, miután azt a zsoltárverset is rájuk vonatkoztatták: „Tarsis és a szigetek királyai ajándékokat hoznak, Sába és Séba királyai adományokkal közelednek. Éljen hát, Sába aranyát adják oda neki.” (Zsolt 72,10). A 14. századi nagy katalán atlaszban – amelyet régi ismerősünk, a mallorcai zsidó Jefudà Cresques térképész rajzolt – Tarsis neve mellett fel is tűnik a három király, jól mutatva az azonosítás forrását.


Az ajándékokról máshol is olvasunk próféciát: „Tevék áradata borít majd el, Midián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicsőségét zengik.” (Iz 60,6). A tevék ezért – s nem pedig az egzotikum végett – szerepelnek már a legkorábbi ábrázolásokon is hangsúlyosan a háromkirályok kíséretében, akár a szarkofágokon, akár a későbbi festményeken.

A bölcsek imádása. Szarkofág a Sant’Agnese bazilikából. Vatikán, Museo Pio Cristiano, Inv. 31459

Giotto: A háromkirályok imádása. Padova, Scrovegni-kápolna, 1305 k.

Bartolo di Fredi: A háromkirályok imádása, 1385. Siena, Pinacoteca Nazionale, eredetileg talán a sienai dómban. A háttérben, Jeruzsálem városában felfedezhetjük régi ismerősünket, a Szent Sír jellegzetes kupolás templomát

A 1181-ben készült pisai bronzkapun a Születés-jelenetet is megtaláljuk. Bonanno Pisano, a kapu mestere, akárcsak öt évvel később a monrealei székesegyház kapuján, azzal az eredeti megoldással élt, hogy az egyes bibliai jeleneteket a kapu két egymás mellett lévő táblájára osztotta szét. Az egyes táblák egymásra néznek, egymásnak felelnek. Itt a baloldali táblán látható Születés és a pásztorok imádásának jelenetét egészíti ki a jobbról érkező háromkirályok táblája, amelynek alján ráadásul, mintegy a Születést értelmező lábjegyzetként, Ádám és Éva bűnbeesésének és a Paradicsomból való kiűzetésének apróbetűs jelenete is szerepel, arra a bevett párhuzamra utalva, hogy „Ádám az Eljövendőnek előképe” (Róm 5,14), s hogy „Évától a halál, Máriától az élet” (Szent Jeromos, 22.)



A két jelenet szétválasztása megfelel egyébként a két ünnep, karácsony és háromkirályok kettéválasztásának is. Hiszen a kettőt az első keresztények ugyanazon a napon ünnepelték. A szétválasztás oka az, hogy a latin és a görög egyházak más-más napra kalkulálták ki Jézus születését: a latinok december 25-re, a görögök január 6-ra. Nem azért – mint a 18. század óta sugallják –, mintha a római keresztények a téli napforduló, a Sol Invictus pogány ünnepét akarták volna krisztianizálni, hiszen ezt az ünnepet csak Aurelianus császár (270-275) vezette be, épp azért, hogy a karácsony keresztény ünnepnapját repaganizálja. Hanem azért, mert a latin és a görög szoláris naptár más-más napra kalkulálta ki Krisztus halálát, a zsidó holdnaptár szerinti nisan hó 14-ét, s a bibliai hagyomány szerint a próféták ugyanazon a napon haltak meg, mint amelyen fogantak. Így a római naptár szerint kiszámított március 25-höz képest – amely máig az Angyali üdvözlet ünnepe – Jézus december 25-én született, a görög naptár szerinti április 6-hoz képest pedig január 6-án. A 4. századra már a görög világ is átvette a római naptárat, és a görög egyház is a december 25-én ünnepelt karácsonyt (amelyet ma a gregorián és julianus naptár eltérése miatt az ő december 25-ükön, a mi január 7-ünkön ünnepelnek), de a hagyomány továbbra is őrizte január 6. jelentőségét. A háromkirályok továbbra is ezen a napon érkeznek meg, ahogy harminc évvel később Jézust is ekkor, vízkereszt napján keresztelik meg. S a két egykori karácsony dátuma között feszül karácsony tizenkét napjának ünnepi füzére.



A jelenet, amelyet Bonanno Pisano kettészedett, szintén a két egyház összetartozását jelképezi. A latin rítusú székesegyház kapuján ugyanis egy orthodox ikonográfiájú Születés-jelenetet látunk. A 12. század végén, Bizánc utolsó fénykorában a bizánci ikonok inspirálják az itáliai művészetet, s a reneszánsz művészet is ezekből sarjad ki száz év múlva Giotto és Duccio keze nyomán. Hogy milyen lehetett Bonanno Pisano előképe, azt a berati Mária elszenderülése-templom Születés-ikonjával szemléltethetjük:


A legnagyobb epiruszi ikonfestő mester, Onufri fia, Nikola által írott 16. századi ikon hűen követi az orthodox ikonográfia szabályait, s minden mozzanata egy-egy teológiai utalást hordoz. A sziklás táj közepén barlangban, pólyába csavarva fekszik a megszületett Jézus – ahogy barlangban, lepelbe csavarva fekszik majd kereszthalála után is –, akit az ökör és a szamár azonnal felismer, mint Urát. A jászol fölött az égen csillag tűnik fel, sugara Jákobnak a földön feltűnt csillagára mutat. Errefelé igyekszik a három király, a pogányság, és az angyalok által hívott pásztorok, a zsidóság képviselői. A dicsfényben fekvő Mária a kép bal alsó sarkába tekint, ahol kötelezően egy fácska sarjad, utalva Jessze fájára, Jézus leszármazására: „Vessző kél majd Jessze törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből.” (Iz 11,1) A legalsó régióban pedig két apokrif evangéliumból származó jelenet, mindkettő a kételkedésen felülemelkedő hit példája: Salome, a Jézus születésénél segédkező bábaasszony, aki személyesen győződött meg Mária szüzességéről, és József, akit az öregember képében érkező Sátán kísért meg azzal: ha Jézus fogantatása isteni volt, miért földi módon jön a világra?

A két ikonon minden jelenet előírásszerű. Elsősorban nem egykori történéseket beszélnek el, hanem egy-egy ószövetségi verset jelenítenek meg, amelyek a Születés teológiai igazságát fogalmazzák meg. A figurákra azért van szükség, hogy általuk, tükör által, láthatóvá váljék ennek az eseménynek az igazi jelentősége. Az ikon nem a nyugati értelemben vett ábrázolás, hanem a transzcendensre nyíló ablak.

Az egyedüli valódi, önmagukért ábrázolt figurák mindkét ikonon a bárányok, amelyek minden ikonográfiai kötöttségtől mentesen, szabadon kóborolnak az ikon transzcendens terében. Nem törődnek a világtörténelem körülöttük zajló legnagyobb eseményével, hanem a füvet vizslatva legelnek, a maguk dolgával foglalkoznak, mint a korcsolyázó gyerekek a Brueghel-képeken. Ürügyet adnak a festőnek, hogy díszítőmotívumként használhassa őket, vagy a maga örömére játsszon el velük, mint a középkori kéziratfestők a lapszéli kicsi szörnyfigurákkal. De Rilke Nyolcadik elégiájába belegondolva nekik is tulajdoníthatunk jelentőséget. Ők az az állat, amelynek nincs szüksége képi közvetítésre, mert már színről színre lát, s a kép transzcendens terébe behatolva, és abban szabadon kóborolva erre hív meg minket, nézőket is, mint a reneszánsz képeken az alsó sarokból kitekintő gyerekfejek.

Mit allen Augen sieht die Kreatur das Offene… Frei von Tod. Ihn sehen wir allein; das freie Tier hat seinen Untergang stets hinter sich und vor sich Gott, und wenn es geht, so gehts in Ewigkeit, so wie die Brunnen gehen.

Az állat abba néz minden szemével, mi nyitva áll… Mert haláltalan. A halált csak mi látjuk; követi csupán veszte a szabad állatot, előtte mindig Isten van, s ha megy, mint a vizek, a végtelenbe fut.