Háromkirályok

Ki ez a három lovas, aki libasorban felfelé kaptat a dombon a pisai dóm románkori bronzkapuján? Természetesen a Háromkirályok, mondjuk magától értődően, noha ha jobban belegondolunk, semmilyen attribútum sem utal erre: se csillag, se jászol. A három lovas képe a mi kultúránkban egyértelmű vizuális toposszá vált az évszázadok során, s még olyankor is a Háromkirályokat idézi fel, amikor egészen másról van szó.

Pedig a három figurának valaha nem volt se lova, se koronája. Egyszerű ruhában, gyalogosan jöttek Betlehembe, kezükben hozva ajándékaikat, aranyat, tömjént és mirhát, mint legkorábbi ábrázolásukon, a római Priscilla-katakomba ún. Görög termében, és még utána is évszázadokon át.



A szerény eredetekre emlékeztet ezer évvel később is a pisai kapu felirata: MAGIS (helyesen Magi). A latin szó, amelyet, mint a bronzkapu sok más helyén is, sajátos helyi ortográfiával írtak, Máté evangéliumának második fejezetére utal: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, kérdezvén: Hol van a zsidók most született királya? Mert láttuk az ő csillagát feltűnni, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2,1-2)

A bölcsek imádása, fölöttük a „Magi” felirat angolszász rúnákkal. A 8. századi Franks Casketről, London, British Museum

Amit a magyar biblia már Sylvester János 1541-es Újszövetségétől kezdve bölcsek-nek fordít, az az eredeti görögben μάγοι, a Vulgatában magi – „mágusok”. De a görög szónak már Máté idejében is két értelme volt. Az egyik a „varázsló”, mint Simon mágus az Apostolok cselekedeteiben. A másik, eredeti jelentése azonban a perzsa magūs volt, amely a zoroasztriánus papi kasztra, s tágabban a perzsa csillagászokra utalt. A zoroasztriánus perzsáknak is megvolt a saját hagyománya a megszületendő Megváltóról, s az evangélium azt sugallja – amit aztán szír és örmény apokrifok részletesen is kibontanak –, hogy ők is Jézusban ismerték fel azt. Ezért ábrázolják a bölcseket még az 5. században is perzsa ruhában és jellegzetes perzsa sapkában. Különös csavar a történetben, hogy a bizánci-perzsa háború idején a Szentföldet feldúló perzsák a hagyomány szerint azért kímélték meg a betlehemi templomot, mert annak kapuján három jellegzetes perzsa magūs vitt ajándékot az éppen csak megszületett Megváltónak.

A három perzsa magūs a ravennai San Apollinare Nuovo 6. századi mozaikján

A frissen megtért római keresztények számára vonzó előkép lehetett a Jézust imádó három pogány filozófus, akikkel a leginkább azonosulhattak a történetből, s ezért szerepelhettek olyan gyakran szarkofágokon. És valószínűleg ugyanezért társul velük már a legkorábbi időktől egy másik motívum, a jászol fölött álló ökör és szamár. Ez a két állat, amely minden Születés-ábrázolás elválaszthatatlan része, meglepő módon nem szerepel az evangéliumokban. Valójában azt az izajási idézetet jelenítik meg képi formában: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár ura jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni.” (Iz 1,3) Ezért ugyanazt jelképezik, mint a három perzsa bölcs: hogy a pogányságból megtért keresztények – például aki e szarkofágban fekszik – odaadóbb hívei az igaz Istennek, mint a zsidók.

A jászolra figyelő ökör és szamár mint hitvallás a milánói San Ambrogio bazilika 385 körüli ún. Stilicho-szarkofágján

4. századi szarkofág fent az ökör és a szamár, lent a három bölcs ábrázolásával. Arles, Musée de l’Arles et de la Provence Antique

Etióp ikon

Az első évszázadok keresztény exegézise hasonló ószövetségi párhuzamok révén igyekezett részletesebb vonásokkal megrajzolni a három bölcsnek az evangélium által igen szűkszavúan felskiccelt figuráját. Így például az általuk követett csillagot sem valódi csillagnak tekintették, hanem utalásnak Bálám pogány próféta jövendölésére: „Csillag tűnik fel Jákob törzséből, jogar sarjad Izraelből.” (Szám 24,17) És a bölcsek, majd királyok eleinte nem is csillagot követnek a képeken, hanem egy angyalt, aki elvezeti őket a „Jákob törzséből feltűnt csillaghoz”, Jézushoz, s aki visszafelé figyelmezteti őket, hogy más úton menjenek. Mennyi tintát megspórolhatnának ebbe belegondolva a műkedvelő csillagászok, akik a legvadabb együttállásokat és üstökösöket igyekeznek rekonstruálni Jézus feltételezett születési idejére.

Ratchis gróf oltára, Cividale, 737

Gislebertus kőfaragó: A három király álma. Az autuni székesegyház oszlopfője, 1125-1135

A három király álma a Salzburgi Missaléból (1478-1489 k., München, Bayerische Staatsbibliothek 15708 I, fol. 63r)

Ugyanígy váltak aztán királyokká is az aranyat, tömjént és mirhát hozó bölcsek, miután azt a zsoltárverset is rájuk vonatkoztatták: „Tarsis és a szigetek királyai ajándékokat hoznak, Sába és Séba királyai adományokkal közelednek. Éljen hát, Sába aranyát adják oda neki.” (Zsolt 72,10). A 14. századi nagy katalán atlaszban – amelyet régi ismerősünk, a mallorcai zsidó Jefudà Cresques térképész rajzolt – Tarsis neve mellett fel is tűnik a három király, jól mutatva az azonosítás forrását.


Az ajándékokról máshol is olvasunk próféciát: „Tevék áradata borít majd el, Midián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicsőségét zengik.” (Iz 60,6). A tevék ezért – s nem pedig az egzotikum végett – szerepelnek már a legkorábbi ábrázolásokon is hangsúlyosan a háromkirályok kíséretében, akár a szarkofágokon, akár a későbbi festményeken.

A bölcsek imádása. Szarkofág a Sant’Agnese bazilikából. Vatikán, Museo Pio Cristiano, Inv. 31459

Giotto: A háromkirályok imádása. Padova, Scrovegni-kápolna, 1305 k.

Bartolo di Fredi: A háromkirályok imádása, 1385. Siena, Pinacoteca Nazionale, eredetileg talán a sienai dómban. A háttérben, Jeruzsálem városában felfedezhetjük régi ismerősünket, a Szent Sír jellegzetes kupolás templomát

A 1181-ben készült pisai bronzkapun a Születés-jelenetet is megtaláljuk. Bonanno Pisano, a kapu mestere, akárcsak öt évvel később a monrealei székesegyház kapuján, azzal az eredeti megoldással élt, hogy az egyes bibliai jeleneteket a kapu két egymás mellett lévő táblájára osztotta szét. Az egyes táblák egymásra néznek, egymásnak felelnek. Itt a baloldali táblán látható Születés és a pásztorok imádásának jelenetét egészíti ki a jobbról érkező háromkirályok táblája, amelynek alján ráadásul, mintegy a Születést értelmező lábjegyzetként, Ádám és Éva bűnbeesésének és a Paradicsomból való kiűzetésének apróbetűs jelenete is szerepel, arra a bevett párhuzamra utalva, hogy „Ádám az Eljövendőnek előképe” (Róm 5,14), s hogy „Évától a halál, Máriától az élet” (Szent Jeromos, 22.)



A két jelenet szétválasztása megfelel egyébként a két ünnep, karácsony és háromkirályok kettéválasztásának is. Hiszen a kettőt az első keresztények ugyanazon a napon ünnepelték. A szétválasztás oka az, hogy a latin és a görög egyházak más-más napra kalkulálták ki Jézus születését: a latinok december 25-re, a görögök január 6-ra. Nem azért – mint a 18. század óta sugallják –, mintha a római keresztények a téli napforduló, a Sol Invictus pogány ünnepét akarták volna krisztianizálni, hiszen ezt az ünnepet csak Aurelianus császár (270-275) vezette be, épp azért, hogy a karácsony keresztény ünnepnapját repaganizálja. Hanem azért, mert a latin és a görög szoláris naptár más-más napra kalkulálta ki Krisztus halálát, a zsidó holdnaptár szerinti nisan hó 14-ét, s a bibliai hagyomány szerint a próféták ugyanazon a napon haltak meg, mint amelyen fogantak. Így a római naptár szerint kiszámított március 25-höz képest – amely máig az Angyali üdvözlet ünnepe – Jézus december 25-én született, a görög naptár szerinti április 6-hoz képest pedig január 6-án. A 4. századra már a görög világ is átvette a római naptárat, és a görög egyház is a december 25-én ünnepelt karácsonyt (amelyet ma a gregorián és julianus naptár eltérése miatt az ő december 25-ükön, a mi január 7-ünkön ünnepelnek), de a hagyomány továbbra is őrizte január 6. jelentőségét. A háromkirályok továbbra is ezen a napon érkeznek meg, ahogy harminc évvel később Jézust is ekkor, vízkereszt napján keresztelik meg. S a két egykori karácsony dátuma között feszül karácsony tizenkét napjának ünnepi füzére.



A jelenet, amelyet Bonanno Pisano kettészedett, szintén a két egyház összetartozását jelképezi. A latin rítusú székesegyház kapuján ugyanis egy orthodox ikonográfiájú Születés-jelenetet látunk. A 12. század végén, Bizánc utolsó fénykorában a bizánci ikonok inspirálják az itáliai művészetet, s a reneszánsz művészet is ezekből sarjad ki száz év múlva Giotto és Duccio keze nyomán. Hogy milyen lehetett Bonanno Pisano előképe, azt a berati Mária elszenderülése-templom Születés-ikonjával szemléltethetjük:


A legnagyobb epiruszi ikonfestő mester, Onufri fia, Nikola által írott 16. századi ikon hűen követi az orthodox ikonográfia szabályait, s minden mozzanata egy-egy teológiai utalást hordoz. A sziklás táj közepén barlangban, pólyába csavarva fekszik a megszületett Jézus – ahogy barlangban, lepelbe csavarva fekszik majd kereszthalála után is –, akit az ökör és a szamár azonnal felismer, mint Urát. A jászol fölött az égen csillag tűnik fel, sugara Jákobnak a földön feltűnt csillagára mutat. Errefelé igyekszik a három király, a pogányság, és az angyalok által hívott pásztorok, a zsidóság képviselői. A dicsfényben fekvő Mária a kép bal alsó sarkába tekint, ahol kötelezően egy fácska sarjad, utalva Jessze fájára, Jézus leszármazására: „Vessző kél majd Jessze törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből.” (Iz 11,1) A legalsó régióban pedig két apokrif evangéliumból származó jelenet, mindkettő a kételkedésen felülemelkedő hit példája: Salome, a Jézus születésénél segédkező bábaasszony, aki személyesen győződött meg Mária szüzességéről, és József, akit az öregember képében érkező Sátán kísért meg azzal: ha Jézus fogantatása isteni volt, miért földi módon jön a világra?

A két ikonon minden jelenet előírásszerű. Elsősorban nem egykori történéseket beszélnek el, hanem egy-egy ószövetségi verset jelenítenek meg, amelyek a Születés teológiai igazságát fogalmazzák meg. A figurákra azért van szükség, hogy általuk, tükör által, láthatóvá váljék ennek az eseménynek az igazi jelentősége. Az ikon nem a nyugati értelemben vett ábrázolás, hanem a transzcendensre nyíló ablak.

Az egyedüli valódi, önmagukért ábrázolt figurák mindkét ikonon a bárányok, amelyek minden ikonográfiai kötöttségtől mentesen, szabadon kóborolnak az ikon transzcendens terében. Nem törődnek a világtörténelem körülöttük zajló legnagyobb eseményével, hanem a füvet vizslatva legelnek, a maguk dolgával foglalkoznak, mint a korcsolyázó gyerekek a Brueghel-képeken. Ürügyet adnak a festőnek, hogy díszítőmotívumként használhassa őket, vagy a maga örömére játsszon el velük, mint a középkori kéziratfestők a lapszéli kicsi szörnyfigurákkal. De Rilke Nyolcadik elégiájába belegondolva nekik is tulajdoníthatunk jelentőséget. Ők az az állat, amelynek nincs szüksége képi közvetítésre, mert már színről színre lát, s a kép transzcendens terébe behatolva, és abban szabadon kóborolva erre hív meg minket, nézőket is, mint a reneszánsz képeken az alsó sarokból kitekintő gyerekfejek.

Mit allen Augen sieht die Kreatur das Offene… Frei von Tod. Ihn sehen wir allein; das freie Tier hat seinen Untergang stets hinter sich und vor sich Gott, und wenn es geht, so gehts in Ewigkeit, so wie die Brunnen gehen.

Az állat abba néz minden szemével, mi nyitva áll… Mert haláltalan. A halált csak mi látjuk; követi csupán veszte a szabad állatot, előtte mindig Isten van, s ha megy, mint a vizek, a végtelenbe fut.