Az idő színei

Durrës látképe az öböl felé. 1913. október 16.

1913. október 16-án két francia szállt partra Durrës, vagy ahogy akkoriban nevezték, Durazzo kikötőjében, a nemrég létrehozott Albániában. Felnyitottak egy fényesre lakkozott, hosszúkás utazóládát, s kiemeltek belőle egy háromlábú fotóállványt harmonikás fényképezőgéppel. Üveglapot tettek bele, s lefényképezték a kikötőt, az egykori velencei erődfal kapuját kíváncsian támasztó gyereket, két muszlim fiút a fal tövében – az egyiket külön is –, egy vonzó arcú férfit, kezében három vagy négy csirkével, s a kikötő előtti téren szolgáltatásait kínáló mestert, embermagas kerekű ökrösszekerével és gerendákból összerótt vásári óriáskerekével. Aztán az üveglemezeket kivették, s a gépet visszacsomagolták a ládába. Ezek voltak az első színes felvételek a mai Albániáról.

Muszlim albán fiú. Durrës, 1913. október 16.

A két férfi, Auguste Léon vegyész és fotográfus, és Jean Brunhes, a Collège de France humánföldrajz-professzora Albert Kahn párizsi bankár megbízásából érkezett a Balkánra. Feladatuk az volt, hogy a félszigetet beutazva képen rögzítsék „az emberi tevékenység megjelenési formáinak, gyakorlatának és szokásainak sokféleségét, amelynek végzetes eltűnése csupán idő kérdése”, mint azt a Kahn által létrehozott ambíciózus vizuális archívum, az Archives de la Planète alapszabálya megfogalmazta.

Albert Kahn elzászi zsidó kereskedőcsaládban született. Tizenhat évesen ment Párizsba, ahol a Goudchaux bankház zseniális alkalmazottjaként dél-afrikai arany- és gyémántbánya-befektetésekkel szerzett rendkívül nagy vagyont mind a bankháznak, mind magának. Minthogy emellett tanulni is szeretett volna, de egyetemre nem volt ideje, magántanárt fogadott, aki nem más volt, mint a filozófus Henri Bergson. A két férfi szoros barátságba került, s Kahn Bergson hatására hozott létre olyan filantróp alapítványokat, mint az Autour du Monde program, amely leendő tanárokat utaztatott világszerte más kultúrák megismerésére, a Comité national d’études sociales et politiques, amelynek támogatásával nemzetközi specialisták találkoztak az emberiség egy-egy problémájának megbeszélésére, s az Archives de la Planète, amely az emberi kultúrák sokféleségét kívánta dokumentálni képen és filmen. Ez utóbbi projekt a Lumière fivérek 1904-ben szabadalmaztatott autokróm technikáját, az első valódi színes képrögzítő eljárást használta, amelyről itt írtunk részletesen. Kahn fotográfusok és filmesek képzését és útjait fizette, hogy a világot bejárva felvételeket készítsenek „a bolygó ember által belakott és átalakított felszínéről, ahogyan azt a huszadik század elején látjuk”. A nagy ívű vállalkozás szakmai vezetésével Jean Brunhes professzort bízta meg, akinek első útja a Balkánra vezetett. 1931-ig, amikor a világválság következtében a projekt leállt, 72 ezer autokróm felvétel és 170 ezer méternyi film gyűlt össze a világ 48 országából, páratlan időbeli metszetet nyújtva az emberiség állapotáról. A képek digitalizálása és publikálása a 90-es években kezdődött meg a bankár egykori boulogne-i villájában alapított Albert Kahn Múzeumban. A már feldolgozott képekből évente rendeznek tematikus kiállításokat és jelennek meg újabb és újabb országok anyagát bemutató kiadványok. Ezek közé tartozik az az Albania and Kosovo in Colour 1913 c. válogatás is, amelyet a nagy albanológus, Robert Elsie állított össze 2008-ban, s amelyből posztunk illusztrációi származnak.

Az „emberi tevékenység sokféleségének végzetes eltűnése” különösen aktuálisnak tűnt az 1912 óta folytonos háborúk sújtotta Balkán-félszigeten, s talán ezért is esett erre a vidékre Brunhes professzor választása. Auguste Léonnal 1912 októberében kezdték meg felvételeiket Boszniában, innen mentek 1913 májusában Koszovóba, majd Szkopjén és az akkor még oszmán Thesszalonikin át Bursába. 1913 októberében érkeztek Albániába, ahol a nagyhatalmak által nemrég elismert vlorai kormánnyal szemben álló durrësi Esszad pasa pártfogásával és az általa uralt területen utazhattak. Durazzóból az ő katonáinak kíséretében mentek az Erzen folyó mentén Tiranába, megállva Rrethben, a pasa palotájánál. Tiranában, az ekkor még éppen csak fejlődésnek induló oszmán kisvárosban egy tucatnyi képet készítettek a piactérről, körötte a három 16. századi mecsettel, amelyek közül kettőt azóta a monumentális Szkanderbég tér kialakításakor lebontottak.

Oszlopsorok a tiranai vásártér körül. 1913. október 18.

Durrësbe visszatérve, s onnan észak felé utazva október 21-én értek el Shqodrába, vagy ahogy akkoriban nevezték, Scutariba. A balkáni háború utolsó oszmán erődjét április 22-én foglalta el a montenegrói hadsereg, hatalmas pusztítást hagyva maga után. A színes felvételeken a romok különös kontrasztot alkotnak a katolikus albán hegylakók gazdag, sokszínű viseletével.

Két fiatal nő az északi hegyekből, Hotiból egy öreg ház előtt. Shqodra, 1913. október 21.

Shqodra ostroma még tartott, amikor a két francia a másik albán többségű területet, Koszovót felkereste. A korábbi oszmán vilajet 1912 októberében véres harcok és kölcsönös etnikai tisztogatások után került szerb ellenőrzés alá, de ekkor még nem csatolták Szerbiához: erre csak 1913 szeptember 7-én kerül sor. A Prištinában, Gračanicában, Lipljan/Lipjanban és Prizrenben készült képeken jól látható a szerb katonai jelenlét és a két nemzetiség szoros egymás mellett élése. Épp ez utóbbiból fakadt a tartomány tragikus sorsa. Galíciához hasonlóan ugyanis, amely egyszerre volt a lengyelek és ukránok nemzeti újjászületésének bölcsője, Koszovót is mindkét nemzetiség saját szülőföldjének tekintette. Az albánok 1878 és 1881 között itt hozták létre a prizreni ligát, amely céljául tűzte ki a nemzeti önrendelkezést az albánok lakta egész földön. A szerbek számára pedig Koszovó – magyarra fordítva Rigómező – mindig is a szerb államiság bölcsője volt, az itteni Peć – magyarul Ipek – a szerb patriarchátus székhelye, s itt esett el Lázár, a legnagyobb szerb király az egyesült balkáni keresztény seregek élén hazáját védve I. Murad szultán ellen az 1389-es rigómezei ütközetben.

(Érdemes tudnunk, hogy a tartomány tragikus sorsához nekünk magyaroknak nem kevés közünk volt. Magyarország 1687-es felszabadítása után a Szent Liga hadserege az egész Észak-Balkánt visszafoglalta a töröktől, s a szerb keresztények örömmel álltak melléjük. A szultán ekkor megállapodott Thököly Imrével, hogy amennyiben krími tatár hadsereggel betör a szinte védtelenül hagyott Erdélybe, elismeri őt erdélyi fejedelemnek. Ez 1690-ben meg is történt, s a császári hadsereget vissza kellett vonni a Balkánról Erdély védelmére. Velük menekült el az a 40 ezer szerb család is Koszovóból, Csernojevics Arzén ipeki szerb patriarcha vezetésével, akik joggal tartottak a visszatérő oszmán hadsereg bosszújától. A koszovói szerbek ma Szentendrén élnek, ahol a szerb székesegyház kertjében Lázár király mellszobra áll. A kiürült Koszovót pedig a Porta muszlim hitre tért albánokkal telepítette be.)

Kovácsok. Prizren, 1913. május 7.

Hekuran Xhamballi, Phirava dajle. A Kabà & Vàlle d’Albania albumról (2001)

A szerb negyed látképe. Prizren, 1913. május 8.

Az Archives de la Planète szellemi atyja, Henri Bergson főművében, az Idő és szabadságban nevezetes különbséget tesz a tudomány mérhető, egynemű idője és a megélt, szubjektív idő között. Az utóbbit, amelyet durée réelle-nek, „valódi tartamnak” nevez, és Babits „teremtő időnek” fordít, emlékezetünk képei őrzik számunkra.

A mérhető időben több mint száz év telt el a franciák balkáni fotótúrája óta. Száz nagyon rossz év a Balkánon, sok-sok kegyetlenséggel, népirtással, halottal. Az „emberi tevékenység sokféleségének végzetes eltűnése” mára befejezett ténnyé vált. Ezek a képek, a kollektív emlékezet képei azonban eleven színeikkel, a technikából fakadó impresszionista tónusaikkal, érzékeny arcaikkal, világuk szegénységben is gazdagságával ma is jelen idejűek. Csordulásig tele vannak megélt idővel, amelyet átadnak nekünk, az elmúlt száz év fölé emelnek, kitágítják szubjektív időnk tartamának határait.

Ljubica kisasszony gazdag szerb viseletben, rózsaszín selyem szalaggal. Prizren, 1913. május 8.