Kedves Olvasók, a segítségeteket kérem. A Thethben, Albánia Tibetjében, a világtól elzárt, úttalan hegyek között élő Ndreke, annak a családi panziónak a feje, ahol szeptemberi túránkon megszállunk, talált két elhagyott kismackót.
A kismackók elhagyása nem szokatlan dolog, az anyamedve sok okból szokta elhagyni a kismackókat, akik ezt nem élik túl. Egy blogtársam például Kamcsatkán főleg azzal foglalkozik, hogy tavasszal bejárja a területet, és összeszedi az elhagyott kismackókat, akiket a természetvédelmi állomáson felnevelnek, majd szabadon engednek. Ott lehet, mert ott úgysem találkoznak soha többet emberrel. Európában viszont nehezebb a dolog, mert itt a törvény szerint az ember által nevelt medvét nem lehet többé visszaengedni a vadonba.
És itt jön a kérés. A kismackók most még édesek és simogathatóak, remélhetőleg szeptemberben is azok lesznek, amikor meglátogatjuk őket. De hát idővel lesznek a szokott pimasszá, s akkor többé nem lehet őket a háznál tartani. A kérésem az, hogy akinek van ideje, ismeretsége, összeköttetése, stb., az menjen el a veresegyházi medveotthonba, és nézzen utána pontosan, mi kell ahhoz, hogy Albániából két fiatal bocsot befogadjanak. Ha van erről komplett dokumentációjuk (angolul), azt is. Szeptember első napjaiban megyek, s akkor komolyan meg akarom beszélni a helyzetet Ndrekével, úgyhogy olyan dokumentációra van szükségem, amely alapján el tudja dönteni és megindítani a leghelyeseb eljárást. Előre is nagyon köszönöm!
1913. október 16-án két francia szállt partra Durrës, vagy ahogy akkoriban nevezték, Durazzo kikötőjében, a nemrég létrehozott Albániában. Felnyitottak egy fényesre lakkozott, hosszúkás utazóládát, s kiemeltek belőle egy háromlábú fotóállványt harmonikás fényképezőgéppel. Üveglapot tettek bele, s lefényképezték a kikötőt, az egykori velencei erődfal kapuját kíváncsian támasztó gyereket, két muszlim fiút a fal tövében – az egyiket külön is –, egy vonzó arcú férfit, kezében három vagy négy csirkével, s a kikötő előtti téren szolgáltatásait kínáló mestert, embermagas kerekű ökrösszekerével és gerendákból összerótt vásári óriáskerekével. Aztán az üveglemezeket kivették, s a gépet visszacsomagolták a ládába. Ezek voltak az első színes felvételek a mai Albániáról.
Muszlim albán fiú. Durrës, 1913. október 16.
A két férfi, Auguste Léon vegyész és fotográfus, és Jean Brunhes, a Collège de France humánföldrajz-professzora Albert Kahn párizsi bankár megbízásából érkezett a Balkánra. Feladatuk az volt, hogy a félszigetet beutazva képen rögzítsék „az emberi tevékenység megjelenési formáinak, gyakorlatának és szokásainak sokféleségét, amelynek végzetes eltűnése csupán idő kérdése”, mint azt a Kahn által létrehozott ambíciózus vizuális archívum, az Archives de la Planète alapszabálya megfogalmazta.
Albert Kahn elzászi zsidó kereskedőcsaládban született. Tizenhat évesen ment Párizsba, ahol a Goudchaux bankház zseniális alkalmazottjaként dél-afrikai arany- és gyémántbánya-befektetésekkel szerzett rendkívül nagy vagyont mind a bankháznak, mind magának. Minthogy emellett tanulni is szeretett volna, de egyetemre nem volt ideje, magántanárt fogadott, aki nem más volt, mint a filozófus Henri Bergson. A két férfi szoros barátságba került, s Kahn Bergson hatására hozott létre olyan filantróp alapítványokat, mint az Autour du Monde program, amely leendő tanárokat utaztatott világszerte más kultúrák megismerésére, a Comité national d’études sociales et politiques, amelynek támogatásával nemzetközi specialisták találkoztak az emberiség egy-egy problémájának megbeszélésére, s az Archives de la Planète, amely az emberi kultúrák sokféleségét kívánta dokumentálni képen és filmen. Ez utóbbi projekt a Lumière fivérek 1904-ben szabadalmaztatott autokróm technikáját, az első valódi színes képrögzítő eljárást használta, amelyről itt írtunk részletesen. Kahn fotográfusok és filmesek képzését és útjait fizette, hogy a világot bejárva felvételeket készítsenek „a bolygó ember által belakott és átalakított felszínéről, ahogyan azt a huszadik század elején látjuk”. A nagy ívű vállalkozás szakmai vezetésével Jean Brunhes professzort bízta meg, akinek első útja a Balkánra vezetett. 1931-ig, amikor a világválság következtében a projekt leállt, 72 ezer autokróm felvétel és 170 ezer méternyi film gyűlt össze a világ 48 országából, páratlan időbeli metszetet nyújtva az emberiség állapotáról. A képek digitalizálása és publikálása a 90-es években kezdődött meg a bankár egykori boulogne-i villájában alapított Albert Kahn Múzeumban. A már feldolgozott képekből évente rendeznek tematikus kiállításokat és jelennek meg újabb és újabb országok anyagát bemutató kiadványok. Ezek közé tartozik az az Albania and Kosovo in Colour 1913 c. válogatás is, amelyet a nagy albanológus, Robert Elsie állított össze 2008-ban, s amelyből posztunk illusztrációi származnak.
Az „emberi tevékenység sokféleségének végzetes eltűnése” különösen aktuálisnak tűnt az 1912 óta folytonos háborúk sújtotta Balkán-félszigeten, s talán ezért is esett erre a vidékre Brunhes professzor választása. Auguste Léonnal 1912 októberében kezdték meg felvételeiket Boszniában, innen mentek 1913 májusában Koszovóba, majd Szkopjén és az akkor még oszmán Thesszalonikin át Bursába. 1913 októberében érkeztek Albániába, ahol a nagyhatalmak által nemrég elismert vlorai kormánnyal szemben álló durrësi Esszad pasa pártfogásával és az általa uralt területen utazhattak. Durazzóból az ő katonáinak kíséretében mentek az Erzen folyó mentén Tiranába, megállva Rrethben, a pasa palotájánál. Tiranában, az ekkor még éppen csak fejlődésnek induló oszmán kisvárosban egy tucatnyi képet készítettek a piactérről, körötte a három 16. századi mecsettel, amelyek közül kettőt azóta a monumentális Szkanderbég tér kialakításakor lebontottak.
Oszlopsorok a tiranai vásártér körül. 1913. október 18.
Durrësbe visszatérve, s onnan észak felé utazva október 21-én értek el Shqodrába, vagy ahogy akkoriban nevezték, Scutariba. A balkáni háború utolsó oszmán erődjét április 22-én foglalta el a montenegrói hadsereg, hatalmas pusztítást hagyva maga után. A színes felvételeken a romok különös kontrasztot alkotnak a katolikus albán hegylakók gazdag, sokszínű viseletével.
Két fiatal nő az északi hegyekből, Hotiból egy öreg ház előtt. Shqodra, 1913. október 21.
Shqodra ostroma még tartott, amikor a két francia a másik albán többségű területet, Koszovót felkereste. A korábbi oszmán vilajet 1912 októberében véres harcok és kölcsönös etnikai tisztogatások után került szerb ellenőrzés alá, de ekkor még nem csatolták Szerbiához: erre csak 1913 szeptember 7-én kerül sor. A Prištinában, Gračanicában, Lipljan/Lipjanban és Prizrenben készült képeken jól látható a szerb katonai jelenlét és a két nemzetiség szoros egymás mellett élése. Épp ez utóbbiból fakadt a tartomány tragikus sorsa. Galíciához hasonlóan ugyanis, amely egyszerre volt a lengyelek és ukránok nemzeti újjászületésének bölcsője, Koszovót is mindkét nemzetiség saját szülőföldjének tekintette. Az albánok 1878 és 1881 között itt hozták létre a prizreni ligát, amely céljául tűzte ki a nemzeti önrendelkezést az albánok lakta egész földön. A szerbek számára pedig Koszovó – magyarra fordítva Rigómező – mindig is a szerb államiság bölcsője volt, az itteni Peć – magyarul Ipek – a szerb patriarchátus székhelye, s itt esett el Lázár, a legnagyobb szerb király az egyesült balkáni keresztény seregek élén hazáját védve I. Murad szultán ellen az 1389-es rigómezei ütközetben.
(Érdemes tudnunk, hogy a tartomány tragikus sorsához nekünk magyaroknak nem kevés közünk volt. Magyarország 1687-es felszabadítása után a Szent Liga hadserege az egész Észak-Balkánt visszafoglalta a töröktől, s a szerb keresztények örömmel álltak melléjük. A szultán ekkor megállapodott Thököly Imrével, hogy amennyiben krími tatár hadsereggel betör a szinte védtelenül hagyott Erdélybe, elismeri őt erdélyi fejedelemnek. Ez 1690-ben meg is történt, s a császári hadsereget vissza kellett vonni a Balkánról Erdély védelmére. Velük menekült el az a 40 ezer szerb család is Koszovóból, Csernojevics Arzén ipeki szerb patriarcha vezetésével, akik joggal tartottak a visszatérő oszmán hadsereg bosszújától. A koszovói szerbek ma Szentendrén élnek, ahol a szerb székesegyház kertjében Lázár király mellszobra áll. A kiürült Koszovót pedig a Porta muszlim hitre tért albánokkal telepítette be.)
Az Archives de la Planète szellemi atyja, Henri Bergson főművében, az Idő és szabadságban nevezetes különbséget tesz a tudomány mérhető, egynemű idője és a megélt, szubjektív idő között. Az utóbbit, amelyet durée réelle-nek, „valódi tartamnak” nevez, és Babits „teremtő időnek” fordít, emlékezetünk képei őrzik számunkra.
A mérhető időben több mint száz év telt el a franciák balkáni fotótúrája óta. Száz nagyon rossz év a Balkánon, sok-sok kegyetlenséggel, népirtással, halottal. Az „emberi tevékenység sokféleségének végzetes eltűnése” mára befejezett ténnyé vált. Ezek a képek, a kollektív emlékezet képei azonban eleven színeikkel, a technikából fakadó impresszionista tónusaikkal, érzékeny arcaikkal, világuk szegénységben is gazdagságával ma is jelen idejűek. Csordulásig tele vannak megélt idővel, amelyet átadnak nekünk, az elmúlt száz év fölé emelnek, kitágítják szubjektív időnk tartamának határait.
Ljubica kisasszony gazdag szerb viseletben, rózsaszín selyem szalaggal. Prizren, 1913. május 8.
Albánia Európa egyik utolsó „vad vidéke”, ahol a hegylakók a közelmúltig még törzsi közösségekben éltek, bevett szokás volt a vérbosszú, s a vidéki városkákban máig továbbélnek a középkori bazárok és az oszmán kori kereskedőházak. A huszadik század második fele szinte légmentesen elzárta minden válozás elől az országot, amely csak most kezd magára találni és egyre gyorsabb ütemben modernizálódni. Utak épülnek az elzárt völgyek felé, s a nyugat-európai turizmus kezdi felfedezni ezt a lenyűgöző szépségű vidéket. Ez az utolsó pillanat, amikor még többé-kevésbé olyannak láthatjuk az országot, mint a nagy huszadik század eleji utazók, Nopcsa Ferenc báró vagy Edith Durham látták és leírták. Ezért indítunk most szeptemberben egyhetes körutat Albániában, amelynek során a rossz utak ellenére is igyekszünk bejárni az ország legszebb vidékeit.
A nagy túljelentkezés miatt már mindjárt két utat hirdetünk. Az első, szeptember 5. és 12. között már betelt, de a következőre, szeptember 12. és 19. között még van hely, mindenkit szívesen látunk.
Budapestről repülünk Tiranába a Wizzairrel, amellyel most rendkívül olcsó, 22 ezer forint körüli a jegy oda-vissza (s ez szeptembertől a Wizzair új policyjének köszönhetően már a kézitáska mellett egy ingyenes nagy kabinpoggyászt is magában foglal). Innen járjuk be 18 fős bérelt busszal az országot, összesen az egy hét során kb. 800 km-t teszünk meg. Elsősorban az északi hegyvidékre koncentrálunk, az ország legszebb vidékére, ahová az utazási irodák a nehézségek miatt nem is igen szerveznek utat. De természetesen bejárjuk a történelmi városok, Shqodra, Tirana és a csodálatos Berat óvárosait, felkeressük Byllis és Apollonia szépen fennmaradt, pazar kilátást nyújtó antik görög városait, és végigmegyünk a világ egyik legszebb tengerparti útján is Vlorától a Llogara-hágóig.
Tervezett útvonalunk a következő:
• szept. 5 / 12 kedd: Indulás 13:25-kor Ferihegyről, érkezés a tiranai repülőtérre, ahonnan a bérelt busszal egyenesen Shqodrába megyünk. Itt városnézés, majd vacsora.
• szept. 6 / 13 szerda: Útnak indulunk északra, fel az albán hegyvidék legelzártabb, legromantikusabb vidékére, a thethi nemzeti parkba, „Albánia Tibetjébe”. Gyönyörű hegyvidékeken, fenséges hágókon kelünk át, majd az út utolsó 10 kilométerét kövezetlen úton, terepjárón tesszük meg szállásunkig, ahol, ha szerencsénk van, és nem nőttek még meg túlságosan, kismackókat is simogathatunk a családi vendégházban, ahol vacsorázunk és alszunk.
• szept. 7 / 14 csütörtök: Kirándulás a thethi völgyben. Terepjáróval megyünk fel a hegyoldalba, majd oda-vissza kb. másfél-két órás túra (nem nehéz terepen) a Grunasi-vízeséshez. Ebédre visszatérünk a szállásra, majd délután terepjáróval és busszal vissza Shqodrába.
• szept. 8 / 15 péntek: Hajózás végig a felduzzasztott Drin-folyón. Kora reggel (fél 7-kor) indulunk Shqodrából a komp komani állomására, ahonnét a komp 9-kor indul, és a norvég fjordokat idéző gyönyörű hegyek között halad végig kb. négy órán át a másik végállomásig, Fierzáig. Itt ismét buszra szállunk, és felmegyünk Albánia talán legszebb hegyvidékére, Valbonába, ahol nagyon színvonalasan kiépített családi vendégházban vacsorázunk és alszunk.
• szept. 9 / 16 szombat: Délelőtt még kb. 2 km-es, fantasztikusan szép túrát teszünk, nem nehéz terepen, a valbonai hegyvidéken, majd útnak indulunk a Drin folyó mentén kanyargó hegyi úton visszafelé Tiranába. Többször megállunk fotózni a csodálatos panorámáknál, aztán majd Észak-Albánia egykori katolikus központjánál, Rubik ferences kolostoránál is. Délután és este városnézés Tiranában.
• szept. 10 / 17 vasárnap: Reggel átmegyünk Beratba, az épen fennmaradt oszmán-kori kereskedővárosba, Albánia legszebb történelmi városába (világörökség). Az egész napot az óváros bejárásával töltjük. Megnézzük a török városnegyedet, a régi kereskedőházban berendezett néprajzi múzeumot, a várat, s azon belül az egykori Nagyboldogasszony-templomban berendezett ikonmúzeumot.
• szept. 11 / 18 hétfő: Beratból elindulunk a tenger felé. Útbaejtjük Byllis csodálatos helyen, magas sziklán fekvő, jó állapotban fennmaradt régi görög városát, majd Vlorától a Llogara-hágóig és kilátópontig a világ egyik legszebb tengerparti útvonalán haladunk végig. Utolsó éjszakánkat Vlorában, a tengerparton töltjük, lehetőleg úgy odaérve, hogy még egy délutáni-esti fürdőzésre időnk legyen.
• szept. 12 / 19 kedd: Reggel útnak indulunk Tiranába. Útközben megállunk Apollonia régi görög városánál és 10. századi kolostoránál. Repülőgépünk délután 15:30-kor indul vissza Pestre, úgyhogy délután 1 óra körül tervezzük megérkezni a repülőtérre.
A részvételi díj fejenként 550 euro, amely magában foglalja a szállodák (reggelivel), a bérelt busz, a terepjárók és a komp díját, valamint a vezetést. A repülőjegyet ki-ki maga veszi meg magának. Jelentkezni lehet július 25. kedd estig a wang@studiolum.com e-mail címen. A jelentkezésnél a sorrend is számít: a korábbi tapasztalatok alapján a később jelentkezőknek már nem mindig jut hely.
Az indulásig még több posztot is közzéteszek majd az albániai út helyszíneiről, illetve a Facebookon képeinkből, maradjanak velünk!
„1920-at írunk. Salamon Tannenbaum az Osztrák Császárhoz címzett fogadóban ücsörög, melynek már vagy két éve nem ez a neve, de Salamon Tannenbaumhoz hasonlóan egy vendég sem hívja Három Szarvasnak, ahogy azt a város elrendelte. Hovatovább, amikor Salamon a terem egyik végéből a másikba hajítja kalapját, és mindig eltalálja a fogast, felkiált: megjött Moni az osztrák császárhoz!, a jelenlévő korhelyek pedig így felelnek: éltesse őt a Jóisten!”
Miljenko Jergović: Ruta Tannenbaum
Szarajevóban, amelyet néhány szörnyű év kivételével elkerült a történelem, s ahol az idő rétegei úgy terülnek egymásra a kis török temetőktől a szecessziós párkányokon át a kubista épületekig, mint erdőben a bolygatatlan avar, a Baščaršija bazár mellett, a Brodac utcában, ahol a város alapítója, Isa Ishaković bég 1460-ban először hozott létre derviskolostort, háromajtós kis bolt áll. Nem tudni, mióta van bezárva. Talán azok közé tartozik, amelyről Ozren Kebo írja az 1992-1996-os ostromról szóló Sarajevo za početnike (Szarajevó kezdőknek) c. könyvében:
„A háború első áprilisára a féktelen exodus nyomta rá a bélyegét. Az okosabbak pánikszerűen menekültek. A kevésbé okosak nem tudták, miről ismerjék föl a pánikot. A város lehúzta a redőnyt. A Baščaršiján csupán két bolt árult még bureket, egy hagyományos ételt, egy csevapcsicsát, kettő édességet. Minden reggel újabb üzleten jelent meg a lakat. Csak két hét telt el az első lövések óta, s még senki nem sejtette, micsoda éhínség közeleg.”
Ezen a bolton azonban nincs lakat. Redőnyét csak félig húzták le, talán nem volt többre idő a menekülés előtt. Így jól látszik a redőnycímer rozsdás felirata.
„Patent Polivka és Paschka, Budapest”
A csepeli Paschka császári és királyi redőnygyártó cégről már írtuk, hogy termékei mindmáig kijelölik a Monarchia határait. Száz év pusztulás után is ott vannak még Lembergben és Kassán, Bácskában és a Böhmerwaldban. És ezek szerint az 1878-as berlini kongresszuson osztrák-magyar védelem alá rendelt Boszniában is. Háborúk és ostromok elülnek, usztasák és csetnikek jönnek és mennek, de az osztrák császárhoz címzett redőnycímer, ahogy a város lakói is, még kitart.
Id. Pieter Bruegel: Ikarosz bukása, 1560 (valószínűleg másolat Bruegel elveszett 1558-as eredetije után). Brüsszel, Királyi Szépművészeti Múzeum
W. H. Auden: Musée des Beaux-Arts, Brussels 1938
About suffering they were never wrong,
The Old Masters: how well they understood
Its human position; how it takes place
While someone else is eating or opening a window or just walking dully along;
How, when the aged are reverently, passionately waiting
For the miraculous birth, there always must be
Children who did not specially want it to happen, skating
On a pond at the edge of the wood:
They never forgot
That even the dreadful martyrdom must run its course
Anyhow in a corner, some untidy spot
Where the dogs go on with their doggy life and the torturer’s horse
Scratches its innocent behind on a tree.
In Brueghel’s Icarus, for instance: how everything turns away
Quite leisurely from the disaster; the ploughman may
Have heard the splash, the forsaken cry,
But for him it was not an important failure; the sun shone
As it had to on the white legs disappearing into the green
Water; and the expensive delicate ship that must have seen
Something amazing, a boy falling out of the sky,
Had somewhere to get to and sailed calmly on.
W. H. Auden: A Szépművészeti Múzeumban, Brüsszel 1938
A szenvedés dolgában sosem hibáztak ők,
a régi mesterek: jól tudták helyét
az ember életében; hogy míg mi szenvedünk,
másvalaki eszik, ablakot nyit, vagy tompán elhalad.
Hogy míg az öregek áhítattal, mohón várják
a csodás születést, mindig kell legyenek
gyerekek is, akik nem törődnek vele,
s az erdőszéli tócsán korcsolyáznak.
És azt sem felejtik el soha,
hogy a szörnyű mártírhalálnak is valamiképp
egy sarkon, mocskos helyen kell végbemennie,
ahol a kutyák kutyálkodnak, s a hóhér lova
egy fához dörgöli ártatlan farát.
Mint Bruegel Icarusán. Milyen kényelmesen
fordul el minden a katasztrófától. Az ekét vonó talán
hallotta a csobbanást, az elfojtott kiáltást, de néki
nem volt ez nagy bukás. A nap ragyogott tovább
a zöld vízben eltűnő fehér lábakra;
s a drága mívű, költséges hajó,
amely kellett lássa a csodát, az égből hullott fiút,
csöndben haladt tovább kitűzött célja felé.
