A tea és ló útja

Egy hete ilyenkor, vasárnap délelőtt Mallorcán ültem a tengerparton, s mialatt a csoport kávézott, én a Passion című elegáns spanyol utazási folyóiratot lapozgattam, amelynek példányai ott vannak a legtöbb kávéház asztalán. Az első cikket az egyes számú spanyol turisztikai célpontnak szentelték: Mallorcának. A Séta Mallorca körül című írást a sziget északi félszigete, a Formentor-fok fényképe vezette be. Csupán jobbra kellett pillantanom, hogy megtudjam, mennyire trendiek vagyunk. Ezt láttam ugyanis:


De hogy a Wang folyó útjai valóban mennyire ráéreznek a világ legfrissebb turisztikai trendjeire, azt a második cikk mutatta meg, amely a nyugati utazók számára jóformán ismeretlen egzotikus úticélról szólt: a tea és ló útjáról. Ez az út a Himalája alatt, a délnyugat-kínai Yünnan hegyei között, a Mekong és a Jangce forrásvidékén kanyarog. A karavánok évszázadokon át ezen keresztül szállították Kína legjobb teatermő vidékéről, Dél-Yünnanból a téglákba préselt teát fel északra, a tibeti törzsekhez, s hozták onnan cserébe a kiváló hegyi lovakat le délre, a kínai udvarokba és helyőrségekbe. Ahogy a cikk részletesen is megírja:

„Sosem volt olyan nevezetes, mint a Selyemút, de egykor, amikor a tea többet ért, mint ez a finom szövet, a tea és a ló kanyargós, ősi útja – kínaiul Chamadao 茶马道, – igen fontos kereskedelmi útvonal volt. Közel négyezer kilométer hosszan vezetett a kínai Yünnanból és Szecsuánból Lhasába, a tibeti fővárosba. A hordárok karavánokba összeállva, a hátukon, bambuszlevelekbe csomagolva szállították a teát a világ egyik legbonyolultabb hegy- és vízrajzán keresztül, át a Hengduan-hegységen, folyamok, kanyonok, kő- és kötélhidak sokaságán, folytonosan rettegve banditák és lavinák alattomos támadásától.

Az áhított cél, amelyet közel öt hónap múlva pillanthattak csak meg, a Potala-palota volt, a dalai láma egykori székhelye Lhasában. Itt végre letehették nehéz terhüket, amely átlagosan 100 kg volt fejenként, kinek-kinek saját testsúlyától függően. A hordár-karaván, kínaiul bā körülbelül húsz lóval tért vissza. A kötegelés és szállítás megkönnyítésére a teát 30 kilós kősúlyok segítségével téglákba préselték, ahogy sok helyen még ma is teszik. A teát nem egyszer Indiába is elvitték, ami a nehéz utat, mivel a Himaláján is át kellett kelni, egy évnyire hosszabbította meg.

A tea először 641-ben jutott el TIbetbe, amikor a Tang-dinasztiából származó Wen Cheng hercegnő feleségül ment Songtsen Gampo tibeti királyhoz. A hideg vidéken élő tibetiek megkedvelték a forró italt, s azóta is napi negyven csészével isznak meg belőle jakvajjal és egy kis sóval keverve, alapvető élelmük, a tsampa, a tűzön pörkölt árpaliszt mellé. A tibetieknek az alacsony hőmérséklet miatt mindig nagy kalóriatartalmú ételekre, így tejtermékekre és húsra volt szükségük. Minthogy zöldségeik nincsenek, a tea csodás lehetőséget nyújtott a megtisztulásra és az emésztés elősegítésére, a fáradtság ellen, s a templomokban való virrasztásra. A tea olyan népszerű volt Tibetben, hogy a 13. században Kína már sok tonnányit szállított évi 25 ezer lóért cserében.

A tea és ló útja, amely a Nyugat számára jórészt ismeretlen maradt, a világ egyik legveszélyesebb útja volt. Manapság mind a helyiek, mind turisták járnak rajta, de immár nem gyalog, hanem négy keréken.”


És most, épp egy hét múlva vasárnap délelőtt repülőgépen ülök Yünnan felé, hogy előkészítsem a Wang folyó őszi túráját, amelyen a tea és ló útját fogjuk végigkövetni a déli teaültetvényektől a tibeti hegyek aljáig smaragdzöld völgyeken, szédítő kanyonokon és ezeréves kisvárosokon át, ahol sok száz éve megállt az idő. Most még nem tudok saját párdarabot posztolni a Passion ide vonatkozó fényképe alá, de a következő hetekben ezt bőven bepótolom.