Zsinagóga a föld alatt

„Az öreg Prága, vörös háztetőivel, kacskaringóival, tornyaival a legszomorúbb város a világon”, írja Michael Chabon, a közép-európai fővárosokat ért világháborús pusztításra utalva, amelyet a város viszonylag sértetlenül átvészelt. Tudjuk azonban – többek között éppen Prága példájából –, hogy a középkori/kora újkori örökség pusztulása változó mértékben ugyan, de a háborúk, vagy tudatos városrendezés következtében már korábban elkezdődött. Ennek gyakran a zsidó negyed volt leginkább kitéve. Amíg Prágában a szanálás nyomta rá visszavonhatatlanul a bélyegét az egykori gettó arculatára, addig a mai Ljubljanában – akkori nevében Laibachban – csupán két utcanév emlékeztet az 1515-ben kiűzött zsidók egykori jelenlétére. A középkori Buda, a mai Várnegyed zsidó emlékeinek valamivel szerencsésebb osztályrész jutott.

„Tatárpénznek” is nevezett ún. héber betűs pénzérmék a pénzverde főnökére vagy helyére utaló צ (cádi, fent) illetve א (alef, lent) verdejellel, IV. Béla (1235–1270) illetve V. István (1270–1272) korából, árverési anyagból, innen és innen.

Az első zsidó telepesek már nem sokkal az 1241-1242. évi tatárjárás utáni alapítást követően megjelentek az akkor még Novus mons Pestiensis, Pestújhegy nevet viselő Buda területén. Az első zsidó negyed a Szent György (akkor Zsidó) utca és a mai Palota út környékén jött létre, az utcához hasonlóan a közelben álló Zsidó (később Fehérvári) kapu is innen vette a nevét. Pontos lokalizálása tíz évvel ezelőttig bizonytalan volt, ekkor találták meg a mai Palota út alatt fekvő zsinagóga és mellette, a volt József-kert alatt a mikve maradványait. Utóbbi tavaly szeptembertől hetente egy nap két alkalommal látogatható. A temető a várfalon kívül, a mai Alagút, Roham és Pauler utcák közötti területen feküdt, itt temették el a budai keresztények 1541-ben meggyilkolt bíráját, a magyar joggyakorlatot évszázadokra meghatározó Hármaskönyv szerzőjét, Verbőci Istvánt is.


Az első zsidónegyed 1360-ban, lakóinak kiűzésével szűnt meg, azonban a zsidók már négy év múlva visszaköltözhettek. Egykori házaik addigra már magyar főurak tulajdonában voltak, az új zsidó negyed a polgárváros északi részén, a mai Táncsis Mihály utca két oldalán jött létre. A második alapítás tartósabbnak bizonyult. Kisebb megszakításokkal egészen a város 1686. évi visszafoglalásáig ez volt a budai zsidó negyed, a Zsidó utca elnevezés pedig még a visszafoglalást követő bő fél évszázadig fennmaradt. Késő gótikus zsinagógája 1461-ben épült, és szintén I. Mátyás uralkodása alatt jött létre a főúri rangú zsidóprefektusi hivatal, amelyet kezdettől fogva a Mendel-család tagjai töltöttek be – elsőként Jakab, 1516-ig –, akik a Zsidó utca mindkét oldalán rendelkeztek házhellyel, a kettőt emeletmagasságban utcahíd kötötte össze egymással. A mohácsi győzelem után Budát kifosztó török seregek a város zsidó lakosságát is magukkal vitték Konstantinápolyba. A város végleges török kézre kerüléséig, 1541-ig a zsidó negyed házai hol I. Ferdinánd, hol I. János híveinek kezén voltak. A Mendel-palota státuszszimbólum-szerepét jól jelzi Szerémi György udvari káplán híradása, miszerint

„Fertur dixisse unus Judeus, tot dicias secum ducebat, quod solus spopondisset gubernatori Gritti, ut ipsum duceret ad Budam, et domum Mendel ac Judeorum vicium relaxaret ei, quod propriis expensis alevisset dominum gubernatorem ad decem annos, omni anno decem milia markas presentaret gubernatori ad manus.”

„Mondták pedig, hogy egy zsidó annyi vagyont hozott magával, hogy megígérte Gritti kormányzónak [Lodovico Gritti, 1530–1534 között Magyarország kormányzója; apja, Andrea Gritti 1523-tól 1538-ig velencei dózse].hogy ha őt beviszi Budára és átengedi neki a Mendel-házat és a Zsidó utcát, saját költségén tíz évig ellátja a kormányzót, évente tízezer márkát adva a kormányzó kezéhez.”

(Epistola de perditione regni Hungarorum, cap. 107.)

1541-ben a zsidók egy része visszatért Budára és helyreállítását követően újra birtokba vehették az 1530-as ostromban megrongálódott középkori zsinagógát. A török korban a régi mellett egy új, szefárd zsinagóga is működött az egykori Mendel-palota épületében. Az imaház és a középkori budai zsidónegyed sorsát Buda 1686-os visszafoglalása pecsételte meg végleg. A pusztulást a prágai születésű, fogolyként Budára került, majd ott rabbivá emelkedett Schulhof Izsák (1650 k.–1733) – maga is az események részese és elszenvedője – örökítette meg Budai krónika (Megillat Ofen) című művében. Az ostrom során a zsidók nagy része a zsinagógába menekült, amelyet eleinte dragonyosok védelmeztek, később azonban a várba betörő keresztény csapatok ide is behatoltak, megölve mindenkit, aki ott tartózkodott – köztük Schulhof feleségét és fiát is –, majd felgyújtották az épületet. Az ostrom túlélőinek egy része fogolyként szóródott szét az országban és Európában: tízen az Esterházy-birtok Kismartonba, sokan Győrbe és Komáromba, számos előkelő zsidó pedig Berlinbe került. A Magyarországon maradt foglyokat Samuel Oppenheimer bécsi zsidó hadseregszállító és bankár váltotta meg jelentős költségen. Oppenheimer megbízásából működött a prágai Alexander Tauszk is, aki még az ostrom során, Lotaringiai Károly hadvezér támogatásával gyűjtött össze kétszázhetvennégy zsidót, váltságdíjukat többek között Krakkó, Amszterdam és Frankfurt zsidó közösségeinek kölcsöneiből fedezve. A kimenekített zsidók nagy része – köztük Schulhof Izsák is, aki egy rejtélyes úrnő és férje, valamint Oppenheimer segítségével menekült meg – éppen Nikolsburgban talált új otthonra.

Az egykori Zsidó utca ma

Nagyjából eddig tart mindaz, amit a késő középkori budai zsinagógáról az írott források alapján tudunk. Az épület pontos helye ugyanis Buda visszafoglalása után feledésbe merült. Csupán 1964-ben kerültek napvilágra a maradványok a Táncsics utca 23. számú telken, miután a 26. szám alatti házban, felszín felett, feltárták, majd helyreállították a ma emlékmúzeumként működő egykori szefárd zsinagógát, Zolnay László, Feuerné Tóth Rózsa és Gedai István régészek irányításával végzett műemléki munkálatoknak köszönhetően. Az ostrom után a romokat egyszerűen feltöltötték törmelékkel, ami viszonylag jól konzerválta a betemetéskori állapotokat. A feltárások során előkerült 2-3 ujjnyi vastag, csontmaradványokkal kevert hamuréteg szomorú igazolása a Schulhof Izsák által elbeszélteknek (a maradványokat a Kozma utcai temetőben helyezték el). Ugyanakkor az ásatás során az is bizonyossá vált, hogy a 26,26 méter hosszú, 10,73 méter széles és 8,5–9 méter boltozatmagasságú épület, ha fennmarad, ma közép-európai viszonylatban is egyedülálló lenne, mintegy kétszerese a prágai Régiúj-zsinagógának. Méretében és kivitelezésében csupán a száz évvel korábban épült, azóta szintén elpusztult regensburgi zsinagógához hasonlítható.

A zsinagóga belső tere, Budai Aurél műemléki tervező látványterve, innen

A zsinagóga további sorsa a jelenkori magyar politika és a műemlékvédelem viszonyának kis tükre is lehetne. Ahogyan azt a feltárás már 1964-ben megállapította, ma is lehetséges volna a zsinagóga – ha nem is az 1461-es, de a török kori állapotok szerinti – részleges rekonstrukciója. Csupán a női karzat fölött található egy újkori épület, az 1945 óta már szintén egykorivá „érett” Horányi-Zichy-palota. Scheiber Sándor nyelvészprofesszor, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója – aki a feltárások során a héber feliratok azonosításában nyújtott segítséget – azonban nem volt olyan szerencsés, mint elődje, a foglyok váltságdíjáért Európában kilincselő Alexander Tauszk. A zsinagóga „váltságdíját”, a rekonstrukciós költségeket amerikai zsidó támogatók ugyan állták volna, azonban a magyarországi Állami Egyházügyi Hivatal nem adott engedélyt a külföldi – amerikai, ráadásul zsidó! – tőke felhasználására. Nem volt más lehetőség, az ásatási gödröt vissza kellett temetni. Előrelátó módon a romokat lefedték a betemetés előtt, így egy újabb feltárás során csupán a felszíni réteget kellene eltávolítani a helyreállítási munkálatok megkezdése előtt. Ennek ellenére magánszemélyek és szervezetek – legújabban az Ássuk ki! Egyesület – mindmáig sikertelenül szorgalmazzák egy új ásatás megindítását és a zsinagóga helyreállítását. Egyelőre be kell érjük a Zolnay által az ásatásról publikált felvételekkel, mint a középkori magyarországi – és közép-európai – zsidó örökség egy fontos emlékének egyetlen hírmondóival. Azaz majdnem az egyetlennel.

Éppen Szent Mihály arkangyal keresztény ünnepnapján, szeptember 29-én avatta fel a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és a Budavári Önkormányzat a Babits Mihály sétány felőli oldalon azt az emléktáblát, amely a késő középkori budai zsidónegyed földbe temetett zsinagógájára emlékeztet, legalábbis addig, amíg az újbóli feltárások és a helyreállítás meg nem indulhatnak. Aminél jobbat nem is kívánhatnánk az éppen ma beköszöntő zsidó újévre.