Masule, 2016

Shervin Mohajer: Beats. A Kohân Kamân (Ancient Bow), Pieces for Kamanche and Alto Kamanche albumból (2015)

Masulétől féltünk. Az Alborz oldalában ezer méter magasan fekvő falucska Ahmad Kavousian idejében, 1975-ben még lehetett Irán rejtett gyöngyszeme, ismeretlen úticél, amelyről csak a beavatottak tudósították a kiválasztottakat, archaikus település, ahol a helyiek még csodálkozva néztek az idegenre. Negyven év alatt azonban mindez megváltozott. Masule ma az iráni turizmus obligát állomása. Az ötszáz lakosú falucskát évente sok tízezer turista keresi fel. Elsősorban irániak, mert Iránban hihetetlenül eleven a belföldi turizmus, de a falu ott van a Lonely Planet iráni top ten listáján és a külföldi idegenforgalmi irodák sztenderd iráni körútjainak programjában is. Az világos volt, hogy az egykori idill már a múlté. A kérdés az volt, mit találunk helyette.

Voltak már tapasztalataink arról, hogy néz ki az, amikor a turizmus kipécéz magának egy-egy iráni települést. A kurdisztáni Palangan hegyi falujában – amely külföldön még ismeretlen, de az irániak már özönlenek ide – a helyiek elkeseredetten védik magánszférájuk egyre fogyatkozó maradványait, dühödten fordulnak el a turistáktól, akik ellepik a hegyi utcákat és az arcukba tolják a fényképezőgépet. Yazd sivatagi agyagvárosában a bazár hagyományos boltjait felváltották a szuvenírárusok, a levegőt is pénzért adják, és tíz év alatt itt fordult elő először, hogy a szállodai elszámolásnál megpróbáltak becsapni. Ilyesmitől féltünk az elturistásodás útján jóval előrébb járó Masuléban is.

Nem így lett. A lépéselőny jót tett Masulénak. A falu már túljutott a turizmus első megrendülésén és gyermekbetegségein. Lakói megtanulták kezelni az új helyzetet, megtalálták benne saját helyüket, és sikerült mindennapi életükhöz igazítaniuk azt. A vendégházzá alakított parasztházakban éppolyan barátságosan bánnak az emberrel, mint másutt a családi vendéggel. A bazárban a szuvenírek nem szorították ki a régi boltokat, sőt a kereslet egy sor modern kézműves terméket is létrehozott. A falu egészséges fejlődésére a „Masooleh Conservation and Sustainable Development Institute” vigyáz. A régi házakat felújítják, többé-kevésbé autentikus módon. A közösségi ünnepeket ma is megülik, nem zavartatva a turisták pillantásától és kameráitól, sőt őket is bevonják. Szeretnénk hinni, hogy Irán fokozatos megnyílásával és az idegenforgalom fellendülésével ez lesz a fejlődés iránya a turizmusnak kitett más településeken is.

A menet a falu tetejéről indul. A távolból ideszűrődik a dobok pufogása, az ének foszlányai. A főtéren, a bazár háromszintes terén már felkészültek a fogadásukra: középen mikrofon és hangszóró, körben kíváncsi tömeg, turisták és helyiek egyaránt.  Fél óra múlva a tiszta fekete ruhába öltözött férfiak leérnek a bazárhoz, a legalsó szinten állnak sorfalat a folyosó két oldalán. Az énekes felváltva énekel szomorú rubato gyászdallamokat és ütemes, lendületes indulókat a mikrofonba. Az elsőknél, amelyek olyanok, mint a régi magyar népdalok, mindenki lehajtja fejét, többen sírnak, az ezerötszáz éves gyászban saját veszteségeiket élik át. A másodiknál megelevenednek, a dal ritmusára ütemesen, egyszerre verik mellüket, a kerbalai csatában elesett Husszein imám nevét kiáltozzák. A felső szinten ugyancsak feketébe öltözött kisfiúk teszik ugyanezt nagy lelkesedéssel. A helyiek mutogatnak, hogy nyugodtan menjünk be fényképezőgépeinkkel a sorok közé, nem zavarjuk a rituális gyászolókat, sőt inkább kihúzzák magukat, ahogy közelről fotózzuk őket. Egy óra hosszat tart a szertartás, aztán szünet következik, a sorok felbomlanak, beszélgető csoportokká rendeződnek át. Ahogy szállásunkra felfelé megyünk, halljuk, hogy ismét megindul az ének, immár a mecsetből, ahol hajnalig virrasztanak az imám és mártír társai emlékezetére.