A régi örmény királyi út a Hrozdan folyó szurdokában vezet Jerevántól Bjni felé, mellettünk a meredek sziklafalakon lila virágok nagy gombócai nyílnak, a folyópartot friss zöld fű vékony szőnyege borítja. Ugyancsak megváltozott a táj tél óta, amikor hófalak között haladtunk itt, a vidéket egyenletesen borító fehér takaróba vágott, egy autó széles
úton.
A faluba érve megállunk a hídon, a vár alatt, amelyet a Pahlavuni hercegek építettek, amikor a 11. században a Bagratuni királyok rájuk bízták a hadi út felügyeletét Sevantól Jerevánig. A híd karfáját az egykori örmény helyőrségi katonák leszármazottai támasztják, szégyenlősen mosolyognak, zavarodottan poénkodnak egymással, amikor a busz összes hölgye rájuk irányítja a kamerát. A folyó partján öregasszonyok valamit szedegetnek a fűben. „Mit gyűjtenek?” kérdezi Dorka az egyiktől, ahogy felkapaszkodik a parton. „Gyógyfüveket.” „És mire jók?” „Mindenre, édeském, az égvilágon mindenre!”
A madaras khachkarok között öregember kapálja a gyomot egy fehér kőből faragott khachkar előtt. „A fiamé. A háborúban esett el, ezért a katholikosz engedélyével ide temethettük a templomkertbe. A kő egy olyan khachkar másolata, amelyet az azerbajdzsáni hadsereg pusztított el a julfai temetőben. Fénykép után faragtuk.”
A vasárnapi mise nemrég érhetett véget, a pap a templomkertben asszonyokkal uzsonnázik. A kupola ablakán beeső fénysugár késpengeként tör át a templombelső sötétjén, éppen mint egy éve a lembergi örmény templomban. Elmesélem a többieknek, hogyan lépett oda hozzánk akkor a templomi kórus vezetője, és hogyan énekelte el nekünk húsvéti himnuszukat. Ekkor lép be a templomba a pap. Honnan jöttünk, hogyan tetszik Örményország. Majd a templom akusztikájának illusztrálására az oltár előtti felolvasóállványhoz lép, amelyen a 17. században Velencében, Misztótfalusi Kis Miklós örmény betűivel nyomott misekönyv fekszik tán azóta, s a lenyűgözötten hallgató társaság előtt elénekli belőle a húsvét utáni vasárnap himnuszát.
Bjni, húsvéti himnusz
De jó volt olvasni a fenti bejegyzést. Mintha nem is jártam volna ott alig több, mint egy héttel ezelőtt, olyan mohón olvastam. Pedig a csak nekünk éneklő, majd on demand újra éneklő, szövegfelolvasó pap, a végtelenül barátságos helyiek, a vadságukkal hódító hegyvonulatok, a hósipkás hegyek, a kövek uralma mindenütt, a gyönyörűséges kolostorok sokasága, változatossága, egyszerűsége, mind-mind mélyen bevésődtek! No meg Hegyi-Karabah! De jó, hogy nem hátráltunk meg. Még az útközben elszenvedett csúnya defekt is hozott élménypluszt.És Sztyepanakert. A vidéki nagyvárosokat idéző, világmárkákat is felvonultató kirakatsorok, a grand hotel luxuriózus terasza kis hijján feledtette, hogy háborús övezetben járunk. De mindez a Patyomkin-falvak diszletélményének bizonyult, mihelyt az első keresztutcába betértünk. Itt aztán szembesülhettünk a nyomor, a szegénység,a romok, háborús játékokat játszó gyerekek valóságával. Ez egy slágerút lesz, olyan jól lett összeállítva a program! És külön balsaja szpasziva Tamásunk egy-egy hívószóra helyben rögtönzött szabadegyetemi előadásaiért.
VálaszTörlésA templomkertben öt-hat gyerek játszott, futkosott, viháncolt. Mikor a pap felállt az asszonyok mellől, feléjük indult, és nyugodt hangon valamit mondott nekik. Amire mindegyik egyszeriben megállt, majd kicsit szégyenlősen sorban a pap elé járultak. A pap tenyerét egyenként a fejük búbjára tette, közben mindegyiknek valami intelmet mondhatott, kinek rövidet, kinek kicsit hosszabbat, valószínűleg pontosan tudta, hogy melyiknek mi dukál. A pap békés és higgadt volt, láthatóan nem zavarta a fiúk nyüzsgése, az áldást úgy osztotta ki nekik, mint napi jutalmat. A gyerekek kicsit félszeg tisztelettel fogadták, majd a rövid intermezzó után pár perccel ugyanúgy folytatták a hancúrozást, mint azt mindenütt a világon teszik gyerekek.
VálaszTörlés