A zsidók kincse

Szardínián, a kétnyelvű Alghero/Alguer óvárosában az utcatáblák is kétnyelvűek. A két név azonban nem egymás fordítása. Két teljesen más regiszterhez tartoznak. Az olasz nevek az olasz nacionalizmus minden városban megtalálható birodalomegyesítő védjegyei, a százötven éve konstruált olasz nemzet szimbólumai és hősei. A katalán nevek egy befelé forduló hagyományos város középkori eredetű utcanevei, szentek, templomok, helyi viszonyítási pontok: egy helyi történelem lenyomatai. Carlo Alberto szárd-piemonti király utcája katalánul Szent Ferenc, a garibaldista Ardoinóé A régi posta utcája, a Róma utca az egyik végén Szent Anna utcája, a másikon A harangtorony lépcsője, a Polgárság tér A régi kút tere, Manno szárd-piemonti politikus utcája katalánul Temető utca.

Az első világháborús hős Giuseppe Bertolotti kapitányról elnevezett utcácska katalánul Carreró dels Hebreus, A zsidók utcája. Egy olyan városban, ahol zsidók már ötszáz éve nincsenek.


Egy másik tér is van az óvárosban, amelynek neve mindkét nyelven ugyanaz, csak éppen olaszra nem fordítják le, úgyhogy az idegenek nem, csak a helyi katalánok értik, miről van szó. Piazza/plaça de la Juharia – a zsidó negyed tere.


A helyi emlékezet ötszáz év távlatából is megőrizte, az utcanevekbe írva, az 1492-ben száműzött zsidók emlékét.

Még a tengeri bástyán őrködő fegyverek is kétfélék. Felül az, amivel az olasz királyság, alul amivel a katalánok vigyázták a kikötő békéjét.

Az első zsidók, akárcsak Mallorcán, a katalán hódítókkal érkeztek Algheróba, részben mint befektetők, részben mint fegyverforgatók. Amikor IV. Péter aragóniai király 1353-ban megindult, hogy egy évszázados viszály végére pontot téve elfoglalja Szardíniát a genovaiaktól, előtte a katalóniai zsidó bankároktól vett fel jelentős kölcsönt, amelyért a meghódított szigeten ígért ingatlanokat. Seregében számos zsidó katona is szolgált, akiket – akárcsak I. Jakab Mallorcán – algueri telekkel jutalmazott szolgálataikért. A fennmaradt dokumentumok körülbelül huszonötöt említenek név szerint: Salamon és Jucef d’Alcatraz Kasztíliából, Murduto és Maymone Seciliano, Vital Codonyo és Jucef fiaival Szicíliából, Isach Levi, Jahudano Ataf, Mosse Exalo, Isach Sucra és Abram Sanoga a katalóniai Leridából, Mosse Amarello, Mosse Avempu, Samuel Botrom, Abraham és David Soriano Calatayudból, egy bizonyos Samuel Segorbéból, Isach Merdona Mallorcáról, Janton Gabay Zaragozából, Haim Crespin Toledóból, Samuel Juceff és David a valenciai Jéricából, Jucef Salamonis Argillet Geronából. Abrahim Abenxeha két páncélos lovat állított ki a vár ostromához, amiért bőséges jutalmat kapott. Ferrario de Santa Cruzt az ostrom után egy páncélos lóval jutalmazták. Salamon Scarpa az életéért harcolt: Katalóniában gyilkosságért ítélték halálra, s a hadjárat résztvevőinek ígért amnesztia miatt rukkolt be a hadseregbe.

Az első zsidó telepesek valamennyien az óváros északi „szarvában” kaptak telket, amelyet ettől fogva neveznek zsidó negyednek – aljamának vagy juhariának –, noha a későbbi gettóktól eltérően soha nem volt fallal körülvéve. A keresztény várostól csupán egy széles utca választja el, amelyet a középkorban A régi kút terének neveztek, mivel itt, a két negyed között áll máig a város nyilvános kútja.




A negyed lakói kezdettől fogva önkormányzati joggal rendelkeztek: ez volt a kahal, amely katalán nyelven call-ra egyszerűsödött. A közösség élén három választott titkár, nemanim állt, akik az adót szedték be és közbenjártak a királyi hatóságoknál. A kahal bíráskodott a zsidók fegyelmi ügyeiben is. 1408-ban például, mint Eliezer ben David elbeszéli a La rassegna mensile di Israel 1937-es számában, maguk elé citáltak egy zsidót, aki tiltott kockajátékot űzött. A dolog pikantériája, hogy az illető nem mással kockázott, mint magával a szigetre látogató aragón királlyal, és nyert is tőle 160 arany forintot. Hogy mentse magát, utólag nyilatkozatot kért a királytól, amely szerint az halálbüntetés terhe mellett kényszerítette a játékra. Az ügy Bonjua Bondavin rabbi, marseille-i származású orvos, a szardíniai zsidóság legnagyobb tekintélye elé került, aki azt ítélte: a vádlottnak ebben az esetben is meg kellett volna utólag bánnia tettét, s a nyereséget a zsinagóga szépítésére adományoznia. Az illető azonban inkább vállalta a kiközösítést, és megtartotta magának a százhatvan arany forintot.

A kahal levéltára az 1492-es kiűzetés után szétszóródott, úgyhogy a zsidók életéről mindenekelőtt a királyi telekkönyvekből és peres iratokból értesülünk. Innen tudjuk, hogy a telkek tulajdonosai főleg kereskedők voltak, akiknek kapcsolatai behálózták az egész szigetet, a Hispániai-félsziget országait és Észak-Afrikát, továbbá pénzkölcsönzők, orvosok, kézművesek és katonák. Különösen jeles orvos volt Eahim de Xipre, aki egy-egy könyvet írt a szardíniai gyógyfüvekről és a sziget klímájáról. Az 1370-es években sok új ingatlanvásárlót regisztrálnak Dél-Franciaországból az ottani zsidóüldözések nyomán, majd az 1400-as évek elején egy harmadik hullám érkezik Provanszból, köztük néhány rendkívül gazdag dinasztia, a Bellcayre, Lunell és Carcassona családok. 1376-ban a peres iratok között szerepel Jacob Bessach jómódú kereskedő, aki karddal megsebesít egy keresztény borbélyt, Pietro Seguert, majd 1381-ben ugyanő és felesége adnak el egy telket a kahalnak zsinagóga céljára. A zsinagógát 1448-ban bővíteni kell: ekkor már több mint 700 zsidó család él a negyedben.

Az algueri kahal egyetlen saját dokumentuma, amely egy könyv kötésében maradt fenn, az a ketubbah, házasságlevél, amelyet Shelomo ben Zarch de Carcassona adott Bella bat Merwanha ha-Shenirinek 5216. shevat hó 6. napján, azaz 1456. január 9-én „Alguer városában, a tenger partján”. A vőlegény ebben megígéri a menyasszonynak, hogy „…és eltartalak és eltemetlek és enni adok neked a zsidó férfiak szokása szerint”. Záradéka szerint Bella teljes hozományának tulajdonosa marad, ahogy az szokás volt az aragóniai zsidók között. Az okirat, amelyet Amira Meir elemzett részletesen a Materia Giudaica 2009-es számában, a World Digital Librarybe is bekerült.


A gazdag Carcassona család feje, Samuele 1422-ben érkezett Provanszból Alguerbe, s mindjárt a call titkára és a királyi vám haszonbérlője lett. Fiai, Maimone, Moisse, Zarquillo (Zarch, a fenti vőlegény apja) és Salomone (Nin) egyaránt magas pozíciókat töltöttek be a közösségben és a királyi adminisztrációban. A zsidó negyed Szent Erasmusról elnevezett főutcáján építtettek palotát. Ez olyan fényűző volt, hogy II. Ferdinánd spanyol király 1492-ben még a zsidók kiűzéséről szóló rendelet kihirdetése előtt írt a szardíniai alkirálynak, hogy „Nin de Carcassona” házát mindenképpen tartsák fenn számára királyi szállás céljára:

„…que la casa del Nin de Carcassona se reserve segons nos ab aquesta la reservam per abitacio real.”

A palota ma is áll, s ma is a negyed legnagyobb háza. Gótikus ablakait befalazták és szecessziós sgraffitókkal díszítették, de boltozott kapuja késő középkori, akárcsak a csodálkozó arc az épület homlokzatán. Ma Eoghain O’Neill mesterszakács „Restaurant O”-ja működik benne, így hát ma is hasonló rangú vendégeket fogad, mint a Carcassonák idejében.

Az 1492-es kiűzési rendelet nem érte teljesen váratlanul a szardíniai zsidóságot. A március 31-én kelt királyi rendeletet Szardínián szeptember 28-án hirdették ki, így a jól értesült zsidóknak még volt idejük elmenekülni vagyonuk mozgósítható részével. Az utolsó zsidó december 16-án hagyta el a szigetet. Igen sokan kikeresztelkedtek azonban, hogy ott maradhassanak. Nekik mint marranóknak az inkvizícióval gyűlt meg a bajuk akár több generációval később is, mint Antonio Angelo de Carcassonának, aki pap lett, s azért citálták bíróság elé 1580-ban, mert a szószékről hirdette – Szent Pál Római levelével teljesen összhangban – a zsidó nép kiválasztottságát. Súlyosbító körülmény volt, hogy külföldre menekült rokonai visszatértek a zsidó hitre, így például testvére volt a krakkói rabbi. Elio Moncelsi az Ebrei in Sardegna (2012) c. könyvében több mint kétszáz zsidó eredetű családnevet gyűjt össze, amelyek máig használatosak a szigeten. Itteni kikeresztelkedett zsidó volt Kolumbusz tolmácsa, Luis de Torres is, aki az Újvilágban minden idegen nyelv közül elsőként héberül szólt az indiánokhoz, a tíz elveszett törzs leszármazottait gyanítva bennük.

A zsinagógát templommá alakították át, amelyet jó ízléssel a Szent Keresztről neveztek el, mint amihez a zsidóknak a legtöbb közük van. A templom közelében épült 1641-ben az izabellinák, azaz reformált klarisszák Santa Chiara temploma és kolostora. A rend feloszlatása (1855) után a kolostort kórházzá alakították, s 1902-ben ebbe tagolták a Santa Croce templomot is. 1909-ben a templomot lebontva az egész kórházat újjáépítették Ospedale Marino „Regina Margherita” néven. Ma csupán az épület előtti terecske neve emlékeztet az egykori Santa Crocéra.

A zsidó negyed C. G. Gerenzani 1870-es Alghero-térképén. B-vel jelölve a Santa Croce-templom, C-vel a klarissza templom, I-vel a kórház. A régi kórházról írott blogposztból.

A 19. században a zsidóság kísértete még egyszer visszatért a régi zsinagógába. 1820-ban felröppent a hír, hogy az elűzött zsidók távozás előtt a zsinagógában ásták el kincseiket, lu sidarut, ahogy szárd nyelven mondják. A hír a boszorkánynak tartott Cià Crarától származott, aki álmában több ízben is látta  a Santa Croce templomban az ördögöt, amint kétségtelenül a kincsre vigyázott. Az eset egyúttal azt is mutatja, hogy nemcsak az utcanevek, de a kollektív emlékezet is világosan őrizte a zsidók emlékét több mint háromszáz évvel elűzésük után. A felvilágosult szárd-piemonti kormány komolyan vette a hírt, és bizottságot nevezett ki a templom felásására, de mint az várható volt, semmit nem találtak.

1847-ben az ásatások újra kezdődtek. Ezúttal a plébános és három paptársa alakítottak titkos konzorciumot, amelybe két városbeli orvost is belevontak. Hogy a vállalkozás mennyire volt titkos, azt jól mutatja, hogy az esetről azonnal hosszú gúnydal keletkezett, amelyet a La ilustració catalana közölt le szardíniai gyűjtésből jó harminc évvel később. Eszerint az ásatás megkezdése előtt valaki – talán maga a szerző – tréfából egy hitvány kis német nyelvű könyvet rejtett el a földben egy vasládikában. A kincskeresők rátaláltak, s úgy vélték, Isten az ismeretlen nyelvű könyvvel akarja tudtukra adni, hol kutassák a kincset. Kerestek valakit, aki érti a titokzatos nyelvet, s rátaláltak Ferrandino Simòra, a város bolondjára, aki megállapította, hogy a könyv mussulmà nyelven íródott, s felbecsülhetetlen értékű tanácsokat tartalmaz arra nézve, hogyan szabaduljunk meg a fehér legyektől, s hogyan gyógyítsuk a görbe lábat, az üres fejet, és azt, aki franciául beszél. A könyvet, fejezi be a költemény, „Chichu Piga fia” máig a városkapunál mutogatja az idegeneknek eredetiben és fordítással együtt.

Algheróban azóta nem kerestek kincset, de lu sideru a város folklórjának részévé vált. A Santa Croce helyén az utolsó régészeti ásatás 1997-98-ban volt, amikor a korábbi kincskeresés nyomai mellett megtalálták a zsinagóga valamint a mikve maradványait.

Az egykori kórház ma részben városi könyvtár, részben az építészeti és városépítészeti tanszék épülete. A modern átépítés során alkalmazott közel-keleti stíluselemek arra utalnak, hogy tekintettel voltak a zsidó hagyományra is. Az épület tenger felé nyitott belső udvarán, az izgalmas külső lépcső-kompozíció előtt, mintegy térplasztikaként, az egykori zsidó negyed egy régi falmaradványa áll. Az épület falán pedig tábla emlékeztet az egykori juhariára.

A Santa Croce térről induló Carreró dels Hebreust, a zsidó utcácskát végig a lakók kreativitását dicsérő, műanyag flakonokból kivágott vidám mediterrán virágtartók szegélyezik. A vakolat sokszor megújult az elmúlt ötszáz évben, de ahol hiányzik, ott előbukkannak a középkori faragott kövek, amelyek előtt az egykori zsidó lakók is nap mint nap elhaladtak. Az utca meredek lépcsővel bukkan ki a tengerparti sétányon, az egykori Tengeri-kapunál, amelynek őrzése valaha a zsidók feladata volt. A Szent Elmo-kapubástya tetején ma a városban maradt utolsó zsidó nő, Szűz Mária vigyáz a kikötőre.



Elena Ledda: Duru duru Deus Adonai. Szefárd dallamokat és szövegeket is őrző szardíniai városi zene

A Kórház utcán – katalánul A szerzetesnők utcája – térünk vissza A régi kút terére, a zsidó negyed határára. A tér, vagy inkább széles utca túloldalán már a székesegyház magasodik. Az innenső oldalon romos középkori ház, térdig érő falait illatos kék virágú bozót nőtte be. Valaki, mint a zsidó temetőben, kavicsot helyezett a fal tetejére.