Az útdíj

Amikor megpillantom a vaskos kötelet keresztben az úton, a tüzeket az út mentén, az álarcosokat, akik megindulnak felénk az útakadály mellől Sanavardo falu után, az Alazani folyó partján, mindjárt Kapuściński tudósításai jutnak eszembe az afrikai milíciák útakadályairól és zsarolásairól, és azonnal rükvercbe kapcsolok. Az álarcosok azonban integetnek, hogy nincs baj, jöjjünk bátran. Felötlik bennem, amit előző éjszaka olvastam a ma is élő kaheti farsangi népszokásokról, de habozok még. Barátságosan odagyűlnek, helyi tájszólásban magyaráznak, phuli, phuli, pénz, pénz, hajtogatják. Markukba ürítem aprópénzes zacskónk tartalmát, két-három lari, egy-két euró lehet. Lloydtól is követelik a rituális vámot, nem hatja meg őket, hogy kettőnké volt az apró, kénytelen egy ötös bankót beáldozni, két eurót. A kötelet leengedik, mehetünk. Pár méter után jut eszébe Lloydnak, hogy ha már elénkbe jött, egy helyi dalt is felvehettünk volna a harmonikással. Félreállunk az Alazani partján, megindul visszafelé a felvevővel, mint egy Bartók Béla,

Bartók Béla fonográffal népdalt gyűjt szlovák parasztoktól Zobordarázson (ma Dražovce néven Nyitra külvárosa, Szlovákia), 1907

mint egy Vladimir V. Akhobadze,

Vladimir V. Akhobadze grúz zenetudós felvételt készít guriai (Nyugat-Grúzia) zenészekkel (a fotót tegnap vettük fel a tbiliszi népzenei múzeumban)

orruk alá dugja a masinát, simghera, mondja, egy dalt. A hangzavarból csak annyit hallani ki világosan: khuti lari, khuti lari, további öt larit kérnek a mutatványért. A zenebonából azonban világosan kitűnik, a harmonika csak hagyományos farsangi díszletnek van ott, abból sehány lariért sem lesz zene. Újabb vámolnivaló autó érkezik, mi is indulunk tovább Sighnaghi középkori városába.


Simghera! – Khuti lari!