Metró

A metró lineáris terek hálózata, amelyben tömegek gyűlnek össze és haladnak át mozgólépcsők, alagutak, peronok és folyosók földalatti rendszerén, minden egyes ember azzal a céllal, hogy elinduljon A pontból és eljusson B pontba.

A metró mint föld alatti rendszer szükségszerűen elkülönül a város vidámabb, napfényes arcától, a felszín alatti sötét, kanyargós járatokat jelenti, a Hádészt, az alvilágot, patkányokkal, mocsokkal, fáradtolajjal. Történelmi újdonsága ellenére a metró valami nagyon ősit képvisel. Légterét jellegzetes szag hatja át, az elektromosság, izzadtság, szalámi és gépolaj vegyüléke. A metró egyfajta féregjárat, amely a felszínen beszippantja a humán részecskéket, hogy aztán valahol másutt köpje ki őket. Utasai alámerülnek, akár egy tengeralattjáró legénysége, s minden megálló, minden felszínre érés újabb kis világ, külön bolygó, egyedülálló városi környezet. A metró fűzi fel őket, akár a gyöngyöket egy fekete fonálra.

Szubjektívan tekintve a metró meghatározott benyomások együttesét jelenti, amelynek egyaránt része a ritmus, a mozgás és az izomkontroll, a vizuális és auditív ingerek, és az, ahogy a lineáris tereken áthaladó egyének részecske-áramlatként viselkednek. Az ember vagy együtt vagy szemben halad az áramlással, a flow-val, ezzel a láthatatlan, mégis szembeszökő erővel, amely önmagát szervezi, s így bizonyos mértékben kaotikus és kiszámíthatatlan. Az emberek sietve haladnak, általában egyenesen előre, a jelzésekre figyelve, amelyek a megfelelő pályákra terelik őket. Valaki esetleg megáll, ami rendkívül ritka esemény, s ezt a többi részecske azonnal felfogja és ehhez igazítja mozgását. Ám túlnyomórészt az áramlás érvényesül, s minden más erő ennek sodrásába simul.


Saigonban találkoztam egyszer ennek az áramlásnak egy rendkívül erős példájával, amikor azzal az egyébként hétköznapi problémával szembesültem, hogyan keljek át egy széles úttesten. Az úton szüntelenül, megállás nélkül áramlott a forgalom, mint medrében a folyó, mint a vérkeringésben a vértestek. A kereszteződésekben az egymást metsző áramlatok bonyolultan átszőtték egymást, ahelyett, hogy felváltva megálltak és utat adtak volna egymásnak. Hogyan lehet itt átjutni? Nyilvánvaló volt, hogy ha valaki vakmerően belelép ebbe a kozmikus feltartóztathatatlanságba, azt azonnal maguk alá tiporják a biciklik százai, kismotorok tucatjai, autók és buszok. Egy öregember tanácstalanságomat látva odaállt mellém az úttest szélére, s „nézd, hogyan csinálom!” pillantást vetve rám nekiindult. Rettenthetetlen példáján felbátorodva követtem őt, és megvilágosodtam. Rögtön felfogtam, hogy amíg állandó sebességgel haladok, biztonságban vagyok, de soha egy pillanatra sem szabad megállnom. A megállás az áramlás közepén véletlenszerű eseményt generál, amely kiszámíthatatlanságot és káoszt teremt. Szüntelenül haladni kell. Az áramlás minden.


Máskor Kijevben az ellenkezője történt. Ahogy a vasútállomáson le akartam menni a metróba, sok száz fős tömeget láttam, ahogy lassan araszoltak befelé a metróállomás egyetlen nyitott kapuján. A hatalmas homlokzaton legalább tíz kapu volt, de ebből kilenc zárva. A mellettem zajló beszélgetésből megértettem az okát. A kijevi metró annyira zsúfolt, hogy veszélyes lett volna egyszerre túl sok embert beengedni a peronra, különben még véletlenül a sínekre lökhettek volna valakit. A legegyszerűbb megoldás a nyers erő volt, amely visszafogta az áramlást, hogy a túlzsúfolt szerelvények a megfelelő ütemben szállíthassák el a leérkező utasokat, így teremtve meg a biztonságos egyensúlyt.


Az áramlásba bekerülve nem sok tudatos gondolkodás szükséges, hogy engedelmeskedjünk neki. Az ember ösztönösen igyekszik tartani a lendületet és megőrizni a személyes teret, figyelni a jelekre, s csak olyankor megállni, ha tájékozódni kell. Fantomokként haladunk át a higanygőz éles fényei alatt, s fakó arcaink csak homályosan ismerik fel az embert egymásban. Szorosan bezárva érzékelő gubónkba, a pszichikai páncélba, amely velünk együtt úszik át a téren, annyira egyedül vagyunk ezen a helyen, amennyire egyedül lenni egyáltalán lehetséges. Törzsi társaink pusztán testi jelenlétük hűvös folyójává redukálódnak, a teret betöltő plazmává, amellyel együtt mozgunk, s amelyet rendszerint figyelmen kívül hagyunk. Talán túlságosan is könnyen.


A Metrum rövidfilmet Ivan Balaďa, a csehszlovák hadsereg filmrendezője készítette 1967-ben. Balaďa kamerája a moszkvai metrón halad keresztül, szándékosan a tömeggel szemben, úgyhogy jól láthatjuk sok ezer ember testtartását és arcát, rajta ezernyi mindennapi és egzisztenciális nehézséggel. A metró és a kövezeten kopogó cipősarkak véletlenszerű zajának ellenpontjaként pedig az orthodox mise kórusa hangzik fel. A filmet megrendelői a metrót magasztaló propagandafilmnek szánták, ám első levetítése után a cenzúra a filmraktárba száműzte, s ott is maradt egészen a rendszerváltásig.

Utasok végtelen áramlata halad fel és le a mozgólépcsőn, mint Jákob lajtorjáján, mintegy a természet ciklusainak groteszk paródiájaként. Minthogy a kamera állandóan mozgásban van, a fejek tengere a lelkek tengerévé változik, sóvárgó, törekvő, küzdő lelkekké. A mi paródiánk ez, a lélek útjának paródiája az életen át. Egyes figuráknak csak sötét, titokzatos sziluettjét látjuk, mások arcára fény esik, s valamennyit kiolvashatunk karakterükből. Sokaságukban névtelenek, mindegyikük valamennyiük jelképe, szimbolikus lény. A film eleje felé a kamera egy várandós nőre irányul, és egy ideig követi útját; később feltűnik egy másik, szerelvényre várva alvó gyermeket ringató nő, pietà. Magányos utazó böngész sematikus térképet, megpróbálja megtalálni az egyetlen igaz választ. Hirtelen vágás, és berobog a szerelvény, csillogó fényekkel és sivító fékkel, ugyanazok a kocsik, amelyek nemrég még Prága és Budapest metróvonalain is jártak. Az emberek fel- és leszállnak, s az áramlás tovább folytatódik.

A végső kockák kevés kétséget hagynak maguk után. A felszínre jutunk az alagútból, s a túlexponált képek fehér fénnyel vakítják el szemünket, felidézve a halálközeli élményekről szóló beszámolókat.


A 60-as évek elején Bulat Okudzsava szovjet „bárd” írt és adott elő dalt Песенка О Московском Метро, „Dalocska a moszkvai metróról” címmel. Balaďa filmje, akár ösztönösen, akár tudatosan, ennek témáit visszhangozza.


Bulat Okudzsava: Песенка О Московском Метро

Мне в моем метро никогда не тесно, потому что с детства оно, как песня, где вместо припева, вместо припева: – Стойте справа! Проходите слева! Порядок вечен, порядок свят. Те, что справа, стоят, стоят. Но те, что идут, всегда должны держаться левой стороны.

Az én metróm nekem sosem zsúfolt, mert gyermekkorom óta olyan, akár egy dal, ahol a kórus azt énekli folyton: „Álljatok jobbra! Haladjatok baloldalt!” Örök rend ez, szent rend: Akik jobbra vannak, állnak. De akik haladnak, azoknak mindig a bal oldalra kell húzódniuk.