Van két pont Európában, amelyet ha a térképen lágy ívvel összekötünk, attól délre nagyjából a latin kultúra helyeit látjuk. A hozzánk közelebb eső végét, Lemberget a Wang folyó olvasói már ismerik, noha az 1939 már nem tud illeszkedni a Polonia rövidítéshez. De a másik végéről, Lisszabonról, a portugál fővárosról eddig még kevés szó esett.
Pedig olyan helyről van szó, ahol ugyanazzal a bizonyossággal éreztem mint Lembergben: vissza fogok jönni ide, ez a csodálatos hely nem ereszt. Noha különben amikor elhagyok egy várost, mindig hátranézek egy kicsit, mert szomorú a búcsúzás – kezdem átérezni azt, amit a portugálok a soudade szóval fejeznek ki – de ez most elmaradt. Ide még visszajövök.
Mit adnak a portugálok, mit ad ez a város? Azt hiszem, mindenkinek mindent, de nekem most különösen azt, ami kellett.
A város
Az első este séta közben éreztem, hogy barátságosak, ismerősek a házak. Hát persze. Ugyanazok a szemek, ugyanazok a szívek, ugyanaz a szellem tervezte ezeket az épületeket is, mint a másik végen, Lembergben. Az a latin színesség, a szűk utcák, erkélyek, teraszok, amelyek a tizenhat-tizenhetedik századtól születnek meg az olasz mesterek keze alatt Lembergben, itt a tizennyolcadik századtól hozzák létre ugyanazt a hangulatot. Lisszabon kisugárzása nagyon hasonlít Lembergéhez, mintha a két város még mindig fogná egymás kezét – de nem egy irányba néznek. Az egyik az óceán ködén túl kémlelte a világ távoli végét és a mesés Eldorádót, míg a másik aggódva és gyakran lesett a sötétlő erdők felé, ki fog onnan előbukkanni. Lisszabont biztosan szeretik a lakói.
És itt, ezen a téren lettem szerelmes ebbe a helybe.
Az óceán
Ez más. Nagyon más. Földrajzórán bemagoljuk: Földünk héttized részét víz borítja, de nem érezzük át, nem értjük meg, mit is jelent ez. Itt mindkettőre eljön a pillanat. Amikor meghalljuk, ahogy a víz nekicsapódik a móló partjának, ahogy a kompkikötőt rázza, akkor megértjük. Amikor beleereszkedünk, megérezzük, furcsa kettősséggel – simogat mint a Balaton, de néha megmutatja az erejét: vigyázz, ember, a Föld jó részén én vagyok az úr.
Gitárzene az esti kikötőben. A háttérben az óceán hangja.
Az emberek, akik itt élnek, ezt biztosan érzik. Kolumbuszt nem azért a nézetéért mosolyogták meg a kortársai, hogy a Föld gömb alakú – mint azt buta középkor-ellenességgel terjesztik, noha többek között Umberto Eco is megírta az ellenkezőjét –, hanem hogy hogyan lehet ennyire vakmerő, ennek az erőnek nekimenni valami fateknővel? Tengerész Henrik portugál herceg is keveset mert utazni, és minden útja – ahogy az összes korabeli hajósé – gondosan a part közelében haladt.
Az emberek
Barátságos, nyugodt emberek élnek itt, ez az Őszinte Mosoly Városa. Szép emberek, nők, férfiak, sokuk arcát arany és kávé színűre festi az eleven vér és a nap. A tekintetek arról a sietség nélküli világról tanúskodnak, amelyre titokban valószínűleg mindannyian vágyunk. Mosollyal, derűs gesztusokkal mindent el lehet intézni. Ez látszik az éttermet vezető idősebb hölgy „hova sietsz?” pillantásán, amikor az étlapba tekintés nélkül rendelek – majd ugyanez a tekintet válik elismerővé amikor vinho verdé-t rendelek a portugál módra, fehérborral elkészített steakhez, amelyhez a harsány orosz, és a merev német turisták sört isznak. Ez van az angolai lány – aki Kubában volt úttörő – vidám kacsintásaiban, ellenállhatalan mosolyában. Az afrikaiak titokzatosan megvillanó szeme fehérjében. Egy másik lány szomorú tekintetében, amikor elköszönök tőle a repülőtérre indulva.
Nekünk, magyaroknak van egy hely, ahol ez az érzés jóleső büszkeségnek adja át a helyet. Ez a Benfica sportklub Fény Stadionjának bejárata.
Pedig olyan helyről van szó, ahol ugyanazzal a bizonyossággal éreztem mint Lembergben: vissza fogok jönni ide, ez a csodálatos hely nem ereszt. Noha különben amikor elhagyok egy várost, mindig hátranézek egy kicsit, mert szomorú a búcsúzás – kezdem átérezni azt, amit a portugálok a soudade szóval fejeznek ki – de ez most elmaradt. Ide még visszajövök.
Mit adnak a portugálok, mit ad ez a város? Azt hiszem, mindenkinek mindent, de nekem most különösen azt, ami kellett.
A város
Az első este séta közben éreztem, hogy barátságosak, ismerősek a házak. Hát persze. Ugyanazok a szemek, ugyanazok a szívek, ugyanaz a szellem tervezte ezeket az épületeket is, mint a másik végen, Lembergben. Az a latin színesség, a szűk utcák, erkélyek, teraszok, amelyek a tizenhat-tizenhetedik századtól születnek meg az olasz mesterek keze alatt Lembergben, itt a tizennyolcadik századtól hozzák létre ugyanazt a hangulatot. Lisszabon kisugárzása nagyon hasonlít Lembergéhez, mintha a két város még mindig fogná egymás kezét – de nem egy irányba néznek. Az egyik az óceán ködén túl kémlelte a világ távoli végét és a mesés Eldorádót, míg a másik aggódva és gyakran lesett a sötétlő erdők felé, ki fog onnan előbukkanni. Lisszabont biztosan szeretik a lakói.
Lemberg
|
Lisszabon
|
És itt, ezen a téren lettem szerelmes ebbe a helybe.
Az óceán
Ez más. Nagyon más. Földrajzórán bemagoljuk: Földünk héttized részét víz borítja, de nem érezzük át, nem értjük meg, mit is jelent ez. Itt mindkettőre eljön a pillanat. Amikor meghalljuk, ahogy a víz nekicsapódik a móló partjának, ahogy a kompkikötőt rázza, akkor megértjük. Amikor beleereszkedünk, megérezzük, furcsa kettősséggel – simogat mint a Balaton, de néha megmutatja az erejét: vigyázz, ember, a Föld jó részén én vagyok az úr.
Gitárzene az esti kikötőben. A háttérben az óceán hangja.
Az emberek, akik itt élnek, ezt biztosan érzik. Kolumbuszt nem azért a nézetéért mosolyogták meg a kortársai, hogy a Föld gömb alakú – mint azt buta középkor-ellenességgel terjesztik, noha többek között Umberto Eco is megírta az ellenkezőjét –, hanem hogy hogyan lehet ennyire vakmerő, ennek az erőnek nekimenni valami fateknővel? Tengerész Henrik portugál herceg is keveset mert utazni, és minden útja – ahogy az összes korabeli hajósé – gondosan a part közelében haladt.
Az emberek
Barátságos, nyugodt emberek élnek itt, ez az Őszinte Mosoly Városa. Szép emberek, nők, férfiak, sokuk arcát arany és kávé színűre festi az eleven vér és a nap. A tekintetek arról a sietség nélküli világról tanúskodnak, amelyre titokban valószínűleg mindannyian vágyunk. Mosollyal, derűs gesztusokkal mindent el lehet intézni. Ez látszik az éttermet vezető idősebb hölgy „hova sietsz?” pillantásán, amikor az étlapba tekintés nélkül rendelek – majd ugyanez a tekintet válik elismerővé amikor vinho verdé-t rendelek a portugál módra, fehérborral elkészített steakhez, amelyhez a harsány orosz, és a merev német turisták sört isznak. Ez van az angolai lány – aki Kubában volt úttörő – vidám kacsintásaiban, ellenállhatalan mosolyában. Az afrikaiak titokzatosan megvillanó szeme fehérjében. Egy másik lány szomorú tekintetében, amikor elköszönök tőle a repülőtérre indulva.
Nekünk, magyaroknak van egy hely, ahol ez az érzés jóleső büszkeségnek adja át a helyet. Ez a Benfica sportklub Fény Stadionjának bejárata.
Guttman Béla |
Fehér Miklós |
A nyelv
Kosztolányi, a gimnázium igazgatójának éltanuló fia egy nyaralásán kezdett tanulni portugálul, amelyet „porhanyó latinnak” nevezett, és sok furcsa és édes meglepetésről is írt erről a „flirt”-ről „az Emberiség lelkével.” Számomra ebben a flörtben a legédesebb a hangsúly. Sok szó os-re végződik amit a legtöbbször us-nak kell ejteni de lelkiállapotodtól függ, mi lesz belőle az adott pillanatban. Büszke lenézés? Ús. Düh? Uss. Abbahagynád már a beszédet? Uzs. Nem figyelnek rád? Úúús.
Kosztolányi egy zsarnokot képzelt el magának, aki „motiválja” a nyelvtanunlásban. Ha járhatott volna itt, valószínűleg nem zsarnokot emlegetett volna, hanem a levegő selymességét, melegségét, a város öreg házait, az embereket. Velük még hamarabb meg lehet tanulni portugálul.
És nem felejtjük el ezt a várost, még írunk róla hamarosan.
Kosztolányi, a gimnázium igazgatójának éltanuló fia egy nyaralásán kezdett tanulni portugálul, amelyet „porhanyó latinnak” nevezett, és sok furcsa és édes meglepetésről is írt erről a „flirt”-ről „az Emberiség lelkével.” Számomra ebben a flörtben a legédesebb a hangsúly. Sok szó os-re végződik amit a legtöbbször us-nak kell ejteni de lelkiállapotodtól függ, mi lesz belőle az adott pillanatban. Büszke lenézés? Ús. Düh? Uss. Abbahagynád már a beszédet? Uzs. Nem figyelnek rád? Úúús.
Kosztolányi egy zsarnokot képzelt el magának, aki „motiválja” a nyelvtanunlásban. Ha járhatott volna itt, valószínűleg nem zsarnokot emlegetett volna, hanem a levegő selymességét, melegségét, a város öreg házait, az embereket. Velük még hamarabb meg lehet tanulni portugálul.
És nem felejtjük el ezt a várost, még írunk róla hamarosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.