Egy út töredékei

Vasúton érkezem Wrocławba, az egykori Breslauba. Pardubicéig a vonat modern és biztonságos, tágas és fényes. A hatékonyság unalmától elringatva átalszom az útnak ezt a szakaszát. Pardubicében aztán átlépünk a tükör másik oldalára, s az utazás szövete és jellege teljesen megváltozik. A félhomályos és meghitt kabinokra felosztott vagonok már nem olajozottan siklanak a hűvös reggelben, hanem hangosan zakatolnak és rázkódnak, félszívű lázadásként a súrlódással és gravitációval szemben. A szerelvény végtelen türelemmel áll meg a legkisebb házcsoportnál is, készségesen kiszolgálva bármely helyi lakó szeszélyes utazókedvét, egyik füttyszótól a másikig ezen a szép napon.

A kereszteződéseknél a sorompók között áthaladó vonat sebessége eltorzítja a sorompóharang kolompolását, amelyet mintha izgalomfokozó hangeffektusként játszanának be valami régi kémfilmben. A szignál magas hangon indul, és fokozatosan ereszkedik lefelé, miközben hangereje felerősödik, majd elhalkul, apró szeánszként idézve fel Christian Doppler emlékét. Ő volt az, aki 1842-ben a prágai műegyetemen megoldást javasolt arra a kérdésre, miért változik a hallgatóhoz képest mozgásban lévő hangforrás hangmagassága. Az elvet aztán kiterjesztette a mozgásban lévő energia minden más formájára is, úgyhogy neki köszönhetően tudjuk meghatározni a csillagok sebességét, arról való alapvető ismeretünk forrását, hol is állunk a létező dolgok között, ami nem kis hozzájárulás az emberiség tudásához.


A lengyel határt átlépve a megállók ritkábbak, a táj laposabb és szelídebb: sok nép vérével és hamujával megtermékenyített zöld mező. A pásztoridillt olykor rozsdásodó ipari létesítmények és füstös gyárkémények pusztuló komplexumainak koromfekete látomásai szakítják meg, amelyek kitartóan állnak a talajvízzel teli árkok és törmelékhegyek között a meggyötört földön. Az ég meglepő fényekben ragyog, miközben fekete hátú és fehér hasú madarak áramlanak a mezők fölött összetartó, de rugalmasan formálódó csapatokban, ezüstösen csillogva, mint japán szájtok animgif-gyémántpora.

A háború utáni Wrocław, a ki- és betelepítések tragikus eposza, a tömegeké, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat, hogy más tömegek foglalják el a helyüket, akiket ugyancsak elűztek otthonukból. A korábbi lakók életmódjához szabott építészeti formák, amelyek különös ellentétben állnak az újonnan jöttek igényeivel. Mindez töredezetté tette, de nem törte meg ezt a gazdagon rétegzett várost. Wrocław minden irányban szétterjed a központból, amelyet az Odera tucatnyi szigete alkot. A szigetek szilárdan horgonyoznak a barna vízen, hidak szövevénye között, mint megannyi földdel feltöltött, és a múlt kulturális, vallási és ipari emlékeivel koronázott uszály. A vakító és a felületeket egybemosó kora reggeli napfény remegő fénnyel itatja át az áttetsző párafüggönyt köztünk és a barokk homlokzatok, harangtornyok, toronyházak és gyárkémények között. Kacsák siklanak a vízen, gyűrűket vetve, amelyek látható formában idézik fel a hang szétterjedő hullámait. Szürke mellényes fekete varjúk, elhangolt trombiták a kutyák nyüszítő játékszereit utánzó rikoltásokkal keringenek alacsonyan, olykor le-leszállva egy-egy darab kenyérért vagy más érdekes hulladékért. Egy őszi fa néhány megmaradt levele ide-oda billeg a könnyű szélben, arany foltok villódzása, ragyogás, a néma szövetek susogása.


A villamosok itt úgy visítanak, mint a leszúrt disznó, ahogy beveszik az éles kanyarokat, kékre festett dobozok nagy ablakokkal acélkerekeken, bennük életük következő perce felé haladó lego-utasok. Hámló kőművesmunkák penészével koronázott öreg házak, málló vakolatok, stukkóarcok ezrei a félhomályos falifülkékben, egykor nagyra becsült, mára elfelejtett képmások.


A járdán ünnepélyesen, bronz plakettel jelzett meridiánra bukkanunk. Az épület, amelyre mutat, az Uniwersytet Wrocławski kis múzeumnak, és tetején csillagvizsgálónak ad otthont. A lépcsőkön felmenve apró nyílást látunk a falon, amelyen keresztül egyetlen napsugár-nyaláb vetül a padlóra, s fényes vonala – amelyet ma már egy LED-sor is „erősít” – a wrocławi meridiánt mutatja. Ha a Doppler-eltolódás a hang és a mozgás dinamikus és folyton változó tánca, ez a vonal szilárd és állandó, amely Euklidész vonalzóját követve isteni bizonyossággal jelöli ki helyünket az időben.