Zavřete oči. Slyšíte, jak šumí? Nadechnĕte se té vůnĕ. Zašeptejte: Čechy leží u moře. | Hunyd be a szemed. Hallod, hogy mormol? Szívd be az illatát. Suttogd: a tengernél fekszik Csehország. |
Egy másik tenger nélküli ország szülötteként nagyon meg tudom érteni a vágyakozást a tenger iránt, ahogy az ember a kék ég mintájára próbálja elképzelni a másik végtelent, kagylókról, hajókról, szigetekről álmodik, tengerésznek készül Kőbányán, s végül az első találkozást.
První vzpomínka Oči mám plné veliké slané vody Objala zemi kolem pasu Plujeme | Az első emlék Szemem megtelik nagy sós vízzel A földet öltötte dereka köré Úszunk |
Blessed shore, áldott part, mondja Shakespeare a cseh tengerpartról, s így kell legyen valóban. De azt is hozzáteszi: unpathed waters, undreamed shores, úttalan vizek, álomban sem látott partok, ami nem lehet igaz, hiszen annyi álomban szerepel, olyan sokszor bejárja az ember keresztül és kasul.
O cestĕ Zeptej se moře na cestu Řekne ti: všechny cesty jsou tu Vítr tĕ vezme do všech koutů a není snadné nalézt tu jednu která nevede ke dnu nekončí včera nevede k zemi lidožroutů Ale já ji najdu, tati najdu ji, a pak se vrátím | Az útról Kérdezd a tengert az út felől azt válaszolja: itt van minden út, a föld minden sarkába elvisz a szél mégsem könnyű megtalálni azt az egyet amely nem a mélybe visz nem ér véget tegnap nem az emberevők földjére vezet De én megtalálom, apa! megtalálom, s aztán visszatérek. |
Ezekben a gyerekversekben az a szép, hogy nem földhözragadtak, nem szájbarágósak, nem kínosan jópofák, mint a legtöbb felnőttek által gyerekeknek írt vers. Tágasak, személyesek, folytathatóak, mint a tenger, és mint az álom. És a cseh tengerparton a kettő összeér.
Velrybo velrybičko Vidĕl jsem velrybu bylo to ve snu byla jak ostrov Byla noc Dlouze se dívala až na dno klesnu pak připlula mi na pomoc Dokud jsou velryby nebudem sami na moři ani za noci Ale až nebudou co bude s námi? Kdo připluje nám pomoc? | Bálna, bálnácska Bálnát láttam álmomban volt mint egy sziget volt Éjszaka volt Hosszan nézett a mélység legmélyére aztán segítségemre úszott Amíg vannak bálnák nem leszünk egyedül a tengeren, sem az éjszakában De ha már nem lesznek mi lesz velünk? Ki úszik segítségünkre majd? |
Az illusztrációk is, Pavel Čech rajzai, akár az álmok. Mint a gyerekek álmai: egy kicsi sóból, egy kicsi tintából, egy lavór vízből a végtelen tenger. És mint a cseh álmok. A málló fal és a kopott keret előtt ki ne látná meg Josef Sudek lavórját, s ettől fogva ki ne ismerné fel Sudek lavórjában és vizespoharában Pavel Čech tengerét?
Offtopicosan és félcinikusan : teccettek volna ne detruisez pas l'Autriche-Hongrie, és akkor lenne tengerpart ;)
VálaszTörlés"Tengersóvárgásos" napjaim vannak...
VálaszTörlésKöszönöm!
Tamás: Nem rajtuk múlott, ők igazán szerettek volna korridort a tengerhez… ;)
VálaszTörlésBocs, hogy magammal jövök, de egy ehhez hasonló: http://pera-graner.blogspot.hu/2013/06/banankoztarsasag-az-osszfoldon.html
VálaszTörlésEgyébként aranyos a kis mese, az a jó benne, hogy nem jelent be igényt valamire, mint a mi "három tenger mosta..." kezdetű nótánk.
A cseh imperializmusnak a XX. században egy rövid életű, kontinentális, nagy kelet-nyugati kiterjedésű kisbirodalomra futotta...
Semmilyen "három tenger mosta" kezdetű nótánk nincs, ergo nem is jelent be a nemlétező nóta semmilyen igényt semmire.
VálaszTörlésEléggé stilszerűen ez a dolog Petőfi egyik verséből mint költői kép származik. (amely nem is aktualitás nélküli)
A HAZÁRÓL
Lement a nap. De csillagok
Nem jöttenek. Sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.
Szép csillag a honszeretet,
Gyönyörüségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám te,
Neked kevés van ilyen csillagod.
Mécsemnek lángja mint lobog!
Mitől lobog? mi lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
Mécsem körül, ti népem ősei!
Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e szellemek,
Tündöklők, mert hisz a dicsőség
Sugármezébe öltözködtenek.
Ne nézz ősidre, oh magyar,
Ki most sötétségben vagy itt,
Ne nézz ősidre, e napokra...
Szemeid gyöngék... a napfény megvakít.
Hazám dicső nagy ősei,
Ti földetrázó viharok!
Ti egykoron a porba omlott
Európa homlokán tomboltatok.
Oh nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében húnyt el
Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.
Csakhogy rég volt, midőn magyar
Fejekre termett a babér;
A képzelet sebes szárnyú sas,
Elfárad mégis, mire odaér.
Oly rég elhervadt a babér
A magyaroknak homlokán,
Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
Nagyságod híre csak mese talán.
Már rég nem sírtam, s íme most
Pillámon egy könny rengedez.
Magyar nép, vajjon hajnalodnak
Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?
Magyar dicsőség, mi valál?
Hullócsillag? mely tündökölt,
Aztán lehullott a magasból
És mindörökre elnyelé a föld.
Vagy üstökös vagy, oh magyar
Dicsőség! mely jött s távozék,
Hogy századok multával ujra
Lássák fényét a népek s rettegjék?
Pest, 1845. október 16. - november 25. között
Petőfi zseniális, én a verseinek Petri-féle interpretációit szeretem. (Ma divat nem szeretni!)
VálaszTörlésValóban a romantikus, klasszikus nemzeteszme költői megálmodója. De érdekes, hogy az idézett versben a nagyság utáni vágyakozás rögtön kiegészül realizmussal, a félelemmel, vagy óvatossággal, hogy ne szaladjon el a ló a születő nemzettel: "Nagyságod híre csak mese talán".
Mindettől függetlenül, ma is van nyomatéka a Petrovics gyereknek, ez kétségtelen.
Az útról nagyon tetszik. Meg a többi is. És az illusztrációk! De jó lenne kézbe venni ezt a kötetet! (pláne magyar fordításban:)
VálaszTörlésSzívesen kézbeadom, amikor legközelebb Pesten járok, az augusztus 13-17-i lengyelországi túra előtti napokban. Ha lenne rá kiadó, még a fordításra is vállalkoznék… :)
VálaszTörlés