Alkonyat Holešovicében

Sok évvel ezelőtt Holešovicében laktam, egy özvegyasszony kiadó lakásában, amelyben akár a pénz, akár a szándék hiánya miatt, évtizedeken át semmi sem változott. Az olcsó régi bútorok furcsa gyűjteménye, az előreláthatatlan módon elváltozott színek, a Szent Szűz kifakult nyomatai és a modern komfort általános hiánya közepette úgy éreztem, mintha egy másik időbe csöppentem volna.

„Hallja?” kérdezte a lakásközvetítő, mikor beköltöztem. Bárhogy füleltem, kénytelen voltam beismerni, hogy nem hallok semmit. „Hát ez az! Olyan csönd van itt, akár a sírban! És azt akarjuk, hogy így is maradjon.”

A lakás nappalija nem különbözött bármelyik másikétól, de ebből olyan kicsi, csupán egyetlen négyzetméternyi sufni nyílt, amelynek padlóját minden más helyiséggel ellentétben – eltekintve a fürdőszobától – a hosszú évek során kifakult és megszürkült pepita kerámiakockák fedték. A helyiségben felejtett régi szerszámok és olajoskannák valaha volt gépek és öreg rongyok szagát árasztották. Az özvegy utolsó férje minden bizonnyal ezermester volt. Ez az elhagyott, de napos szobácska műhelyhez méltóan széles, fémkeretes ablakkal nyílt a külvilágra. Az ablak nyitáskor széles pántokon fordult kifelé, úgyhogy joggal nevezhettem a kis szobát „erkélyemnek”.

Erkélyem egy udvarra nézett, amelyet egy egész háztömb tűzfalai vettek körül, elrejtve az utca felől mindazokat a dolgokat, amelyek rendszerint az ilyen helyeken találhatók: a szemétládákat, az elhagyatott hintát és a kezdetleges mérleghintát, a gondozatlan kis gyepfelületet, ahová a lakók vitték le naponta kutyáikat, és a szürke autóbeállót. Itt-ott szétszórt autóroncsok, kidobott bútorok, világos zöld mohával benőtt betontömbök, s néhány gondozatlan fa és bokor tarkította, s közöttük sok-sok homályos kis zug rejtőzött az alkalmi látogatók pillantása elől.

Délutánonként, közvetlenül alkonyat előtt néhány percet erkélyemen töltöttem, csak hogy egy utolsó pillantást vessek erre a világra, és ízlelgessem látványát. Kisvártatva a földszinti vasajtó az olajat sosem látott zsanér panaszával nyikordult meg, majd nagy döndüléssel újra becsapódott. Utána apró koppanások sorozatát hallottam, amelyek néhány másodperceként követték egymást. Egy púpos öregasszony tipegett elő, olyan lassan, mintha hegyre kaptatna fel, s egy idő után eljutott az udvar másik végébe, a szemétládák birodalmába. Szabad kezében mindig bevásárlószatyrot tartott.

Fémes végű botja keményen koppant az aszfalton. Minden egyes koppanás után két apró lépést tett előre, aztán a bot újra koppant, mialatt az öregasszony lélegzetvételhez és egyensúlyhoz jutott. Tak, tak, tak. Mint a másodpercmutató az órán, úgy tette meg a maga nagy körét az udvaron.

Az udvar végéből, a bokrok alól, a gyomok közül, a szemétládák mögül és az autók alól hirtelen, mintha valami varázslat materializálta volna őket a párás levegőből, fokozatosan macskák sokasága tűnt elő.

Először csak egy macskát láttam, aztán kettőt, aztán négyet. Hamarosan már egy tucatnyi lopakodott elő, egész macska-hadoszlop, amely tudatosan egy irányba tartott. Macskák, amelyek napközben többnyire láthatatlanok voltak, amelyek nyilvánvalóan az udvaron éltek, nappali rejtekhelyeiken megbújva, okos és óvatos macskák, akik türelmesen vártak erre a pillanatra.

A macskák mindannyian a kis fészer felé igyekeztek, amely a szemétládákat védte az esőtől. Ezen a ponton találkozott az öregasszonynak és az udvar összes macskájának útvonala, s csak itt vált nyilvánvalóvá a bevásárlószatyor célja. Az öregasszony magára vállalta szomszédai, az otthontalan macskák táplálását.

Néha macskakonzerveket halászott elő, de többnyire szárazeledelt hozott, vagy saját ételmaradékát. Kiporciózta őket a fészer alatt sorban elhelyezett margarinos dobozokba, s a macskák mohón vetették rá magukat.

Estéről estére legalább húsz felnőtt és kölyökmacska vacsorázott a kiosztott ételmaradékból. Az öregasszony még lejjebb görnyedt, s a bátrabb macskák némelyike ilyenkor megengedte neki, hogy gyöngéden megvakarássza a füle tövét. Ahogy a nap lenyugszik, s az ég színe vörösre vált, még látni, ahogy felgörbített háttal, magasra emelt farokkal oldalról az öregasszony lábához dörgölőznek, s aztán lefekszenek és hívogatóan a hátukra fordulnak.