Dzsurdzsur

Krím legnagyobb vízeséséhez Generalszkoje faluból visz fel az út, amelyet a krími görögök és tatárok 1945-ös deportálásáig Megapotamosznak és Ulu Özennek, nagy folyónak – özönnek – neveztek. A Dzsurdzsurhoz, a Mormolóhoz – a deportálás után csak a településeket keresztelték át oroszra, a hegyek és vizek máig megmaradtak tatárnak – vezető két kilométeres hegyi utat gyalog is meg lehet tenni, de sokkal nagyobb kaland beszállni a falu szélén sorakozó kiszuperált nyitott katonai dzsipek valamelyikébe, amelyek nyaktörő sebességgel csapatják a vízmosta utakon fel egészen a völgy fejéig.





„A megszelídített mór törzsfők közül a franciák olykor elvittek néhányat az ismeretlen Franciaországba, hogy megmutassák nekik a a franciák nagyságát, hogy megtörjék gőgjüket. Megmutatták nekik Párizst, a sokemeletes épületeket, a fényeket. Azok rezzenéstelen arccal hallgattak.

Az utolsó napon elvitték őket Szavojába. Vezetőjük egy vízeséshez kalauzolta őket. Olyan volt a vízesés, mint egy csavart oszlop, és egyre mormolt.

Édesvíz volt. Víz! Egyetlen perc alatt annyi víz, amennyi termővé tette volna a sivatagot, amely karavánok tucatjait mentette volna meg a Szaharában, amelyből Port-Étienne-ben tíz esztendeje egyetlen csöpp sem esett, s most ott zúgott előttük, mintha egy megrepedt ciszternából áradna ki a világ egész készlete.

– Menjünk – mondta a vezető.

– Várjunk még – mondták.

– Mit várjunk?

– A végét.

A vezető elmagyarázta, hogy ez a víz így folyik sok ezer éve és így is folyik még sok ezer éven át. A törzsfők arca akkor összerándult.

– Allah nagyon szereti a franciákat – mondták.”

Antoine de Saint-Exupéry, Az ember földje (emlékezetből idézve)