Az oroszlán farka

Oroszlán a Physiologus (lásd alább) Velencében készült 15-16. századi görög kéziratából, amely a nagy magyar humanista orvos, Zsámboki János (Johannes Sambucus) tulajdonából került 1587-ben a Bécsi Császári Udvari (ma Nemzeti) Könyvtárba (Cod. Phil. Gr. 290)

Említettem már, hogy Umberto Eco fordítója olykor olyan passzusokra bukkan, ahol a mester (és szerkesztője) a jó Homerushoz hasonlóan elszunyókált, vagy még inkább az elbeszélés lendületében nem nézett utána, hogy az emlékezetében már csak homályosan élő tényanyag megfelel-e a valóságnak. Régebben ilyenkor lábjegyzetben pontosítottam, mígnem a kiadó a jegyzetek számán elrémülve arra kért, javítsak inkább magában a szövegben, hiszen hát Eco (és szerkesztője) maga is azt írta volna, ha utánanézett volna. Azóta így is teszek, de hogy követhető legyen, mit teszek, a fogósabb eseteket megírom ide a blogba. Mint a múltkor tettem Eratoszthenész kútjával, vagy alább fogom az oroszlán farkával.

Az oroszlán farka a Physiologusból kerül ide, jobban mondva Eco új könyvének a bestiáriumokról szóló fejezetébe. A Physiologus egy Kr. u. 2-3. századi, eredetileg görög nyelvű kompiláció volt, amely számos nyelvre fordítva a középkor egyik bestsellere és minden bestiáriumok ősatyja lett, s amely a hellenisztikus hagyomány alapján, de már keresztény szellemben értelmezte negyven állat, növény és ásvány allegorikus tulajdonságait. Eco egy példát is hoz erre:

Dopo avere descritto questi esseri, il Fisiologo mostra come e perché ciascuno di essi sia veicolo di un insegnamento etico e teologico. Per esempio il leone che, secondo la leggenda, cancella le proprie tracce con la coda per sottrarsi ai cacciatori, diventa simbolo di Cristo che cancella i peccati degli uomini.

Leírásuk után a Physiologus azt is bemutatja, hogyan és miért hordoz mindegyikük valamilyen etikai és teológiai tanítást. Az oroszlán például, amely farkával törli el tulajdon nyomait, hogy így rejtőzzék el a vadászok elől, Krisztus szimbóluma, aki eltörli az emberek vétkeit.

Az oroszlán farkával törli el nyomait. Physiologus, Zsámboki-kódex

Tetszetős párhuzam, amely az „eltöröl” naiv asszociációja révén köti össze a jelentőt a jelentettel, amiként az Eco által elnézően emlegetett Sevillai Szent Izidor is teszi Etimológiáiban, ám amely ugyanakkor nem feltételezi a hasonlat további kibontását (Krisztus nyomai =/= emberiség vétkei). Hanem a Physiologust felütve ezen a helyen valami egészen mást olvasunk: egy olyan teljesen kifejtett hasonlatot, amely az egész középkoron át élő krisztológiai tanításra utal:

Az oroszlánról szóló fejezet első két oldala a Physiologus 1588-as Plantin-féle kiadásából (a második oldalon az idézett szöveg görög és latin eredetije)

„Amikor az oroszlán a hegyeken bolyong, és megérzi a vadász szagát, farkával tünteti el nyomait, nehogy a vadászok őt nyomon követve megtalálják rejtekhelyét, és foglyul ejtsék őt. … Ugyanígy a mi Urunk, Jézus Krisztus, a szellemi oroszlán is … akit az Atya küldött, eltüntette szellemi nyomait, azaz istenségét; kiüresítette ugyanis önmagát, s alászállt Mária méhébe, hogy megmentse a rászedett emberi nemet.”

A szöveg ismeretlen szerzője (akit a középkor a 4. századi Szent Epiphanius ciprusi püspökkel és egyházatyával azonosított) a Plutarkhosztól és Aelianustól átvett „természettudományos megfigyelést” egy olyan népszerű teológiai tanítással állította párhuzamba, amelyet több egyházatyánál – Athanasiusnál, Nazianzoszi Szent Gergelynél, Dionüsziosz Areopagitésznél, sőt magánál Epiphaniusnál – és a rájuk hivatkozó későbbi íróknál is megtalálunk: hogy ugyanis Krisztus azért öltött emberi testet, hogy így rászedje az ördögöt, az emberi nem rászedőjét, aki istenségéről mit sem tudva emberként és (pusztán emberi) Messiásként igyekezett őt elpusztítani, ilyen módon tevőlegesen hozzájárulva a kereszthalálhoz és az emberiség megváltásához.

A teológusok jólesően és a részleteket kiszínezve elevenítik fel újra meg újra ezt a remek trükköt. A 4. századi Aquileiai Rufinus, Origenész fordítója és Jeromos barátja majd elkeseredett vitapartnere a tanítást a horog metaforájával kapcsolja össze a Hiszekegyhez írott kommentárjában:

„A Megtestesülés misztériuma abban állt, hogy Isten Fiának isteni ereje horogként rejtőzött el emberi testének színe alatt: külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember (Fil 2,7), s így csábította támadásra e világ fejedelmét, testét kínálva fel csalétkül… A hal, ha egyszer bekapta a horgot, többé nem képes leválasztani róla a csalétket, hanem azzal együtt rántják ki a vízből, hogy ő szolgáljon étekül mások számára. Ugyanígy a halál ura is lehúzta a halálba Jézus testét, mit sem tudván a benne elrejtett istenség horgáról, hanem bekapta azt, s így foglyul esett. A pokol kapui összetörtek, s kihúzták őt, akár a mélységből, hogy étekül szolgáljon mások számára. Ezekiel ugyanezzel a hasonlattal jövendölte meg ezt, mondván: Kihúzlak horgommal, s kivetlek a sivatagba. A nyílt mezőre esel, s eledelül adlak a mezei vadaknak és az égi madaraknak. (Ez 29,4-5) … Hasonlóan mondja Jób is, az Úr szájába adva: Kifogod-e a Leviátánt horoggal, átfúrod-e az orrát szigonnyal? (Jób 40,25)”


A metaforának ezt a változatát látjuk a 13. századi párizsi miniatúrafestészet egyik gyönyörű darabjában, a Szentpétervárott őrzött Reimsi Missaléban (1285-1297), amelynek bonyolult ikonográfiájáról valamikor egy egész félévet tartottam az egyetemen. Az 59v folión – ugyancsak a Hiszekegy illusztrációjaként – Krisztus Jóbbal egy csónakban horgászva ugyanezt a kérdést teszi fel neki, miközben az ördög elé belógatott horgászbottal máris bizonyítja, hogy Ő bizony kifogja. S hogy ezt miként értsük, azt megmagyarázza a jobbra álló Ozeás próféta hosszú írásszalagja a Vulgatából: O mors ero mors tua, morsus tuus ero inferne, „ó halál, halálod leszek, fullánkod leszek, ó pokol” (a modern fordításban: Halál, hol van a mérged, alvilág, hol a fullánkod?) A vers ennek megfelelően a nagyszombati Laudes, a reggeli zsolozsma első antifonája lett.


Guillaume Bouzignac (c. 1587 – 1641): O mors ero mors tua, Les Arts Florissants, William Christie


Máskor más eszközzel utaltak az ördögnek állított csapdára. Szent Ágoston azt mondja: „Az Úr keresztje volt az ördög egérfogója; a csalétek, amely megfogta, az Úr halála.” Ennek megfelelően látjuk Robert Campin Mérode-oltárképén (1425 és 1428 között): míg középen az Angyali Üdvözlet, azaz Krisztus megtestesülésének jelenete zajlik, jobboldalt Szent József egérfogókat fabrikál.



Mindeme hagyomány tekintélyére támaszkodva tehát úgy pontosítottam Eco szövegét a magyar fordításban, gondosan eltörölve bakijának nyomait:

Leírásuk után a Physiologus azt is bemutatja, hogyan és miért hordoz mindegyikük valamilyen etikai és teológiai tanítást. Az oroszlán például, amely farkával törli el tulajdon nyomait, hogy így rejtőzzék el a vadászok elől, Krisztus szimbóluma, aki elrejti isteni természetét a gonosz elől.

A Krisztus emberi természetével rászedett és aztán keserűen csalódott sátán motívuma a középkort követően a háttérbe szorul, de nem tűnik el teljesen. Távoli visszhangját még olyan váratlan helyekről is visszahalljuk, mint Carman Sunday’s on the way-e.

The demons where planning on having a party one night. They got beer and Jack Daniels and pretzels, a little red wine, and some white. They were celebrating how they crucified Christ, on that tree. But Satan, the snake himself, wasn’t so at ease. He took his crooked finger and he dialed the phone by his bed, To call an old faithful friend, to know for sure, that he was dead. He said, “Grave, Grave tell, did my plan fail?” Old Grave just laughed and said, “Oh man, the dude is dead as nails.” Chorus: Well hey, hey, hey on Friday Night, they crucified the Lord at Calvary, But He said, “Don’t dread, in three days, I’m gonna live again, you’ll see.” When problems try to bury you and make it hard to pray, It may seem like Friday night, but Sunday’s on the way! A tranquilizer and a horror flick could not calm Satan’s fear. So Saturday night, he calls up the grave… scared, of what he’d hear. “Hey, Grave, what’s goin’ on?” Grave said, “Man, you called me twice, and I’ll tell you, once more again boss, the Jew’s on ice!” Devil said “Man grave, do you remember when old Lazarus was in his grave? You said everything’s cool and four days later, BOOM, Ol’ Lazarus, he was raised! Now this Jesus, He is much more trouble than anyone has been to me. And he’s got me shocked, cuz He says, he’ll only be there three!” Chorus Sunday morning Satan woke with a jump, ready to blow a fuse. He was shaking from the tips of his pointed ears, to the toes of his pointed shoes. He said “Grave tell me is He alive? I don’t want to lose my neck!” Grave said, “Your evilness, maintain your cool. You are a wreck!” Grave said, “Now just cool your jets, Big D, my sting is still intact, You see, Jesus is dead forever, he ain’t never coming back, so just mellow out man, just go drink up or shoot up, but just leave old Grave alone, and I’ll catch you la… la… oh no! OH no! OH NO! OH NO… SOMEBODY’S MESSING WITH THE STONE! Then the stone was rolled away and it bounced a time or two, and an Angel stepped inside and said, “I’m Gabriel, who’re you? And if you’re wondering where the Lord is, at this very hour, I’ll tell you he’s alive and well, with resurrection power!” Chorus

A démonok nagy partit terveztek aznap éjszakára sört vettek, Jack Danielst, perecet, egy kis vörös bort, egy kis fehéret Azt ünnepelték, hogy feszítették fel Krisztust arra a fára, de Sátán, a kígyó maga, nem volt olyan laza. Fogta a kampós ujját, és feltárcsázott az ágya mellől egy jó öreg megbízható barátot, hogy biztos legyen benne: tényleg meghalt-e. Aszongya: „Sír, Sír, mondd csak, kudarcot vallott a tervem?” de a jó öreg Sír csak nevetett, hogy „ember, a figura halott mint a kő.” Refrén: Péntek este megfeszítették az Urat a Kálvárián, de Ő azt mondta: „ne parázzatok, három nap és újra élek, meglátjátok”. Ha a gondok eltemetni látszanak, és imádkozni nehéz, úgy látszhat, mintha péntek este volna – de már úton a vasárnap! Egy nyugtató és egy horrorfilm se tudta lecsillapítani Sátán aggódását úgyhogy szombat este újra felhívta a sírt, előre tartva tőle, mit fog hallani. „Hé Sír, mi a nagy harci helyzet?” mire a Sír: „ember, már kétszer hívtál, de megint csak azt mondhatom neked, főnök, hogy hidegre tettük a zsidót!” Az Ördög: „Ember, emlékszel, mikor az öreg Lázár a sírban volt? Akkor is azt mondtad, minden fasza, s négy nappal később BUMM, az öreg Lázár feltámadt! Ez a Jézus, ez nagyobb fejfájást okoz nekem, mint bárki valaha, és most tényleg lesokkolt, mert azt mondta, ő csak három napig marad!” Refrén Vasárnap reggel Sátán hánykolódva ébredt, az idegösszeomlás szélén állt, reszketett csúcsos füle hegyétől le a csúcsos cipője orráig. Azt mondja: „Sír, mondd meg, él? Nem akarom kitörni a nyakam!” A Sír azt mondta: „Ördögséged csillapodjon, hát majd szétveti az ideg.” A Sír azt mondta: „Engedd el magad, Big D, a fullánkom még ép, figyusz, Jézus halott örökre, soha többet nem jön vissza, úgyhogy lazíts, ember, igyál vagy lődd be magad, csak hagyd már békén az öreg Sírt, és később majd visszahí… hí… ó nem! Ó nem! Ó NEM! Ó NEM… VALAKI BABRÁL A KŐVEL! A kő elgördült, ugrott egyet-kettőt, egy angyal lépett be, és így szólt: „Én Gábriel vagyok, és te ki vagy?” Ha kíváncsi vagy rá, hol van épp most az Úr, hát megmondom, kösz, jól van és él, a feltámadás erejével.” Refrén.

„Az oroszlán harmadik sajátossága: ha nősténye szül, holtan hozza kölykét a világra, s őrzi őt mindaddig, amíg az apa harmadnapra eljővén arcába nem lehel, és életre nem kelti.” Physiologus, Zsámboki-kódex.

Andalúz olivaolaj, világszám

Sokan kérdezték már, mikor jön a következő olajrendelés, és hát tényleg el voltunk vele maradva. Most végre megjött, elsősorban azoknak, akik már jó előre bejelentették igényüket és fellistáztuk őket, de egy tízet rárendeltünk a biztonság kedvéért, mert tudjuk, hogy úgyis elfogy. Szombaton déltájt tartok osztást az időközben átalakult törzshelyünk, a Kőleves környékén: akit érdekel, írjon a wang@studiolum.com-ra. Az ár nagyon szolidan feljebb ment – 8000 helyett 9000 forint 5 liter színtiszta extra vergine andalúz olivaolajért, a legjobbért az országban –, aminek az oka részben a forint romlása, de nagyobbrészt a tavalyi spanyolországi szárazság, ami miatt szinte feleannyi termés volt csak. Az Uniolive jelezte is, hogy a szüret utáni olajra sokkal magasabb árat kénytelenek számítani, de ez még a szüret előtti egyik utolsó tétel. Úgyhogy alkalmi vétel, urak és szép leányok, csak tessék, csak tessék, amíg a készlet tart.

A görög Odessza

Odessza, a Görög utca – a Gyeribaszovszkajával párhuzamos első utca kifelé – a század elején

Ezt az írást igazából néhány nappal ezelőtt, március 25-én, a görög függetlenség ünnepére akartuk feltenni, de még most sem késő. Az 1821-es görög szabadságharc megindításában ugyanis döntő szerepe volt annak a Filiki Heteriának, „baráti társaságnak”, amelyet hét évvel korábban Odesszában, a kor egyik legfontosabb görög városában alapítottak, mint alább látni fogjuk. Glaser Tamás hellenista szakértő odesszai utunk számára készült írását a görög Odessza orosz és görög szájtokról válogatott képeivel illusztráltuk.

Odessza története alapításától összefonódik a görögökével. A város megalapítását 1794 május 27-én határozták el egy oszmán erőd helyén – ahol mellesleg az ókorban görög gyarmatváros állt. Odessza néven először 1795 januárjában említik.

A név eredetéről számos változat van forgalomban: ezek egyike szerint a név az Odésszosz nevű ókori görög településre utal, mely ugyan kicsit odébb, a bulgáriai Várna helyén állt (melyet a görögök máig Odisszosz-nak hívnak), de, állítólag, Katalin cárnő szándékosan adta e nevet a megalapítandó városnak, hogy ezzel is idevonzza a reménybeli görög telepeseket, akiknek – sok más, behívott nemzetiség mellett – kiemelt szerepet szánt.

A görögök letelepítése az 1792-ben véget ért orosz-török háború eredményeképpen Oroszországhoz csatolt területeken Katalin cárnő „görög tervének” részét képezte. Ezen elképzelés szerint az az Oszmán Birodalom elnyomott keresztényei védelmezőjeként fellépő Oroszország, a hittestvér görögök Bizáncra visszamenő történelmi jogaira hivatkozva ásná alá a szultánok uralmát azzal a végső céllal, hogy „a Haghia Szophia kupolájára visszahelyezze a keresztet”, vagyis a térséget az orosz érdekszféra részévé tegye.

Görögök már a XVII. századtól éltek a Fekete-tenger északi partvidékén. Számuk a XVIII. század vége felé megnőtt, miután a terület fokozatosan orosz uralom alá került, és az ismétlődő orosz-török háborúk idején – gyakran orosz felbujtásra – fellázadó, majd a török megtorlás elől menekülő illetve az orosz hadseregben szolgált görögök főleg ezen a kedvező éghajlati és gazdasági adottságú vidéken telepedtek le. A bevándorlók többsége ekkoriban Ipirosz (Epirosz), Makedónia és a Peloponnészosz vidékeiről származott.

Görög nők a Kis Arnót utcából. A 1800-as évek közepi város szélén, a Kis és Nagy Arnaut utcában letelepített arnótok az északi Balkánon és Moldovában élő, gyakran albán vagy vlach anyanyelvű görögök voltak, akik nagy számban vettek részt a törökellenes harcokban.

1795 április 19-én Katalin rendeletet bocsátott ki, melyben privilégiumokkal (adómentesség, olcsó hitelek, kereskedelmi kedvezmények, ingyen földterületek és – nem utolsósorban – olyan személyes és politikai szabadságjogok, melyekről az orosz lakosság többsége nem is álmodhatott) kecsegtette azokat a görögöket és keresztény albánokat, akik hajlandók letelepedni az újonnan alapított városban. Ettől fogva ugrásszerűen megnőtt az áttelepülők száma. A legtöbben ezúttal az Égei-tenger szigeteiről jöttek. Az 1806-1812 között lezajlott orosz-török háború újabb bevándorlási hullámot idézett elő.

Az újonnan meghódított délorosz területeken az orosz állam az oroszokéval azonos vallású görögséget stabilizáló tényezőnek szánta, ezért kezdettől fogva előnyös helyzetbe igyekezett hozni. Jellemző, hogy a város területét már az építkezési munkák kezdetekor egy „katonai” és egy „görög” körzetre osztották. A görögök ügyeinek intézésére külön bizottságot is létrehoztak. Ezzel párhuzamosan összetoboroztak egy önkéntes görög katonai alakulatot is, mely részt vett a következő évtizedek háborúskodásaiban.

Odesszai görög katonák a 20. század elején, Katy Georgiounak az északi görög diaszpóráról szóló cikkéből

A város alapításakor a görögök aránya 9,5% volt (224 fő a 2349 fős összlakosságból), ami 1817-re 5%-ra csökkent, 1910-ben pedig már csak 1,8% volt (ami persze, az abszolút számokat tekintve a dinamikusan népesedő városban legalább a XIX. század közepéig növekedést jelentett). A görög konzulátus 1910. évi jelentése 10.000-re becsülte a görögök létszámát. (Összehasonlításképpen: az 1897-es népszámlálás a zsidók számát 120.000 körülire teszi.) A görögök befolyása azonban a lakosságon belüli arányuknál mindig lényegesen nagyobb volt: a kereskedelemben ill. a város társadalmi és kulturális életében betöltött szerepük majd’ egy évszázadon át meghatározó maradt.

A görög kereskedelem a kezdetektől fogva főleg a délorosz feketeföldek dús gabonatermésének értékesítésén alapult. A napóleoni háborúk idején a görög hajók, az angol és francia blokádokat áttörve szállítottak gabonát az ellátási zavarokkal küszködő Nyugat-Európába, amivel tulajdonosaik óriási vagyonok alapját vetették meg. 1819-ben az odesszai kikötő szabadkikötői státuszt kapott (az árukat jelentős vámkedvezménnyel ill. esetenként vámmentesen lehetett behozni és kivinni), ami még jobban fellendítette a kereskedelmet.

A kikötő az Óriás- majd Patyomkin-lépcső tetejéről nézve

A görögöknek tehát kezdettől fogva vezető szerep jutott a város kereskedelmi, gazdasági életében. Az 1850-es években ténylegesen a görög kereskedőcégek bonyolították a legnagyobb forgalmat. A létrejött, gyakran mesés vagyonokat cégeik fejlesztésén kívül ingatlanvásárlásokba, építkezésekbe fektették, de bőkezűen támogatták az odesszai görög közösséget, az Oszmán Birodalomban élő görögöket, majd, később, a görög államot is.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy a görög állam megalakulásához vezető eseménysorozat egyik első és meghatározó epizódja is Odesszához kötődik. Itt alakította meg három görög kereskedő 1814-ben a Filiki Eteria („Baráti Társaság”) nevű titkos (némileg szabadkőműves stílusú) szervezetet, azzal a céllal, hogy előkészítsék a török elleni felkelést, Görögország felszabadítását. A felkelés alig hét évvel később, 1821-ben ki is tört, és az évtized végére elérte célját. A ház, ahol a Társaság megalakult (és a hozzá kapcsolódó két másik épület) ma a Filiki Eteria Múzeumnak és a Görög Kulturális Intézetnek ad helyet (Krasznij Pereulok utca 16-20).

A Filiki Eteria története az oroszországi görög középiskolai történelemkönyvben: tagság igazolása és a társaság pecsétje; eskütétel (a képen F. Kolokotronisz, a későbbi görög haderő főparancsnoka tesz esküt); a társaság alapítói: a patmoszi Emmanuil Xanthosz, az artai Nikolaosz Szkoufasz, és a jóanninai Athanasziosz Cakalov (viaszfigurák a társaság odesszai múzeumában)

A város felvirágoztatásában legnagyobb szerepet játszó családok a napóleoni háborúk lezárulása után, 1819 és 1825 között települtek be. Sokan rövidesen kereskedőházakat alapítottak, melyek néhány év alatt meghatározó jelentőségre tettek szert. Néhány családnév a legismertebbek közül: Rodokanakisz, Rallisz, Papudov, Iraklidisz, Mavrosz, Maraszlisz, Ingleszisz, Szkaramangasz, Szevasztopulosz… 1835-ben a görög kereskedőházak az Odesszán keresztülmenő import és export 37%-át bonyolították, 1860-ban pedig már 46%-át.

A kereskedőház, mint vállalkozási forma, nagy előnyökkel járt, melyeket a görögök a többieknél is nagyobb mértékben tudtak kihasználni. Ez egyrészt az általuk bevezetett élenjáró kereskedelmi módszereknek (a termés előre történő lekötése, a kereslet és a piacok állapotának folyamatos figyelemmel kísérése, az információáramlás megszervezése stb.) másrészt kiterjedt családi és üzleti hálózataiknak volt köszönhető, melyek lefedték a Közel-Kelet és Nyugat-Európa piacait, de pl. a londoni székhelyű Rallisz család esetében Indiát, Japánt sőt Észak- és Dél-Amerikát is. A görög kereskedők emellett nagy összegeket fektettek hajóépítésbe és -bérlésbe, ami által a kereskedelmi hajózás külön üzletágként kezdett elválni az egyéb kereskedelmi tevékenységektől.

A görögök már a XIX. század elejétől kezdeményező szerepet vittek a biztosítótársaságok és bankok létrehozásában is. Ekkoriban alakultak meg Odesszában, többek között, a Görög-Orosz Biztosítási Szövetség, a görög alapítású Kereskedelmi Hitelpénztár, az Egyesült Görög Biztosítótársaság és a Szkaramangasz Bank is.

Néhány odesszai görög emlék az oroszországi görög középiskolai történelemkönyvben: az odesszai kikötő a 19. század elején; a Görög Kulturális Alapítvány épülete a Görög utcában; a Görög utca 1. számú ház; a Filiki Eteria múzeuma (az Alapítvány épületének a Görög térre néző másik homlokzata)

A görögök az ipar és az ipari újítások terén is élen jártak. Oroszországon belül és kívül is igen keresettek voltak a modern gépekkel dolgozó K. Szaliangasz-féle selyemszövő üzem termékei. N. Ambatielosz péksége a legkorszerűbb berendezésekkel termelt, Szpiridon Patsziolasz pedig jól menő tésztagyárat üzemeltetett. Számos bőrcserző üzem és dohánygyár volt görög tulajdonban, de volt görög tulajdonú cipőgyár és szalámiüzem, halolaj-feldolgozó és bortermelő vállalat is.

Az 1870-es évektől a zsidó kereskedők háttérbe szorították a görögöket az odesszai átmenő kereskedelemben, az orosz gabonának pedig hatalmas konkurrenciát támasztott az amerikai. A görögök szerepe azonban korántsem szűnt meg, sőt, a bolti kiskereskedelem terén még bővült is: egyre több üzletet és áruházat birtokoltak a város szívében. A leghíresebb Petrokokkinosz nagyáruháza volt a Gyeribaszovszkaján – ez, korabeli leírások szerint semmiben sem maradt el a nyugat-európai nagyvárosok hasonló létesítményeitől. Gyarmatárut és iparcikkeket forgalmazott, polcain kínai és japán termékek is helyet kaptak. Impozáns, gazdagon díszített épülete a város egyik látványosságának számított. A korábbi évtizedekben meggazdagodott görög üzletemberek egyre inkább az ingatlanok és az építkezések felé fordultak, tevékenységük emlékét mindmáig fényűző villák és elegáns, klasszicista és eklektikus épületek őrzik.

A Szentháromságnak szentelt görög templom a Jekatyerinszkaja utca 67. szám alatt, a Bazár és a Nagy Arnót utca között

A görög kolóniát számtalan kisebb-nagyobb vendéglő, kávéház, cukrászda szolgálta ki, ahova persze előszeretettel jártak Odessza többi nemzetiségének tagjai is. A kávéházak – pl. a híres „Konsztantinopol” – itt is a társadalmi, irodalmi, művészeti élet központjai voltak. Több szálloda is görögöké volt, így pl. Odessza legelőkelőbb szállója, a Rallisz család tulajdonában lévő Londonszkaja a Primorszkij Bulváron.

Az Odesszában letelepült görögség azonnal hozzáfogott vallási és kulturális intézményei kiépítéséhez. Már 1795-ben építettek egy fatemplomot, 1808-ban pedig felszentelték a klasszicista és bizánci stíluselemeket egyesítő Szentháromság templomot. A következő évtizedekben a városban számos közösségi szervezet működött, melyek közül a legfontosabbak a Szentháromság Görög Templom Testvérisége (1864), a Görög Filantróp Társaság (1865), az 1871-ben alakult Odesszai Görög Jótékonysági Egyesület – mely külön öregotthont is működtetett – és a közösség leggazdagabb tagjait tömörítő Omonia („Egyetértés”) Klub (1900).

A közösség több színvonalas oktatási intézményt is fenntartott. Közülük a legfontosabb az 1819-ben alapított Görög Kereskedelmi Iskola, mely közép- és felsőfokú részleggel is rendelkezett, és falai közül a számos jelentős üzletember, tudós és politikus került ki. Ez az iskola egészen a bolsevik hatalomátvételig fennállt. Gazdag könyvtára és – 1827-től – saját nyomdája is volt. Odessza másik híres görög iskolája a Rodokanakisz Leánynevelő Intézet (1872). Oktatói között találjuk Kalliopi Sziganu-Parrain-t, a görög feminista mozgalom előfutárát.

A városban már az 1810-es évek végétől pezsgő görög kulturális élet alakult ki. 1814-ben nyílt meg a görög színház, mely hamarosan nemcsak Odessza, de az egész görög világ szellemi életének egyik fókuszpontjává vált. A XIX és a XX századi görög értelmiségi elit számos kiváló alakja megfordult Odesszában, sokan hosszabb időt is töltöttek itt, tanultak és tanítottak a görög iskolákban. A legjelentősebbek közé tartoztak a XIX. század vezető görög történésze Konsztandinosz Paparrigopulosz, a híres költő és polihisztor, Alexandrosz Rizosz Rangavisz, a népszerű író, a NOB első elnöke, Dimitriosz Vikelasz és a görög nyelv megújításában nagy szerepet játszott, odesszai születésű Jannisz Psziharisz is. Érdekes módon az odesszai görög sajtó csak későn, az 1890-es évektől kapott erőre, attól fogva azonban, egészen 1919-ig öt görög újság és több folyóirat is megjelent.

Grigoriosz Maraszlisz (1831–1907)

A görögök gazdasági súlyuknak és kulturális jelentőségüknek megfelelő szerepet töltöttek be a város közéletében: 1796 és 1879 között Odesszának hat görög polgármestere volt. Közülük a legjelentősebb az utolsó, Grigoriosz Maraszlisz 17 évig, 1878-tól 1895-ig töltötte be ezt a tisztséget. Hivatali ideje alatt a város dinamikusan fejlődött, és számos impozáns középülettel (Operaház, könyvtár, idősotthon stb.) gazdagodott, melyek közül nem egyet a polgármester saját vagyonából építtetett. Nevét a Marazlivszka utca őrzi, nem messze az egykor göröglakta Bulvarnüj negyedtől.

Odesszában szinte mindenütt éltek görögök, a legtöbben azonban a Bulvarnij (ma: Primorszkij) negyedben. Itt működött a „görög piac” is – a negyeden végigfutó Görög (Grecka) utca pedig mind a mai napig őrzi az egykori lakosok emlékét.

A Görög utca a Richelieu utca sarkáról nézve a század elején

Az odesszai görögség virágzásának a bolsevik forradalom és az azt követő intervenció vetett véget. 1919 elején az intervenciós csapatokkal egy görög hadtest is partraszállt a városban. A görög lakosság bolsevikokkal kevéssé szimpatizáló többsége lelkesen üdvözölte őket, de a hadiszerencse fordultával az intervenciós erők visszavonultak. Követte őket Odessza és környéke görög lakosságának mintegy kilenctizede, kb. 28.000 ember. A hátramaradottak magpróbált alkalmazkodni az új viszonyokhoz: a Leánynevelő Intézet épületében Görög Munkásiskola kapott helyet, néhány más iskola és klub is működhetett. 1937-ben aztán a görög közösségeket „kapitalista elemeknek” nyilvánították, intézményeiket bezárták, ezreket deportáltak Közép-Ázsiába. Ez lett a sorsuk az odesszai görögöknek is. A túlélők közül először a hruscsovi olvadás idején települhettek vissza néhányan egykori lakhelyükre.

Maria Karavia: Οδησσός, η λησμονημένη πατρίδα (Odessza, az elfelejtett haza, 1999) c. könyve átfogó írás az egykori görög Odesszáról

Odesszában ma is élnek olyan görögök, akik a régi telepesek leszármazottai, bár pontos számukról nincs adat (a sajtóból származó, meg nem erősített információk szerint kb. ezren lehetnek). 1988 óta görög klubot is működtetnek. A várostól nem messze egy kb. ötszáz fős kis falu, Szverdlovo (Maly Buyalyk) lakói is a kétszáz éve betelepült görögök leszármazottai. A falu lakóinak mintegy negyede beszéli még ősei nyelvét – az utóbbi időben komoly erőfeszítéseket tesznek nyelvjárásuk, kultúrájuk megőrzésére.

Szverdlovói görög parasztok a 20. század elején

Sötétség

Kicsi szobában ülök, lassan száll le az este, egyik legkedvesebb városomban, ahol már csak egy maroknyi ember ünnepli a mi húsvétunkat. De ha ünnepelnék is, akkor sem hallhatnám már a nagyhét szerda esti szertartását, a Tenebrae-t, amely a vatikáni zsinat óta eltűnt a hagyományból, annyira, hogy jó eséllyel már a katolikusok nagy része sem hallott róla soha.

Megszállottan keresem a városokat, amelyek lakossága kicserélődött, amelyek sok évszázados történelmének már csak egy romos zsinagóga, szász erődtemplom, üres lengyel katedrális állít emléket. A Tenebrae emléke a szerda este csöndben leszálló sötétség. A gregoriántól kezdve ekkor gyújtották meg a sötét templomban a háromszögletű gyertyatartó tizenöt gyertyáját, ekkor énekelték el azt a gondosan megválasztott tizenöt sort a zsoltárokból és evangéliumokból, amelyek egymást követő, kinek-kinek saját életéből is ismerős csapásokkal illusztrálták az emberi lélek sötétségét és előlegezték meg azt a sötétséget, amelyet a következő napok szertartásai részletesen kibontottak. Minden sor után kioltottak egy gyertyát, s a tizenötödik után a templom teljes sötétségbe borult.

• sötétség szállt a földre, mikor megfeszítettek
• a jel, amellyel barátom elárult engem, egy csók volt
• egyik tanítványom elárul ma engem, pedig együtt nyúltunk a tálba
• azt mondtátok, meghalnátok értem, és egy órát sem tudtatok virrasztani velem
…

Ötven éve már, hogy a Tenebrae maga is kialudt, én se hallottam már élőben soha. Emlékét a szerda este leereszkedő sötétség mellett azok a reneszánsz kompozíciók őrzik, amelyek közül messze a legismertebb a Szent Teréz-kortárs Tomás Luis de Victoria Tenebrae-je. De ha már rejtettségről beszélek, szívesebben mutatom meg azt a kevésbé ismert Charpentier-feldolgozást, amelyet Gerard Lesne előadásában a leginkább szeretek. Minthogy azonban a lemez most sok száz kilométerre van tőlem, ehelyett a Le Parlement de Musique előadásában teszem fel ide az első sorát, immár teljes sötétségben, csak a laptop képernyőjének fényénél.


Marc-Antoine Charpentier (1643-1704): Tenebrae factae sunt, előadja a Le Parlement de Musique

Tenebrae factae sunt, dum crucifixissent Jesum: et circa horam nonam exclamavit Jesus voce magna: Deus meus ut quid me dereliquisti

sötétség szállt a földre, hogy Jézust megfeszítették volna, és a kilencedik óra tájban felkiáltott Jézus nagy hangon: Istenem miért hagytál el engem

Áttűnés: Mindenütt hódít

„Világhódító úton. Pathé fivérek, 1894-19…”

A tegnap említett Pathé fivérek egy korai reklámja, mozigéppel, fonográffal és a cég emblémájául választott francia kakassal. Hogy az 1896. szeptember 28-án alapított cég miért számítja az időt 1894-től, az rejtély. Talán az egy évvel korábban fellépett Lumière fivérekkel szemben szeretnék jelezni elsőbbségüket. De hogy a világhódítást komolyan vették, azt jól mutatja, hogy a 20. század elejére a világ legnagyobb mozigépgyártó és filmforgalmazó, s az egyik legnagyobb hanglemezgyártó cégévé lettek.

„A Pathé újság bemutatja a Nagy Háború hivatalos képeit és az egész világ újdonságait.”

Húsz évvel később a „hódítás” jelige már elmarad, hiszen a helyzetből magától értődik, ám a beállítás ugyanaz. A Pathé fivérek mundérba bújnak, s míg hős fiaink fegyverrel az ellenséget, ők az általuk 1908-ban feltalált filmhíradó képeivel hódítják meg a hátországot.

A Gyeribaszovszkaján, a Riseljevszkaja sarkán…

Vjacseszlav Kruk és Valentyin Kuba: Раз на Дерибасовской, угол Ришельевской (Egyszer a De Ribas utcán, a Richelieu utca sarkán). Előadja az Одесский Дворик (Odesszai Udvarocska) együttes

Így kezdődik az egyik legismertebb odesszai kocsmadal, amelyet Szosznov, Jadov és Jampolszkij, az odesszai varieté nagy triumvirátusa írtak, s amellyel a fiatal Leonyid Utyeszov első nagy sikerét aratta 1917-ben a Riseljevszkaja 47 alatti Bolsoj Riseljevszkoj színházban. A sikamlós dal, amelyben az említett helyszínen járó betörő, egyebet nem találván, a százéves dáma becsületét veszi el, s ettől fogva az utca összes öregasszonya nyitva hagyja éjszakára az ajtót, nemcsak az odesszai alvilág és életvágy hangsúlyozása miatt emblematikus. Hanem azért is, mert az említett színhely kicsiben összefoglalja Odessza egész történetét. Nem véletlen, hogy Valerij Szmirnov, a népszerű helytörténész épp ezt a címet adta a huszadik századi odesszai anekdoták összefoglalójának, vagy hogy a város zsidó kulturális egyesülete már évek óta ezzel a címmel jelenteti meg irodalmi-kulturális folyóiratát.

„Odessza. A Gyeribaszovszkaja és Riseljevszkaja utca sarka madártávlatból nézve.” 1900 körül

Ahogy ez a két utca meghatározza Odessza belvárosának két fő tengelyét, úgy örökítik meg neveik is a város történelmének kezdeteit. Oszip Mihajlovics Gyeribasz, azaz José de Ribas katalán admirális az 1772-es orosz-török háború kezdetén csatlakozott az orosz hadsereghez, majd Katalin cárnő kegyét elnyerve az udvarba került. 1789-ben ő foglalta el Hadzsibejt, a mai Odessza helyén álló oszmán erődöt, s néhány év múlva ő javasolta a cárnőnek, hogy alapítsa meg ezen a helyen a birodalom első meleg vizű, télen is hajózható kikötőjét. A cárnő viszonzásul őt kérte fel 1795-ben e város megalapítására, mégpedig – mintegy nászajándékként – éppen ama nap évfordulóján, amelyen egy évvel korábban hozzáadta kegyence, Patyomkin herceg lányát. De Ribas 1800-ban bekövetkezett haláláig volt Odessza katonai kormányzója, s neki köszönhető mindaz, amit Odessza óvárosában, azaz éppen a Deribaszovszkajától a tengerpartig terjedő belvárosban látunk: a Primorszkij sétány és klasszicista épületei a városházától a kormányzói palotáig, a tér Katalin cárnő szobrával s a róla elnevezett utca, a mai odesszai korzó végén az elegáns Városi Park, a polgárság esti találkozóhelye.

A Riseljevszkaja névadójának, Armand-Emmanuel de Vignerot du Plessis Richelieu hercegnek még hozzánk, magyarokhoz is köze van, hiszen 1789-ig a francia király Esterházy-huszárezredében szolgált. A forradalom kitörésekor Bécsbe ment, hogy segítséget kérjen a királyi ház számára, majd amikor küldetése kudarcba fulladt, más francia emigránsokkal – így Langeron gróffal, Odessza majdani népszerű strandjának névadójával – együtt az orosz hadseregbe lépett. Számos törökellenes ütközetben tüntette ki magát, s I. Sándor cár 1803-ban Odessza kormányzójának nevezte ki. További két év múlva ő lett a kormányzója a töröktől elfoglalt területekből alakított új kormányzóságnak, a Moldovától a Volgáig terjedő termékeny Új-Oroszországnak, a birodalom későbbi éléskamrájának is. Odessza neki köszönheti nemcsak új, franciás, sakktábla-szerű belvárosát, hanem dinamikus fejlődését is, amelynek során két évtizeden belül Oroszország harmadik legnagyobb városává vált – s egyszersmind az akkori világ legnagyobb zsidó városává is, minthogy az itt letelepülő zsidók mentességet kaptak minden korlátozás alól, amely a birodalom más helyein sújtotta őket: itt nyertek először teljes egyenjogúságot Oroszországban. Odessza hálás lakossága 1828-ban emelt szobrot Richelieu hercegnek ama híres lépcsősor tetején, amelyet ő építtetett a tengerparti sétánytól a kikötőhöz, s amely csak Eizenstein világhírű filmje óta viseli a Patyomkin-lépcső nevet.

A Richelieu-szobor a tenger felől nézve, 1900 körül.

A Richelieu-szobor és a Primorszkij sétány kezdete, 1903.

A Richelieu-szobor és a tenger egy 1901 júniusában Budapestre küldött képeslapon:
„Arrol nevezetes, hogy 50 kopekért nagyszerü beefsteaket lehet kapni.
Különben itt sétálnak a hölgyek este kifeszitett napernyövel.
Kismamának és a pipiknek sok csokot küld a Kispapa.”

De a Riseljevszkaja még holta után is további dicsőséget szerzett a hercegnek. Utóda, Voroncov herceg, akinek feleségét Puskin „négy nagy múzsája” között tartják számon, s aki a tengermelléki nagyvárosok nemesi kultúrájának emelésére a versenylovaglás intézményét bevezette, ezen a sugárúton rendezte meg az évenkénti lófuttatást, a társasági élet nagy eseményét, amelyre az odesszai aranyifjak egész éven át készültek, s amelynek szükségleteit a Lópiac, a Sztaraja Konnaja elégítette ki. Mint sok más történelmi színhely, ez is működik még Odesszában, noha megváltozott, izgalmasabb funkcióval, hétvégenkénti régiség- kisállat- és ócskapiacként.

A Puskin-szobor a Primorszkij sétány végén, a Városi Duma klasszicista épülete előtt

A Szonykát alakító Nyina Gofman az Aranykezű Szonyka című első orosz krimifilm-sorozatban (1914-15)

A Gyeribaszovszkaján, a Riseljevszkaja sarkán megállva körülnézünk: vajon melyik lehetett az a ház? Kifelé a jobbra eső biztosan nem: ez ugyanis, amely ma a Nemzeti Bank épülete, akkoriban a Puritz ékszerház volt, Odessza legelegánsabb divatüzlete, amelyről az odesszai nyelv – mert ilyen is van – a legfényűzőbben öltözködő ficsúrokra a bolsoj puric elnevezést megalkotta. Az áruház azonban nemcsak ennek köszönheti hírnevét, hanem annak is, hogy ez volt Szofia Bljuvstejn, azaz Aranykezű Szonyka, a zsidó alvilág legendásan szép és veszélyes betörője első nagy sikerének színhelye. 1883-ban egy híres odesszai pszichiáter feleségének kiadva magát harmincezer rubel értékben válogatott össze ékszereket, majd megkérte az ékszerészt, vigye ezeket lakásukra, ahol férje kifizeti őket. Az ékszerész a nagy üzlettől megrészegülve a lakásra sietett, ahol Szonyka nyitott ajtót, s az ékszereket átvéve megkérte, üljön le egy percre férje dolgozószobájában.

Szofija Bljuvstejn, azaz Aranykezű Szonyka

Rövid időn belül megérkezett a „férj” is négy ápolóval, akik rávetették magukat az ékszerészre, és elmegyógyintézetbe cipelték. Hosszú időbe telt, míg kiderült, hogy Szonyka nem sokkal korábban érkezett a pszichiáterhez, ahol az ékszerész feleségének adta ki magát, s arra kérte az orvost, kezdjen vele valamit, mert megbolondult, és egyfolytában nem létező ékszereket kínál eladásra a legkülönbözőbb embereknek. A történet emblematikusságát jelzi, hogy még Enyedi Ildikó is beleépítette Az én huszadik századom c. filmjébe.

Az egykori Puritz házzal szemközt, ahol ma az UniCredit Bank nyílik, állt Utyeszov idejében Odessza egyik legelegánsabb kávéháza, a Fanconi (névutóda ma egy sarokkal arrébb, a Jekatyerinszkaján nyitott meg újra). Ez volt az odesszai zsidó üzletemberek egyik bevett találkozóhelye, csupán két sarokra a központi zsinagógától, s nem is lett volna igazán jelentős intézmény, ha Aranykezű Szonyka ezt is meg nem vágja negyvenháromezer rubellel, csupán egy évvel a Puritz után. Hosszú virágzásának végére 1920-ban került pont, amikor legjobb kuncsaftjai elmenekültek a városból, s a Vörös Hadsereg az utolsó ezüst kiskanálig kifosztotta. Pontosabban mégsem. Az utolsó ezüst kiskanalat az egyik kuncsaft vitte magával Amerikába, s innen küldte haza örököse 2005-ben az odesszai zsidó közösség felhívására emléktárgyakért az újonnan alakuló zsidó múzeum számára. Ma ott függ a közelben megnyílt zsidó múzeum egyik falán, az egykori Fanconi kávézó életnagyságúra kinagyított archív fotójának előterében.


A harmadik, a belváros felé eső sarkon egy 1886-ban épült kétemeletes ház áll, amelyet egykori toronyórájáról „Órás-háznak” neveztek. Valódi nevezetessége azonban az volt, hogy itt működött a Pathé fivérek, a legnagyobb oroszországi mozifilm-forgalmazó cég odesszai irodája. A négy Pathé fivér 1896 végén, egy évvel a Lumière testvérek találmánya, a mozgófilm után alapította meg párizsi társaságukat, amely a 20. század első felében a világ legnagyobb mozigépgyártó és filmforgalmazó, s az egyik legnagyobb hanglemezgyártó cégévé lett. Ők vezették be a filmhíradót is 1908-ban. A századforduló után nem sokkal már hét oroszországi leányvállalatuk volt, kezdve Odesszával, ahol egyébként már 1896 júniusában megnyitotta az első oroszországi mozit – illjuziont – a Lumière testvérek ügynöke, s ahol a század elején már komoly helyi filmgyártás folyt.

A behavazott Moszkva, 1908. A Pathé fivérek egyik első oroszországi felvétele.

Az épület Riseljevszkaja felőli földszintjét a Kajander & Co. üzletház foglalta el, Berngard Gotlibovics Kajandernek, a Városi Duma tanácsnokának cége. A tanácsnok Londonban rendelt fényűző porcelán étkészletének darabjai néha még ma is felbukkannak aukciókon.


Ma mindhárom saroképületben egy-egy bank működik, ám a kereszteződés már a századfordulón is a mindennapok pénzügyi központjának számított. Ahogy Vlagyimir Zeev Zsabotyinszkij leírja párizsi emigrációban írt Öten (Пятеро) című visszaemlékezésében, a legodesszaibb regényben:

„A következő sarok a Riseljevszkaja utca volt, s az első jel, amely előrevetítette az utca sajátos jellegét, a pénzváltók asztalai voltak, mindjárt ott, a járdán, az akácfák alatt. Az üveggel fedett asztalokon az ember egyaránt gyönyörködhetett az arany és a naprendszer valamennyi bolygójáról származó váltók látványában. A fonott karosszékben ülő, keménykalapot vagy szőrmesapkát viselő pofaszakállas bankár pedig az érdeklődést látván készségesen elszakadt tengerentúli újságjától, s tetszőleges nyelven kiszolgálta illetve átverte az embert. Az újonnan érkező itt tapinthatta ki a fekete-tengeri kereskedelem legfőbb ütőerét. Itt elhaladva mindig sóvár pillantást vetettem balra, ahol mindkét sarkon fényesen ragyogtak a bankházak, a megközelíthetetlen üzletházak, és az olümposzi fodrászüzletek arany cégtáblái…”

Pénzváltók a Riseljevszkaja sarkán, a Kajander üzletház előtt

A Gyeribaszovszkajáról a belváros felé tekintve a Színház tér nyílik meg előttünk. A tér a közepén álló Opera- és Balettszínházról kapta nevét, amelyet 1887-ben épített a bécsi sztárépítész-páros, Fellner és Helmer. Az épület ilyenformán a mi Vígszínházunkkal tart rokonságot, amelyet ugyanők terveztek, s amelynek két emeletet átfogó homlokzati íve a bécsi építészek egyik ismertetőjegye volt Európa-szerte épült több mint negyven reprezentatív középületén. A színház elődje azonban még Richelieu herceg idejére nyúlik vissza. Odessza kozmopolita kultúráját és annak európai színvonalát jelzi, hogy alig tizenöt évvel alapítása után, 1810-ben már hatalmas igény volt operaház építésére. Voroncov herceg a kikötő karanténjának az ott állomásozó hajók által fizetendő bevételét rendelte az opera fenntartására, s minthogy a karantén főorvosa egyszersmind a színház részvényese és szenvedélyes operabolond is volt, ezért amikor szükségét látta, hosszan tartó járványzárlatot rendelt el a kikötőben. Az extra bevételből minden évben sikerült fellépésre meghívni néhány európai nagyságot, s az odesszai opera mindmáig megőrizte világhírét.



Fényűzés és alvilág, kávéházak, kuplék, életöröm, színház és iljuzion, katalán, francia, olasz, zsidó kultúra a Gyeribaszovszkaján, a Riseljevszkaja sarkán, Odessza emblematikus pontján. Innen indul sétánk a város egykori és mai kultúrájának és történelmének felfedezésére.

Idén április 4-től 11-ig a Mazsikével, április 25-től május 1-ig pedig a Wang folyó olvasóival szervezünk utat Odesszába. Az első busz nagyjából betelt, az április végire van még néhány szabad hely. Jelentkezési határidő holnap, csütörtök estig.

A Passzázs, a város leghíresebb üzletháza a Gyeribaszovszkaja utca végén, a Városi Parkkal szemben