Kamenyec-Podolszk

„Mintha orkán söpörte volna el az apró házakat Báthory István hatalmas, hétemeletes tornya körül, a Szeles-kapu környékén. Ezt a tornyot valamikor egy magyar király parancsára építették, aki idegen volt a lengyel trónon, és Podólia ukrán földjeit akarta meghódítani. Most pedig nemrég, 1943-ban (amint Jelena Lukjanova meséli) e Szeles-kapu mellett lőtték agyon a hitleristák Magyarországnak több mint hétezer kitűnő fiát, akik nem akartak együttműködni a fasiszta megszállókkal. A Gestapo nem mert Budapesten végezni velük, ezért ideküldte őket meghalni, ebbe az ukrán kisvárosba.”

Vlagyimir Beljajev: A régi vár (1952)

Ez az összefoglaló bejegyzés, amelyet több részletes is követ majd, eredetileg a Mazsike hírlevele számára készült, 2013 áprilisi csernovic-odesszai túránk előkészítésére.

Vannak helyek, amelyekről egy-egy különösen megrázó tragédia után leválik a nevük, és sötét madárként magában repül tovább a világban: Auschwitz, Katyń, Sobibór. El is felejtjük, hogy a névhez tartozó hely továbbra is létezik, s éli a tragédiától független életét: születnek és házasodnak, ünnepelnek és városi napokat tartanak, óvják és turistáknak mutogatják műemlékeiket. Mint Dachau, a reneszánsz kisváros és kiemelkedő német művésztelep. Mint Srebrenica, a hegyi bosnyák városka és fürdőtelep. És persze mint Kamenyec-Podolszk.


Kamenyec-Podolszk legtöbbünk számára egyetlen dologról ismert: hogy 1941 nyarán a magyar hatóságok – megragadva a frissen német megszállás alá került galíciai területek nyújtotta lehetőséget – úgy kívántak megszabadulni a magyarországi zsidóság legalább egy részétől, hogy akik nem tudták igazolni magyar állampolgárságukat, azokat hivatalosan ide, a határon túlra telepítették át. A valóságban a régi-új magyar határon, Körösmezőn átadták őket a németeknek, akik rövid időn belül kivégezték valamennyiüket, közel 18 ezret, de a pontos számot senki nem tudja.

„És aztán különös idők jöttek: igazolni kellett állampolgárságot, honosságot, benyújtani születési bizonyítványt.
Szomory ősei legalább kétszáz év óta éltek Magyarországon, de nem tudta igazolni, mert egyetlen hivatalos papirosa nem volt…
Vállat vont: „Nincs igazolásom. Mindenki tudja, ki vagyok.” Emil kétségbeesett: „Dezsőkém, deportálnak, elvisznek Kamenyec Podolszkba.” Nem zökkent ki: „Ott még úgysem jártam. Szép város?”

Kellér Andor: Író a toronyban (1958)

Ugyanakkor Kamenyec-Podolszk, a város nem érdemli meg, hogy nevét kizárólag ezzel a tragédiával kössük össze. Egyfelől azért nem, mert noha ez volt a deportálások hivatalos célpontja, a tömeggyilkosságok egy része valójában már az ide vezető úton lezajlott, mindenekelőtt az innen hetven kilométerre fekvő Bucsacsban, a galíciai zsidóság egyik intellektuális központjában, Freud családja, Wiesenthal és az első Nobel-díjas héber író, Agnon szülőhelyén. „És ott fekszenek a magukéi”, mondta vezetőm, az idős lengyel ügyvéd a helyi zsidó temető meglátogatása után, arra a két tömegsírra mutatva, amely alatt több ezer „hontalan” magyar zsidó fekszik, s amelyek puszta létéről is hallgatni kellett a szovjet időkben. Hiszen még a kezdő idézetünket jegyző Beljajevnek is a részletek megváltoztatásával és a zsidókra való utalás mellőzésével kellett megemlékeznie a tragédiáról 1952-ben, amikor a Szovjetunióban már javában készítették elő a cionista orvosok pereit.


Másfelől pedig azért nem, mert Kamenyec-Podolszk – Szomory Dezsőnek is válaszolva – igenis szép város. Nagyon szép város, nagy történelmű, és műemlékekben gazdag város. Ráadásul történelme már 1941 előtt is sok ponton összefonódott a magyar történelemmel.


A város neve „sziklát” jelent, amit egészen elképesztő földrajzi fekvéséről kapott. Maga a város egyetlen hatalmas, ovális alaprajzú, egy kilométer átmérőjű magas sziklán áll, amelynek függőleges szirtjeit a mély kanyonba bevágódó Szmotrics folyó folyja szinte teljesen körbe, egyetlen keskeny földnyelvet hagyva csupán szabadon, amelyen át bejárás nyílik a sziklatetőre. Ezt a földnyelvet, a város bejáratát gyönyörű héttornyú középkori vár vigyázza, amelyet évszázadokon át erődítettek folyamatosan, míg végül Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király építette ki mai mesebeli vár formájában. Az ő emlékét őrzi a város egykori erődrendszerének másik impozáns fennmaradt darabja is, a hétemeletes Báthory-bástya, amely máig szilárdan magasodik a sziklafalon, a Kis Örmény utca végén, alig néhány percre a Lengyel Piactól.



Kamenyec-Podolszk ugyanis mindig határvárosnak számított: ebből fakadt ereje és gyengesége is. Az egykori lengyel-litván királyság és az oszmán birodalom ütközőpontján saját falaival kellett feltartania az újra meg újra megújuló török támadást, ha annak sikerült áttörnie az alig negyven kilométerrel lejjebb fekvő Dnyeszter-parti erődítményláncot. Ezért építették ki az ország legerősebb várává. A város, a lengyel királyság kulcsa többször forgott végveszélyben, s megőrzése mindig súlyos gondot jelentett a mindenkori uralkodónak, de a sikeresen visszavert ostromok új erőt is adtak a további küzdelemhez, mint az 1680-as években, amikor Jan Sobieski az itteni várak felmentése utáni lendülettel indult meg Bécs alá, hogy megakadályozza a város török bevételét, és ezzel megindítsa Magyarország török alóli felszabadítását.

Az éppen (1672-1699) török megszállás alatt álló Kamenyec-Podolszk vára. Nicolas de Fer (1646-1720) párizsi metszete a város fontos épületeinek és nemzetiségi negyedeinek jelölésével, 1691

De a határhelyzetből fakadt Kamenyec-Podolszk egyedülálló örmény kereskedőváros-jellege is. Az oszmán birodalomból „a kelet-európai selyemúton” érkező örmény kereskedők a lengyel határon átkelve itt szálltak meg először, s itt adták át áruikat a lengyel birodalomban megtelepedett örményeknek, akik aztán továbbvitték azokat Lwów, Krakkó és Breslau felé. Így alakult ki a város máig álló örmény negyede, a hatalmas, erődszerű örmény katolikus székesegyház tornyával és a kisebb örmény monofizita templommal. Kamenyec-Podolszk volt ugyanis az egyetlen város Lengyelországban, ahol a katolikusokkal unióra lépett örmények temploma mellett egy eredeti örmény hitvallású templom is állhatott, kizárólag az oszmán birodalomból megérkező, majd oda visszatérő kereskedők számára.



Ugyanakkor a város lengyel középpontjában ma is álló fényűző paloták egyáltalán nem a határvidék benyomását keltik. Gyorsan eljutottak ide a legújabb szellemi áramlatok éppúgy, mint az utolsó divat újdonságai, vagy a varsói előadóművészek is. A város zsidó negyede – amely rettenetesen sokat szenvedett a Bohdan Hmelnyickij-felkelés majd az azt követő tatár betörések során – ugyancsak nyitott volt minden újdonságra. Nem sokkal Sabbataj Cvi messianisztikus mozgalma után éppen Kamenyec-Podolszk vált a mozgalmat továbbvivő frankizmus központjává, amelynek képviselői a város főterén égették el a Talmudot 1757-ben. Itt született és tartott fenn rezidenciát Joseph Yozel Günzburg, a 19. század egyik leggazdagabb oroszországi zsidó bankára, a jeles filantróp, a Zsidó Kultúra Előmozdításának Társasága alapítója. De itt született Mendele Mocher Sforim, a modern jiddis és héber irodalom egyik alapítója, és Zvee Scooler színész, a Hegedűs a háztetőn filmváltozatának rabbija is.



A városban még ma is egymás mellett áll lengyel, ukrán és örmény piac, katolikus, orthodox, görögkatolikus, örmény katolikus, örmény monofizita, lutheránus templom és zsinagóga, sőt áll még a rövid török fennhatóság alatt épült egykori minaret is: a Kamenyec platóját számos nemzet által emelt középkori tornyok, reneszánsz paloták, hangulatos barokk utcácskák labirintusa hálózza be. Csernovicon át Odesszába vezető utazásunk során már csak azért is érdemes lesz meglátogatnunk ezt a mesebelien szép városkát, hogy igazságot tegyünk neki, s ne csak az 1941-es tragédiához kötődő fekete híréből ismerjük többé.