Az élet szép

Vlagyimir Vorobjovnak későn jött a hírnév. A 2011-ben, 70 évesen elhunyt novokuznyecki mérnök, a Nyugat-Szibériai Fémkombinát dolgozója az 1970-es évek közepén kapta meg élete első és egyetlen fényképezőgépét. Az ezt követő tizenöt éven át készített fotóit soha sehol nem publikálták, legfeljebb néhány helyi kiállításon szerepeltek. Hagyatékából most novemberben barátja és fotóstársa, Vlagyimir Szokolajev rendezett életmű-kiállítást Novokuznyeckben, amely a moszkvai fotósvilág figyelmét is felkeltette. És méltán.


Ami ezekben a képekben először megérint, az a radikális abszurd, a színhelyek, tárgyak és emberek tökéletes egymáshoz nem illése, a képen egymás mellett létező párhuzamos valóságok. Ahogy a fáradt óvónők esznek-isznak a derűs Lenin-kép meghatározta kontextusban. Az élmunkások fotói előtt nehézkesen álldogálló cekkeres asszonyok. A virágosládát szállító asszony a mallorcait is megszégyenítő vezetékdzsungel liánjai alatt.


Ugyanakkor ezek a fotók szándékosan és kifejezetten dokumentumfotók. Nem poénra törnek, hanem szemmel láthatóan, egy nagy hagyomány örököseként, a valóságot igyekeznek hűen ábrázolni. És ez adja az abszurd igazi súlyát is. Hogy nem gondosan keresett vicc, hanem a mindennapi élet szerves és szükségszerű része, amely nagy mértékben hozzájárul ennek az életnek a rettenetéhez.



Másfelől azonban ezeken a képeken mindig jelen van a szépség is. Egy olyan szépség, szeretet és emberség, amely, minthogy nem lehet másképp, az abszurd keretein belül jelenik meg, s a nyomorúsággal és lepusztultsággal alkot éles kontrasztot. Nem is mindig ő tűnik az erősebbnek. Némelyik képen kifejezetten vesztésre áll. De mégis mindegyiken ott van, jelen van, felmutatja magát, reményt ad.